Farkasnak kell lenni ahhoz, hogy legyőzd a farkasokat: Ayer antihősei a mocskos zsarukhoz hasonlóan, az alvilági létbe alámerülő, a morális határvidékén billegő western-héroszok, akiknek a bajtársiasság, a kitartás és a keménység jelenti a fő értékeket, a pia-drog-nő triumvirátus pedig a fő szórakozási formákat. Ayer szlenggel átitatott filmjei mániákusan visszatérő témákat boncolgatnak: a rendezőt leginkább a valóság manipulálhatósága, a morális korrumpálódás lélekgyilkos hatásai, valamint a belügyleteibe belegabalyodó, hatástalanná váló rendőrség portréjának körvonalazása érdekli.

Az utolsó műszak az a filmje, amiben a Nehéz idők után újra szabad kezet kapott, és megrendezhette saját scriptjét. Ezúttal két lépést hátrál az ismerős Ayer-motívumoktól, és az epizodikus lebontású, lassú égésű karakterdrámához, a Nehéz időkhöz hasonlóan, elsősorban a nem túl vastagra húzott sztoriban ténykedő karakterek személyiségére és kapcsolatrendszerére fókuszál. Mint a Polisse, Az utolsó műszak is a véres rögrealizmusban találja meg azt a mentőövet, amivel friss vért pumpálhat egy kivételesen klisés műfajba. Miért kéne a kiszipolyozott műfaji fordulatokhoz nyúlni, amikor az élet is két kézzel osztja a drámát? Taylor (Jake Gyllenhaal) és Zavala (Michael Pena) utcai járőrök az LAPD kötelékében: zsenge humorú, folyton ökörködő fiatal rendőrök, akik nem csak egyenruhában, de civilben is jó barátok. Együtt dolgoznak, együtt isznak, a kocsmában megbeszélik a melós dolgokat, a melóban pedig a magánéletüket, miközben a mexikói drogkartell által felügyelt utcákon járőröznek. Az utolsó műszak játékidejének nagy részét ezek az érzéssel felskiccelt, hétköznapi beszélgetésfoszlányokat felvillantó jelenetek teszik ki: amikor Taylorék csak dumálnak a tovagördülő rendőrkocsiban, és kifejtik a véleményüket a gyerekvállalásról, a házasságról, a nőkről vagy éppen a rendőri munkáról.

Az utolsó műszak esztétikáját tekintve az Ideglelés vagy a Paranormal Activity nyomdokába lép: Taylor egy iskolai projekthez forgat a zsaruk hétköznapjairól, és maguk a rendőrök veszik fel a filmet alkotó képek többségét. Ayer viszont nem ad magára kényszerzubbonyt, és nem korlátozza kizárólag Taylorék felvételeire a képeket, ha kell, nyugodt szívvel lép vissza egy hagyományos filmnyelvhez – a lényeg a realizmus átfogó illúziójának megteremtése, ami elhiteti velünk: ilyen a rendőrök élete, ezekkel a megpróbáltatásokkal szembesülnek és ezek a drámák érik őket. Ezt pedig flottul teljesíti a film: habár a felszín mögött gondosan szerkesztett és hatásmechanizmusát tekintve aprólékosan kicentizett melodráma pörög, a kis fejezetekre fókuszáló történetvezetés és a banális témák (járőrözés, igazoltatás, stb.) frappáns, érdekfeszítő feldolgozása különleges látleletté avatja Az utolsó műszakot. Primer hatását abból fakasztja, hogy a zsarufilmekben megszokott, nyomozós krimi-tematikát egy laza thriller-szálra cseréli le. Vagyis főhőseink nem a mexikói kartell működését felgöngyölítő-leleplező, igazságosztó nyomozók: ők csak belebotlanak egy-egy bűnténybe, felfedeznek egy-egy mozaikdarabot, többnyire azért, mert Taylor nyomozó szeretne lenni, és ezért néha bekíváncsiskodik egy ablak vagy kerítés mögé. Los Angeles utcáin pedig nem nehéz bűntényre akadni, viszont Taylorék pechjükre folyton a mexikói maffia ügyködésére bukkannak, akik ezért a két rendőr fejét vennék.

Így fordul a kocka, és válik bűnüldözőből üldözött: Ayer egy ügyes húzással a törvény szolgáinak kiszolgáltatottságáról, tehetetlenségéről mesél, anélkül, hogy eltúlozná a problematikát: a kisember-rendőrök nem tudnak semmit, nem látják át a képet, csak szívességből a járdaszegélyre dobott információmorzsákat csipegetnek fel. A nagyágyúk, az FBI-ügynökök nem avatják be őket, így mikor lelepleznek egy embercsempész akciót, nem tudják meg, hogy pontosan mi is történt, de mikor elfognak egy fegyverkereskedőt, akkor se homályosítják fel őket, kit is tettek hűvösre. Az utcán dolgozó rendőr ugyanolyan sakkfigura a Bűn hálójában, mint a legutolsó pitiáner gengszter vagy szétcsúszott drogdíler – és az életbiztosítása se ér sokkal többet. Ayer gondoskodik róla, hogy a fokozásra épített, egyre gyomorforgatóbb bűntényeket felsoroló filmben átérezzük: hiába a jelvény, az egyenruha és a nemes cél, a rendőrök munkája nem csak lélekgyilkos akciókkal terhes, de legalább olyan veszélyes, mint egy bankrablás: mint a gengsztereket, őket is bármikor lelőhetik, agyonverhetik vagy elfoghatják.

Vagyis Ayer nem csinál mást, mint visszaadja a zsigeri izgalmakat a zsarufilmnek, amiből már régen kikopott a suspense, és helyét a burleszk-humor vagy az olcsó pátosz vette át. Mivel az ő rendőrei nem bulldózerként előrenyomuló szuperzsaruk, hanem sebezhető, átlagos emberi lények, a suspense-faktor sokkal nagyobb súllyal esik latba. Ráadásul karaktereit is közel hozza a nézőhöz, megismerteti velünk kattanásaikat, kedvteléseiket, véleményeiket, és így a drámai hatást is könnyűszerrel tudja kicsiholni. Taylor és Zavala végre olyan rendőrök, akikért izgulni, akikért aggódni lehet. Hogy mindez pedig ne csak érzelmileg keményvonalas dráma legyen, hanem egy szórakoztató, sokoldalú mű, Ayer a hangnemeket is elkeveri, hiszen a humor legalább annyira az élet részét képezi, mint a halál és a veszteség. Az utolsó műszak elegánsan vált át melodrámából vígjátékba, rendőrkrimiből "man-on-the-run" thrillerbe, majd zsarufilmből romantikus drámába, hogy a rendőrök életének minden oldalát kellő precizitással ragadja meg. Ayer filmje míves zsarublues, érzéssel telített barátságfilm, és könnymorzsoló melodráma egyben, a zsaruzsáner egyik csúcsteljesítménye.

Az utolsó műszak (End of Watch)