bezár
 

zene

2012. 10. 22.
Beborult Éden
The Flower Kings: Banks of Eden
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A neo-progresszív rock koronázott királyai a Banks of Edenen komorabb tónusú dallamokban fürdetik meg napszítta, életigenlő zenéjüket. De a műfaj továbbra is harmóniafakasztó, pozitivista prog-rock marad – mégis, mit várnánk egy olyan zenekartól, amit virágkirályoknak hívnak?
Mondjuk savasra mart, LSD-be áztatott hippi-zenét pont nem lehet várni tőlük, még ha a Flower Kings zenéjéből ugyanaz a kollektív nyugalom- és boldogságérzet is visszahangzik, mint amit Michael Wadleigh és társai megörökítettek egy ’69-es rockfesztiválon. Ám a svéd szupergroup a hippi-mozgalom pszichedelikus prófétái helyett a Yes grandiózus, transzcendentálissal kacérkodó progresszióját, a Pink Floyd éterien tovaszálló gitárszólamait, valamint a közérthetőségre törekvő Genesis korai különcködését tekinti sorvezetőnek.

Annyiban törvényszerű a nagyformátumú elődök nyílt tisztelete, hogy maga az egész stílus, a neo-progresszív rockzene definitíve a ’70-es évek klasszikus prog.rockjában gyökerezik – ám tagadhatatlan, hogy a sok formakövető utódzenekar között a virágkirályok formációja azon kevesekhez sorolható, akik önálló hangot ütöttek meg, sőt: a Roine Stolt vezette zenekarról az is nyugodtan állítható, hogy önálló intézménnyé nőtte ki magát.
 
Erről nem is annyira a legutóbbi 4 CD-s tribute album tanúskodik, hanem az a kismillió mellékprojekt, amit a volt és jelenlegi tagok működtetnek, és amiket a Flower Kings zenei ethoszának viszonylatában lehet csak definiálni (Transatlantic, Karmakanic, Agents of Mercy, Hasse Froberg and Musical Companion).

És persze az is, hogy a Flower Kings évenkénti lemezkiadása, ill. markáns hangulat- és stíluskoncepciója olyan biztos pont a progresszív szféra odaadó tisztelői szemében, ami menetrendszerű érkezésével tökéletes egyensúlyt tart fent az ismerős zenei világ újbóli megerősítése és a védjegyszerű zenei recept továbbgondolása között.
The Flower Kings
A Flower Kings zenéje amúgy tipikus "szeretlek-gyűlöllek" végletek mentén mozgó muzsika, amely egyesek számára egyoldalúan optimista lehet, míg másoknak a progresszitivás összhangjának és kiegyensúlyozottságának mintapéldája. Ám személyes ízléstől függetlenül, tagadhatatlan, hogy a gazdagon hangszerelt, virtuóz instrumentális betétekkel központozott, jazzes komplexitással megbolondított Flower Kings zenei teljesítménye több mint impozáns.

A Banks of Eden ennyiből tipikus FK-korong: a zenekar újdonsült dobos-fenoménje, a 27 éves Felix Lehrmann ugyanúgy bizonyíthatja ifjonti zsenijét, mint a lágyan doromboló basszusfutamairól ismert Jonas Reingold, a festői szépségű billentyű-szőnyegeket alkotó Tomas Bodin, vagy a gilmouri iskolát követő Roine Stolt.

Ám a világzenével és jazzel kokettáló, optimizmusban tapicskoló The Sum of No Evil után a Banks of Eden némileg sötétebb tónusokkal színezi át a hangvételt, ami leginkább az albumot felütő Numbers-ben érhető tetten. Terebélyesebbek a hard rock riffelésben gyökerező hatások, vaskosabban szól a ritmusszekció, keményebben pattognak a dallamok, miközben a Numbers-t leitmotivként színező gitárharmóniák odaláncolják magukat a rajongó szívéhez.
 
A Pandemoniumban egyenesen az Uriah Heep szelleme kísért, a szintetizátor-melódiákkal túladagolt hard rock dal a legfeszesebb a korongon, ami a majdnem félórás nyitódalt leszámítva a Flower Kings legrövidebb szerzeményeiből áll össze. A Flower Kings ugyanis hajlamos a túljátszásra: mind a dalokat, mind az albumokat tekintve, hiszen se az eposzi hossztól, se a duplalemezes kiadásoktól nem riadnak vissza. Igaz, kerülő úton, de a Banks of Eden is dupla lett: a bonusz CD még négy dalt tartalmaz, de a Numbers-t leszámítva mindegyik szám emberi játékidővel, mondanivalóját relatíve direkten megfogalmazva képes hatni.
 
Mert a hatásfok nem csökkent: az öt éves pihenő, amit a 2007-es albummegjelenés óta töltöttek, meghozta az eredményét, hiszen a Banks of Eden a legdallamosabb Flower Kings lemez lett.

A ropogós basszustéma által vezetett For the Love of Goldban Hasse Froberg például Neal Morse-t is lekenyerező édeni dallamokat szállít, a Rising The Imperial pedig klasszikusan ívelt, siratós gitárszólójával nyűgöz le.

A direkt, fenséges melódiákkal fűszerezett albumot ráadásul analóg hangzásba csomagolták a svédek: a Banks of Edent retró módon, élőben vették fel a stúdióban, hogy megidézzék a példaképek örökérvényű hangképét.

De nem csak a főhajtásban, hanem a saját zsenialitásukhoz való visszatérésben is sikeres a Banks of Eden: miközben újragondolt, frissített formában tálalja elénk az elvárt Flower Kings-minőséget, a zenekar nevéhez fűződő minden erényt is becsomagolja modern progresszív rockjába. Ugyan nem klasszikus a Banks of Eden, de ki tudja, talán még az is lehet.
 
A Flower Kings október 23-án a budapesti A38 hajón koncertezik.


 
nyomtat

Szerzők

-- Soós Tamás --


További írások a rovatból

Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
Élménybeszámoló a Decolonize Your Mind Society koncertjéről
Nils Frahm: Day
A 180-as Csoport című kötet bemutatója

Más művészeti ágakról

Wagner kincse 2. – 1. alkalom, Márton László előadása A Nibelung-énekről
Csáki László: Kék Pelikan


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés