bezár
 

színház

2012. 11. 27.
Ha akarod, ha nem…
Ontroerend Goed – Audience/Közönség, azaz a manipuláció nagymesterei a Trafó színpadán
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ha akarod, ha nem… A Trafó Gyújtópont Színházi Sorozatában bemutatott Audience, azaz Közönség című Ontroerend Goed-darab műsorfüzetében ott állt a kikötés, hogy "Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott". Lehet vitatkozni arról, hogy ez a javallat megállja-e a helyét vagy sem, az viszont bizonyos, hogy kíváncsivá tett, erősen vágyakoztam megtudni, miféle szadista húzásokat próbálnak majd ki a közönségükön interaktív színházuk játékterében. A balgaságunk és az ő profizmusuk vitathatatlan...

Mégpedig éppen azért, mert a belga csapat manipulatív játékai nagyon is emlékeztetnek a saját hétköznapjainkra, egy-két méltán dicséretes bravúrt azonban még így is sikerül besöpörniük. Egy olyan előadásról van ugyanis szó, ami akkor kezdődik, amikor megkérdezem a jegyek átvételekor, kinyit-e a ruhatár. A válasz, hogy majd bent is le tudjuk tenni a kabátokat, amit nem is értek pontosan, a kérdés persze nem tűnik különösebben fontosnak. Később aztán világossá válik, ez csak az első lépés volt, hogy még a saját döntés lehetőségétől is megfosszanak minket, s egy divat-show hangulatát megidézve a mi ruháinkat magukra öltve, a mi táskáinkat kipakolva parádézzanak a színészek a játéktérben.

Szkéné színház

Audience


Az előadás egésze alatt jelen van egy kamera, amely kezdetben csak homályosan, a játéktér egész hátterére a nézőteret vagy annak egyes részleteit vetíti. A kép aztán egyre élesedik, már nem vagyunk megvilágítva ténylegesen, ennek ellenére  az előadás középpontjába kerülünk. Joggal él a királyi többes, hiszen nemcsak az enyémre, hanem a többi nézőtársam arcára is közelít a kamera, miközben mindenki minket néz egyesével, s a köztünk megbújt alkotók még a fejünkben zajló gondolatokat is kimondják, vagy éppen kommentálják. Vicces, furcsa, de azért elviselhető.

Aztán bejön egy igazán tenyérbe mászó, alamuszi, néhány kevésbé kedvelt munkakör minden sztereotípiáját megtestesítő alak, aki a talk-show-k közönségéhez hasonlóan kezd el tapsoltatni minket. Lassabban, halkabban, gyorsabban, hangosabban, felállva, leülve, aztán már csak kézfeltartással parancsol megálljt. Ügyes, szuggesztív előadás, utálatos figura, de a tényleges döbbenetünk még várat magára. Előtte kipécéz magának egy első sorban ülő nőt, akit folyamatosan arra kér, hogy tegye szét a lábát, miközben a kamera csak a nőt, csak a lábakat veszi. Sőt, több ezer forintot fizet az egyik nézőnek, hogy kiabálja ő is hangosan a parancsot, aminek a lány nem engedelmeskedik, szótlanul fogadja az eseményeket.

Engem meg már kicsit idegesít, kezd nagyon kellemetlen lenni az egész, de mégsem állok fel, és kérem, hogy hagyják abba. Megtehetném, hiszen korábban megegyeztünk, hogy megtehetjük, de valahogy mégis nehéz ténylegesen belefolyni az előadás menetébe. Mert ehhez a belefolyáshoz, a történet alakításához felhatalmazást kaptunk, de szokatlan a "szerep", szokatlan a szituáció. Ez a szokatlanság az egész előadás kulcsa, hogy az interakció a megszokottól eltérően jön létre: megegyezünk, hogy beavatkozhatunk egy olyan helyzetben, melyben nagy valószínűséggel megtennénk bármilyen hétköznapi szituációban, buszon, étteremben, moziban, de általában – s ez itt a gond – azért jobban örülünk, ha ezek a kellemetlen élmények elkerülnek minket. Pedig az ízléstelen kérés elleni tiltakozás civilizáltságunk, társadalmi létünk egyik meghatározó eleme, mellyel jogainknál fogva bármikor élhetünk.

Utólagosan értékelve az eseményeket első látásra talán tényleg jó heccnek tűnhet a gyerekes szívatás és a tettestárs lefizetése az egyik néző személyében. Az első sorban ülő nő azonban nem tűnt úgy, hogy komfortosan érezte magát. El is érkeztünk a másik kulcsfontosságú tényezőhöz: az előadás egésze arra kényszerít minket, hogy kiszakadjunk megszokott komfortzónánkból, s a történések akár tényleges alakítójaként lépjünk fel. Aki válaszol, akadályoz, tiltakozik, ha kell.

Audience


A valódi bravúr a fentiek ellenére egészen az előadás végéig várat magára. Miközben a "téglák", a nézők közé beépült színészek azon vitatkoznak, kell-e nekünk, hogy valaki irányítson, megmondja, mit tegyünk és mit ne, közben ismét, szinte észrevehetetlenül, alamuszi módon, közülük egy kiemelkedik, patetikus politikai beszédbe kezd az oly sokszor látott arcrándulásokkal, gesztusokkal, mozdulatokkal együtt olyan kommunikatív és metakommunikatív kódrendszert felsorakoztatva, hogy ordít róla, nem lesz jó nekünk. Rendben van a tempó, a hanghordozás, a hangerősség is, előttünk áll egy igazi szónok, akivel vagy egyetértünk vagy nem, de ez már nem is érdekel senkit, hiszen rögtönzött beszéde után a teljes vásznon mi magunk tapsolunk úgy, ahogyan még sosem. Egyre hangosabban, egyre gyorsabban, egyre erősebben, ahogyan a korábbi emberünk azt megtanította, amit rögzített a kamera, s amit most elénk vetít. Egy másik helyzetben, a megkérdezésünk nélkül. Szégyenteljes önmagunkkal, mégis nélkülünk úgy, hogy észre se vettük, milyen ügyesen kihasználták naivitásunkat. Már megint.

Ontroerend Goed: Audience/Közönség

Rendező: Alexander DEVRIENDT

Színészek:
Roos VAN VLAENDEREN, Matthieu SYS, Tiemen VAN HAVER, Joeri SMET

Dramaturg: Joeri SMET

Látvány és jelmez: Sophie DE SOMERE

Fényterv és zene: Timme AFSCHRIFT

Kamera: Aaron DE KEYZER

Technikus: Lilith TREMMERY, Sam VANDENHOECK

Trafó Kortárs Művészetek Háza
2012. november 16-17.

Gyújtópont Színházi Sorozat

A képek forrása: www.trafo.hu

nyomtat

Szerzők

-- Antal Nikolett --


További írások a rovatból

Beszélgetés Sándor L. István könyvéről, Ács Jánosról, Máté Gáborral
színház

Inkognitó a Pesti Színházban
színház

Kísérleti doku-kórusszínház a Király Gyógyfürdőben
451 Fahrenheit a Radnóti Színházban

Más művészeti ágakról

irodalom

Az Irodalmi Szemle legújabb lapszámbemutatójáról
Marie Kreutzer: Fűző
Ugrin Julianna és Vizkelety Márton: A döntés


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés