Skót filmművészetről nemigen hallani a magyar mozikban, ezért öröm látni, hogy az amúgy angol Ken Loach állandó alkotótársával, Paul Laverty-vel a forgatókönyvíró hazájába helyezték legújabb filmjüket, amely a Halál sugárút és a Barátom, Eric ejtette csorbát hivatott kiküszöbölni. Realista hévvel lát neki az alkotópáros, hogy megmerítsen minket a méterszéles skót akcentusban és a hordó-vastag káromkodás-tirádákban, mikor egy sor közmunkára ítélt, pehelysúlyú bűnöző ítélethirdetésének dokumentaristára ízesített jelenetével indítja friss munkáját. A kevésbé ismert színészek által alakított szedett-vedett brancsból hamar főhőssé lép elő Robbie, a céltalanul sodródó, ex-drogos srác, aki azután szedett magára némi felelősségtudatot és morális érzéket, hogy apává avanzsált. A klub-tulajdonos após azonban nem nézi jó szemmel se Robbie-t, se a lányával való kapcsolatát, és egy kiadós veréssel ad nyomatékot gondolatainak. Ahogy szintén pár velős pofonhoz fordul antipátiájának kifejezéséért Robbie ősellensége is, akivel csupán azért vetélkednek vérre menően, mivel már az ő apáik is ezt a szabadidős sportot űzték gyomrozós hobbiként.Négy évtizedes gyakorlatával Loach pár jól elhelyezett, ütős jelenettel rajzolja fel egy erőszakban tobzódó, az agresszió által szétszabdalt társadalom képét, sikeresen idézve fel egyik elismert alkotása, az Édes kamaszkor hangulatát. Az angol rendező és skót írója azonban már régóta nem érdekelt szociográfiai igényű filmkészítésben, se a szegénységből szikével kimetszett életszeletek aprólékos tanulmányozásában. Loach a megvert sorsokat csupán kiindulópontnak használja a melodrámai vagy vígjátéki atmoszféra megalapozásához; és ahelyett, hogy – mint a karrierjét elindító klasszikusaiban – érzékeny karakterportrékat körvonalazna kőkeményen végigmenve a mélyszegénységben, rossz családi környezetben agresszív szociális viselkedést eltanuló gyerekek opcionális életútján, inkább arra fókuszál, hogy példázatokat forgasson a jobb sorsra érdemes emberekről. Mert Loach kitartóan hisz a kisemberek alapvető jóságában: nála a rossz útra tévedt bűnöző a társadalom áldozata, akit némi jó szándék és pár rendezői deus ex machina garantáltan helyrepofoz, és kézen fogva vezet el a happy endhez. Nincs ez másképp Loach legfrissebb munkájában sem.Hogy a Szesztolvajok mégis jobban sikerült, mint a legutóbbi Loach-Laverty szignózta filmek, az annak köszönhető, hogy kellő humorral húzza rá a skót szoknyás, lélegzetállító tájképes nemzeti identitást a történetére. A Szesztolvajok ugyanis hamar elkanyarodik az első félórában kijelölt irányvonaltól, és a Hollywoodból importált "utolsó rablás a visszavonulás előtt" feliratú klisét ülteti át Skócia whisky-termelő vidékére, hogy vígjátékká oldja az erőszakdrámának induló filmet. Mint kiderül, a közmunkára ítélt Robbie – mit ad Isten – igazából született whisky-szakértő, akit hamar fel is karol a jószívű közmunkavezető – hobbiját tekintve whisky-imádó – Harry, és magával viszi különböző whisky-kóstoló útjaira. Amikor pedig az egyik párlóüzemben felfedeznek egy ősrégi, milliót érő párlatot, Robbie terve is körvonalazódni kezd, hogyan fog új életet kezdeni családjával.Persze ha Hollywoodból gördült volna ki ez az opus, nyugodt szívvel gáncsolnák el a kritikusok a szentimentalizmus vádjával, ám mivel ezt a szirupos, és bármiféle gengszter-film realizmusigényét meghazudtoló sztorit Loach-ék szerethetően kőegyszerű skót fiatalokkal játszatták el, így bocsánatos bűnnek számít, hogy a Szesztolvajok második felében egyszerűen elfeledkeznek arról a világról, amit az elején olyan zsigeri erővel felépítettek. Ezzel együtt pedig a tónus is változik, és habár a film belefut pár ormótlan klisébe, amik kikerülhetetlen fekvőrendőrként zökkentik ki itt-ott a sztorit, a nemzeti szimbólumok kaján karikírozása mégis szórakoztatóvá teszi a filmet. A közmunkás csapat frappáns lúzer-vígjáték alapanyagot szolgáltat, amiből aztán könnyű megformázni a népszerű magaskultúrát, vagy éppen a tabunak gondolt szimbólumokat parodizáló humort. Sajnálatos viszont, hogy az elképesztően bugyuta Albert figurájával mindent elkövettetnek, hogy a Szesztolvajokban is meghonosítsák az alpári humort, így fingós poén ugyanúgy felröppen a filmben, mint bármelyik amerikai tinivígjátékban – de arra is lehet tippelni, hogy a játékidő során vajon kilibben-e valami a skót szoknya alól…Loach ezúttal az újrakezdés lehetőségéről, a felebaráti segítségnyújtásról forgatott moderáltan szórakoztató, helyszín- és szereplőválasztásaiban mégis különlegesnek számító heist-vígjátékot, aminek rózsaszín csomagolású üzenetét simán lenyelheti a néző a film után egy adag skót whisky-vel. Hiszen ha mást nem is, legalább a legjobb skót whisky-k nevét eltanulhatjuk a Szesztolvajokból.