Derrickson elhivatott borzalmár. Íróként a rosszemlékű Rémségek könyve 2.: A végső vágással mutatkozott be, első rendezése pedig a videóra forgatott Hellraiser: A pokol démonjai volt, mely természetesen nem ér fel a klasszikus első és második részhez, de meglepetésre relatíve jó visszajelzéseket kapott a rajongóktól. Aztán jött az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, mely az Ördögűző tárgyalótermi thriller-verziójaként jellemezhető. Az igaz történeten alapuló filmben egy balul sikerült ördögűzést követően egy papot gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolnak, védője pedig egy ateista sztárügyvéd lesz. Az okosan felépített (sok flashbacket használó) film esszenciális horrorként és kvázi “social problem filmként" egyaránt teljesít, és bár (meglepetésemre) a kritika vegyesen fogadta, 19 milliós büdzséje ellenére 144 milliót kaszált. Szerintem ez a legjobb film, ami a démoni megszállottság jelenségéről valaha készült, ha hittérítő lennék, inkább ezzel kampányolnék a (természetesen zseniális) Ördögűző helyett.
Derrickson egy remake-kel folytatta: kevés esély volt rá, hogy az Amikor megállt a Föld jól sikerüljön. A Sinister (magyar cím híján: vészjósló, baljós) alkalmával dolgozott együtt először Jason Blummal, aki szintén a független, ultraalacsony költségvetésű horrorban utazik, sőt, az egyik legsikeresebb játékos ebben a műfajban. A 15 ezer dollárba fájt, de 193 milliót hozó Parajelenségek, annak hasonlóan jövedelmező és nem kevésbé hatásos folytatásai, valamint a másfél milliós, de 97-et zsákoló Insidious után ismét minimális pénzből dolgozott (3 millió, amiből már be is jött 46). Említést érdemel a zeneszerző, bizonyos Christopher Young is, aki a Hellraiser első és második részének brilliáns score-jával lopta be magát a filmzene- és horrorrajongók szívébe.
A Sinister főhőse egy rosszhírű, lepukkant true crime író, Ellison Oswalt (Hawke), aki tíz éve írt, első és egyetlen jól fogadott könyve sikerét próbálja megismételni, hogy ételt tehessen a családi asztalra. Olyan rémtettekre specializálódott, amelyeknek máig vannak tisztázatlan részletei. Feleségével és két gyermekével anyaggyűjtési szándékkal egy vidéki házba költözik, melyben korábban brutális, megoldatlan gyilkosság történt: a tettes sosem került elő, az egyik áldozatot pedig máig sem találták meg. Ellison egy doboz ismeretlen eredetű Super 8-as felvételt talál a padláson, melyek snuff filmeknek bizonyulnak, azaz szadista, pornográf gyilkosságokat ábrázolnak, többek közt azt, ami a házban történt.
A Sinister zseniális premisszára épül, mivel hagyományos narratívába építi a mostanában divatos “talált felvétel" áldokumentumfilmes horrort (ilyen a Cannibal Holocaust, az Ideglelés, a [REC], a Cloverfield, a Holtak naplója, a Parajelenségek és még sorolhatnánk). Ahogy hősünk szörnyülködve nézi a kegyetlen snuff videókat, tökéletesen azonosulunk vele, emellett maximálisan működik (a hagyományos stílusú Ördögűzés Emily Rose üdvéért egyik erősségét is jelentő) “suspension of disbelief", azaz (ehelyütt a talált felvételen látható) irreális filmbeli eseményekkel szembeni nézői hitetlenkedés, kétely felfüggesztése. Ilyen "talált film a filmben" trükkel, valamint a snuff témájával már a 8mm is játszadozott, kevés sikerrel. Ha már 8mm: Derrickson nem csak a "talált felvétel", de a "torture porn" stílust (pl. Fűrész-franchise) is integrálja a történetbe, bár ennek az ilyen filmek - meg egyáltalán a gyűjtőfogalom - ellenzőjeként kevésbé örülök. Ugyanakkor mindezek alapján a Sinister a valaha készült legjobb horrorfilm lehetett volna, ám csalódottan vagyok kénytelen jelenteni, a film nem több kiváló alapötleténél, az alkotók, mint akik jól végezték dolgukat, a továbbiakban kisujjukat sem mozdították.
A fő probléma, hogy hiába gúvad a szemünk, a talált felvételek meglehetősen érdektelenek, pedig az irányzat horrorfilmjeinek immár kiforrott, sok innovációra lehetőséget adó formaisága van. Az alkotók igyekeztek minimalistára, gore-mentesre venni a talált felvételek stílusát, de nem jutottak messzebb A kör koppintásánál. A történet az expozíció után kevés meglepetést tartogat, nagyon el sem lehet spoilerezni. Ellison éjjelente furcsa zajokat hall a házban, családtagjai is különösen viselkednek. Egy ideig még kérdéses, hogy mindez a főhős és családja magánéleti problémáival, az új környezettel, annak sötét múltjával magyarázható-e, de a film ezt a játékot sem játssza jól, hamar átlép egy szándékai ellenére komikus és butácska természetfeletti horrorba mumussal, szektával meg gigászi gonosz istenséggel, és végleg oda a “suspension of disbelief".
Az hagyján, hogy a Sinister meglehetősen didaktikus, és a logika sem erőssége, de kiszámítható is: éjszakai horror-szcénák és nappali magyarázkodások váltják egymást. Hasonló formulára épít, mint a Parajelenségek, de itt a hagyományos stílus tereli a néző figyelmét, így nincs más dolgunk, mint visszafojtani a lélegzetünket, összeszorítani a fogunkat, és várni a hangos és fantáziátlan busz-effektre. A horrorrajongók kedvence sem lesz: az író karaktere adna lehetőséget néhány bennfentes utalásra vagy tézisre, ehelyett végtelenül mainstream, high concept, kommersz és (rossz értelemben) low budget horrort kapunk, amely legfeljebb egyszeri nézésre alkalmas, senkit nem fog megnyerni a zsánernek.
Ugyanakkor nem vételen, hogy relatíve jó kritikákat kapott: hiányosságai ellenére is jobb a legtöbb mozikba eljutó horrornál. Se nem folytatás, se nem remake, a színészi alakítások vállalhatóak, a nyerő premissza és a családi filmes körítés gördülékenyen elviszik a filmet a vészjósló zárásig. Szerintem viszont nem a leggyengébb horrorokat kell viszonyítási alapnak tekinteni, e zsánerben számos tehetséges filmes dolgozik és izgalmas film készül. A többek közt Ti West rendezte V/H/S című film például a Sinisteréhez hasonló (és ugyanolyan ötletes) alaphelyzetre, premisszára épül, ott viszont az antológiát alkotó talált felvételek kerettörténete is ál-dokumentumfilmes stílusban készült, a film pedig mindenben köröket ver Derrickson munkájára. A legtöbb érdekes horrormozi napjainkban nem kap széleskörű, nemzetközi moziforgalmazást (hazánkba pedig különösen ritkán tévednek), a horror rétegműfajként DVD-n és Blu-rayen prosperál. Derricksonnak mindenesetre lesz lehetősége javítani, és esetleg megismételni az Ördögűzés Emily Rose üdvéért sikerét: a hírek szerint több horrorral is jelentkezik majd a közeljövőben, például a The Breathing Method című Stephen King-adaptációval.



Sinister
Színes, magyarul beszélő, amerikai thriller, 110 perc, 2012.
Rendező: Scott Derrickson
Forgatókönyvíró: C. Robert Cargill, Scott Derrickson
Zeneszerző: Christopher Young
Operatőr: Chris Norr
Oroducer: Jason Blum, Brian Kavanaugh-Jones
Vágó: Frédéric Thoraval

Szereplők: Ethan Hawke (Ellison), Vincent D'Onofrio (Jonas professzor)

Bemutató dátuma: 2012. december 6.
Forgalmazó: Big Bang Media
Korhatár: 18