Elbeszélőnk egy délelőttjét követhetjük a prágai Jan Palach téren ülve, ahogy a spirálfüzetéből másolja tollvonásait laptopja digitális terébe. Hangsúlyos az író és általa alkotott szövege közötti kapcsolat, emellett az író és az olvasó viszonya is felmerül. A kézzel írott szöveg egy személyesebb dimenziót ad ennek a kapcsolatnak, ezen szövegnek a digitális térbe való áthelyezése pedig metafizikai vetület ad az írásnak; megteremtődik a leírt világ, valósággá lesz a fikció is. Sőt, az elbeszélő maga is életre kel, vagy ahogy a mű fogalmaz: „túlél”, ha annak szövegét olvassák. Ezt viszont nem egy romantizált szerepként kell elképzelnünk, az elbeszélő e túlélést egy világjárványhoz hasonlítja, nem valami pátoszos írói halhatatlansághoz. Összességében a könyv megkísérli lebontani azt a kevés pátoszt, ami még túlélte a XX. század nyomorúságos éveit. Az író-olvasó viszonyt is érdekes végénél fogja meg a könyv: frusztrációt fejez ki, hogy az olvasó többet tud már, mint az író abban a pillanatban, amikor azon sorokat írja, melyeket éppen olvasunk. Az olvasónál már ott a kötet, kedvére előre lapozhat, ha neki úgy tetszik – ez az olvasó hatalma. Ez az írói-olvasói „párbeszéd” a könyv egyik leghatásosabb eleme.

A könyvben korunk kulturális jelenségeiről is bőven olvashatunk, nem kevés éllel az elbeszélő részéről. A szórakozás és szórakoztatás egybefonódott a megalázással. Trash tv, tehetségkutatók, valóságműsorok, ezek mind az emberek megalázásának intézményévé váltak. Mi, a nézők, ehhez jócskán asszisztáltunk, amikor normalizáltuk a kegyetlenséget a képernyőnkön. E könyörtelen szembesítést az indulatos elbeszélő kettétört emberi életeken keresztül illusztrálja. Senki sem vállal felelősséget azért, hogy mi következik a sok megaláztatás után: onnantól, hogy a műsoridőnek vége, és mi kikapcsoljuk képernyőinket, feltehetjük a kezünket, innentől már semmi közünk a történtekhez. Mi csak szemlélők vagyunk, ártatlan szemtanúk, az autóbaleset mellett a járdán ácsorgók, akiknek még a mentők hívása sem tartozik a hatáskörébe. Előbb-utóbb elhangzana egy „minek ment oda?” is, mert az áldozathibáztatásba mindig könnyen és kényelmesen belecsusszanunk, mint valami passzentos papucsba, amely kiállta az idők próbáját. Semmi sem számít, majd ezt is elviszi a szél. Mind elszállunk vele, elsodor mindent, a törmelékkel ne foglalkozzunk.

Randi kultúra, társkeresők, red flagek, incelek, közösségi médiák – ezek mind említést kapnak a regényben. Többnyire gúnnyal és undorral találhatja szemben magát az olvasó, rávilágítva ezen problémák sokszor öngerjesztő, s ezáltal értelmetlen mivoltára. A párkeresés – mint oly sok kulturális érték a XXI. századra – elveszítette minden még megmaradt bensőségét: bedarálta a kapitalizmus, a konzumtársadalom, s az ezekkel járó politikai szélsőség. Az Andrew Tate-en és Jordan Petersonon felcseperedő nemzedék a saját maga által teremtett helyzeten panaszkodik, s lubickol önnön nyomorában. A nyomorban lubickolásra egész politikai mozgalmak épültek a történelem során – egyik sem váltotta be nagy ígéreteit, inkább csak rombolt. Egyik leghumorosabb része a regénynek talán az a bekezdés, ahol az író A Notre-Dame-i toronyőr című film antagonistájának, Claude Frollo főbírónak incel mivoltán élcelődik, nem kevés megvetéssel. Egy ponton a szöveg már hívószavak felsorakoztatásába torkollik, ahol ténylegesen látszik – így egymás mellé téve –, hogy milyen abszurd is életünk ezen része:

„Alpha Phi Sorority. Like. Alfa-hím. Match. Deltás férfi. Superlike. Omega-típusú fiú. Pass. Omega-típusú zsírsav. Pass. Testképzavar. Like. Bodyshaming. Pass. Bodypositivity. Match. Alpha Beta Gamma. Like. Alpha Bravo Charlie. Like. Delta Delta Delta Sorority. Like. Elliot. Dislike. Elliot Rodger. Banned.” (64.)

A tűz több formában is megjelenik a könyvben. Már mindjárt az első két oldalon, ahol Pilinszky Ne félj című költeményének cseh fordításával, és magyar eredetijével találkozhatunk. Az elbeszélőnk heves monológja során is a tűzzel kerülünk szembe. Mondhatni, benne is tűz lángol, amikor ezeket a gondolatok papírra veti, majd legépeli. Az elbeszélő, aki a David K. nevet adja magának – mivel nyomatékosítja, hogy a névadás „a szeretet gesztusa” – a mű során többszőr eljátszik a gondolattal, hogy lángra lobbantja a téren található bölcsészkart. Ez lehet tisztítótűz, melynek hamujára egy önazonosabb létezés épülhet, egy újrakezdés. De újrakezdés ez, vagy merénylet? Hiroshima, vagy Notre-Dame? Esetleg Drezda, vagy a Reichstag? Van-e egyáltalán különbség? Képes-e az ember olyan tiszta tüzet rakni, ami felemészti a XX. század összes ránk ragadt mocskát? A válasz bizonytalan, mint oly sok minden. Fogadjuk-e mi is otthonunkba a tűzrakókat, mint Max Frisch Biedermann und die Brandstifter című drámájában, abban a reményben, hogy talán most máshogy lesz, és minket elkerülnek a lángok? Megkegyelmeznek-e a merénylők, kiknek fénykorát éljük? Herr Biedermann esetéből kiindulva nemleges válaszra jutunk. Tűz van, babám!, akárcsak a csehszlovák klasszikusban.

A merénylet mint emberi cselekvés is tematizálva van, elsősorban J. D. Salinger antihőse, Holden Caulfield karakterén keresztül – mely a Lennon-merénylethez is kapcsolható, mint inspiráció. A Zabhegyezőben Caulfield az elkövetett merénylet után Rimbaud verseket olvasgatott. Ebből egy bravúros átvezetés után megérkezünk Henry Miller esszékötetéhez a szóban forgó francia költőről, mely történetesen The Time of the Assassins címet viseli – A merénylők fénykora. Lehet a papíron is merényletet elkövetni? Mondhatjuk, hogy David K. éppen merényletet hajt végre, ahogy ezeket a sorokat írja a Jan Palach téren, egy decemberi napon?

„El se kellett volna kezdenem. Késő már? Azt mondjátok, már késő. Regény készül, vagy mészárlás? Végül regény készült, vagy mészárlás? Ugyan mi a különbség? Az íróasztal is vesztőhely.” (10.)

Többször is nyomatékosítja elbeszélőnk, hogy amíg e sorokat írja, „senkinek nem esik bántódása”. A szöveg is lehet fegyver, pont olyan halálos, mint egy atomtöltet. Rimbaud mindenesetre örök. Végülis a XXI. századunk is egyfajta Saison en enfer.

Prága mint helyszín szintén fontos szerepet tölt be a könyv szövetében, sokszor bukkan fel, mint hivatkozási alap, amelyben vagy összekapcsolja, vagy épp eltávolítja a helyszínt a nyugati kultúrától. „A világnak ez a fele…” – hangzik el több ízben is. Megkerülhetetlen pont azon író számára, aki kelet-európai szemszögből szeretne a szélesebb világra reflektálni. A globalista világrendben már kevéssé vízválasztó jelző az, hogy kelet-európai, viszont teljesen elvetni sem lehet. Az itt megélt egyedi történelmi tapasztalat, és a kultúrák egyvelege még mindig velünk tartanak. Felfedezhető reakcióinkban, még akkor is, ha sokszor úgy tűnik, hogy az amerikai kultúrhegemónia kiteljesedni látszik a kontinensünk felett. „Ká-Európa” – ahogy Fehér többszőr hivatkozik rá – egy olyan hely, ahol még hetven éve Sztálin-szobrot avattak, majd halálát gyászolták. A Sztálin szobor bakancsa Magyarországra is hosszú árnyékot vet, amit viszont csak zárójelbe tennék, mert a szöveg a szláv, elsősorban csehszlovák élményekkel operál. Arra is rávilágít a mű, hogy a XXI. század értelmezésében megkerülhetetlen a XX. század súlyos hagyatékának feldolgozása, megértése. A régió egyedi fekvéséből fakadó különleges szemléletmód az egyik legjobban eltalált része a kisregénynek.

Jellemző a szövegre, hogy kérdést kérdésre halmoz, ezzel belső feszültséget szülve, amely helyenként enyhül, de teljesen feloldódni nem tud, vagy inkább nem akar. A popkultúra és a könnyűzene is hangsúlyos szerepet kap a könyv során, az író sokszor tesz említéseket, például dalszövegrészleteket vagy dalcímeket illeszt be két mondat közé. Ezek végig kikacsintásként hatnak, s emulálják az élőbeszédet, sokkal személyesebb szintre hozva a monológot. Radiohead, Bonnie Tyler, Janis Jolpin, Jim Morrison – mind fel-fel bukkannak egy vagy kettő alkalommal. A tévéképernyőnkről pedig a Stranger Thingstől kezdve a Call Me by Your Name-ig több cím is említést nyer hosszabb-rövidebb passzusokra. Mindez teljes természetességgel következik abból a szemléletből, hogy a popkultúra mennyire átszövi mindennapi életünket. Helyenként ezek túlzásnak hathatnak, viszont sokszor nagyon szépen tudnak kapcsolódni a könyv különböző nagyobb ívű motívumaihoz – például a már említett „elvisz minket a szél”. Ezek a betűzdelt utalások sokkal életszerűbbé teszik a monológot, ahogy egy hétköznapi beszélgetésben is hajlamosak vagyunk asszociációból utalni egy dalszövegre, vagy egy híres sorra az irodalom palettájáról.

Az atomkorszakban született nemzedékek szorongása is terítékre kerül, ahogy az író körbejárja Hiroshimát és következményeit, vagy éppenséggel azok hiányát. A világpolitika alakulása ismét felkínálta a lehetőséget, hogy előtérbe kerülhessen a téma. De mi is volt Hiroshima? Igazságtétel vagy tömeggyilkosság? Egyáltalán, ezek egymást kizáró dolgok lennének? Ezen kérdéseket nem kevés cinizmussal teszi fel az elbeszélő a regény vége felé. „Nincs igazság, csak béke” – énekli Lovasi András egy Kiscsillag dalban. Hasonló konklúzióra juthatunk mi is, az olvasók, ahogy ezeket a bekezdéseket olvassuk megdermedve. A szembesítés végbement, az elbeszélő köntörfalazás nélkül kijelenti, hova jutott társadalmunk:

„Az emberi jogi konszenzusnak vége, itt van már a posztfasiszta konszenzus kora. A merénylők fénykora. A gyűlölethez is van immár emberi jogunk.” (67.)

Stilisztikailag a szöveg ügyesen lavíroz különböző beszédhelyzetek megidézésében. Néha úgy érezhetjük, hogy egy őrült forradalmi hevületű szónoklatát halljuk, máshol egy sebezhető halandó vallomását, önreflexióját, esetekben pedig az utolsó józan, épeszű ember elmélkedését rejti a szöveg. A könyv szókincse gazdag és bonyolult; több helyen is elvontabb fogalmakat alkalmaz, mely szépen kontrasztban áll a helyenként elhangzó vulgáris szavakkal, ezáltal egy végletek közt hullámzó olvasásélményt nyújtva.   

A merénylők fénykora magával sodorja az embert egy utazásra, az elbeszélő és saját lelkébe is, ezzel rendkívül tömény százhúsz oldalt nyújtva, melynek egyes passzusairól külön lehetne órás beszélgetéseket folytatni, annyi dilemmát vet fel életünkkel és közösségeinkkel kapcsolatban. Egészen egyedi művet olvashatunk, mely kiemelkedik kendőzetlenségével, és jó értelemben vett könyörtelenségével is. A rengeteg ismétlés, nyomatékosítás biztosítja, hogy az üzenet átmenjen. Nem szikével, inkább kalapáccsal. A törmelékkel együtt pedig elvitt minket a szél. 

Fehér Renátó: A merénylők fénykora, Magvető, 2026, 128 oldal, 6499 Ft