Összkincskeresés zajlik tehát, (majdnem) összművészeti eszközökkel. Ami ebből Bátky András meséjét illeti, az egy igazi, apás-lányos hiánymese. Azt értem ezen, hogy Micó apukája soha nincs otthon, a kislány csak álmában érzi néha a papaillatot, vagy azt, hogy megsimogatja a haját "a sok utazástól kérges tenyér". Hogy az utazás hogyan okoz tenyérkérgesedést, az kérdés marad, mert arról, hogy mivel utazik a papa, lóval, és esetleg a kantárszorongatástól ilyen a tenyere vagy a kamion kormánykerekétől, nem olvashatunk.

Azért ragadtam ki ezt a motívumot, mert sokat elárul a mese nézőpontjáról. Vannak egyszer az ismerős meseelemek: mindenekelőtt az üveghegy és a tetején álló, százablakos palota (mert ha száz ablaka van, már mégiscsak palota kell, hogy legyen, bár szerényen háznak emlegetik), a rézcsőrű madár hátán megtett világkörüli út, amelyre természetesen a legkisebb testvér indul a sok közül – még ha ő történetesen az egyetlen lány is. Van aztán a hétköznapinak mondott család. Semmi királylányság, emancipált feladatmegosztás a testvérek között, a munkája miatt távollévő családfővel és a gyerekekkel otthonmaradó mamával. (Igaz, Micónak az a feladat jut, hogy a száz ablakot végigjárva egyre azt lesse, mikor bukkan fel a papa.) De ez a hétköznapiság csak félmondatokban, hangsúlytalanul említtetik, ahogy a mamáról sem tudunk meg szinte semmit, és a papáról is csak két dolgot: hogy szinte csak álomképként van jelen a család életében, és hogy ennek ellenére a családját, azon belül is a kislányát szereti a legjobban a világon.

A kalandos-utazós fejezetek egyes állomásai is hiányos helyek: hol a sötétség hiányzik az állandó, vakító napsütésben, hol a csend a zenebonában, hol egyetlen biztos pont az állandó repdesésben. Az el nem érhető utáni vágyakozás, a boldogságkeresés szintén sok helyről teszi ismerőssé ezt a mesevilágot, és a befejezés sem tartogat nagy meglepetést. De ugyanez elmondható magáról a szövegről is. A város zsúfolt és fülledt levegőjű, a távoli tájaknak fűszeres az illata, a tengereknek sós a lehelete és a tudósoknak nagy a szakálla. A megszokott panelek mellett találunk keresettnek tűnő, kicsit darabos mondatokat is, de összességében a szöveg korrektnek és működőképesnek lenne mondható, ha nem erősítené, és nem adna neki egyedi ízt a néha kicsit csúfondáros, de mindig kedves, szeretetteljes humor. De szerencsére ad.

Még szerencsésebb a szöveg és a képek találkozása. Rofusz Kinga különleges, lebegős világot teremtett a "nyughatatlan Micó" köré – merthogy ez a vörös hajú, pöttyös ruhás kislány állandó jelzője. Visszatérő motívumai ennek a világnak a keskeny, száj alakú felhők, de hasonló forma köszön vissza a levelekben, halakban is. A vízben, levegőben való lebegés, bizonytalanság képei után az utolsó, a varázsdobozban végre hiánytalanul összeálló család stabil tömbje a hideg kékek után meleg vörösre váltó háttér előtt emblematikusan jeleníti meg a mese lényegét.

A kislány kivételével a többi szereplő arcát Rofusz Kinga nem tette karakteressé, egyedivé. Különösen feltűnő ez az öt fivér esetében, akiknek csak a ruhája különbözik, de ugyanígy egyforma a két tudós is. Mindez azonban igazodik a történethez, hiszen ez egyértelműen Micó meséje, ő az egyetlen, átvitt értelemben is részletesen megrajzolt szereplő. Ugyanakkor sok apró, a mesében konkrétan nem említett, de az ott leírt szituációkba beleillő részlet tűnik fel a képeken: pöttyös tacskók repülnek, rózsamintás sál lobog, egy esernyő hol összecsukva, hol kinyitva bukkan fel, nem beszélve a mindenhol feltűnő kalapról. Ezek az ismétlődő motívumok rejtvényfejtéshez, sőt, a kapott mellett akár egy másik, saját mese kitalálásához is kulcsot jelenthetnek. Egy kulcs egyébként a címlapon, a Micó sziluettjében megjelenő motívumok között is szerepel. A címlap visszafogott, szürke alapszíne első látásra talán meglepő, de némi nézelődés, lapozgatás után könnyű vele megbarátkozni.

A kötet végén található – és már nem a gyerekekhez, hanem a felnőtt olvasókhoz szóló – utószó szerint a jazzt mindeddig a felnőtteknek szóló zenei műfajként tartották számon. Ezen kívánt változtatni a szerző és Sárik Péter zongoraművész ezzel a mesébe ágyazott jazzelőadással. Sárik Péter azt is hangsúlyozta, hogy a zeneszerzést tekintve nem tehető különbség a közönség életkora alapján. Az inspirációt ugyan a mese adta, de zenét szerzett, nem pedig gyerekeknek szóló zenét. Zeneszerzőként azonban nem csak ő, hanem Szirtes Edina Mókus és Födő Sándor Fodo is közreműködött a lemezen, amelyen Bíró Eszter egyrészt énekel, másrészt Bátky Andrással elmesélik a történetet.

A dalszövegek hozzá is tesznek a történethez, szó szerint, mert például a könyvben öt fiú és egy kislány van a családban, de a hangos változatban a fiúk már hatan vannak, így Micó a hetedik. De több apró eltérést is felfedezhetnek az olvasók-hallgatók. A zene, amellett, hogy nagyon hangulatos, és viszi magával a hallgatót, bizonyos részleteknek a könyvnél nagyobb nyomatékot ad. A nyomtatott változatban például a tengerbe pottyant Micó csak úgy, egyszerűen kiúszik a partra, míg a lemezen a zenével és néhány szó ismételgetésével elérik, hogy izguljunk is érte, és érezzük, hogy ez bizony nagy küzdelem volt.

Példa ez arra is, hogy a kötetben a három művészeti ág szerencsésen erősíti egymást. Így a boldogságkeresésről, a családi összetartozásról és szeretetről szóló történetet sikerült olyan mesejáték formába önteni, amitől ez a részleteiben sok helyről ismerős mese egyedi hangon, saját világát megteremtve, és abba az olvasót-hallgatót is berántva képes szólni.


Bátky András – Rofusz Kinga: A világ összes kincse. Jazz – mesejáték.
Csimota, Budapest, 2012.
62 oldal, CD - melléklettel, 3990 ft