A kissé cselekményszegény novelláskötet nem az élet különleges pillanataira akarja felhívni a figyelmet: a szegedi baráti kör életében ugyanis semmi különös nincsen. Fű, pia, szex – csakis ez számít.

Mind a kilenc novella címe alapos tervezésről árulkodik, és a benne szereplő utalásokhoz sokszor szükség van internetes keresésre, hogy az ember felfejtse. Az első két szöveg ismert írókat (Tanács egy Ornette Coleman-tanítványtól egy Esterházy-fanatikusnak) vagy könyveket (A vasárnap délutánok elviselhetetlen józansága) idéz meg, és a kötetben több szövegrészlet címe Leonard Cohen-albumokra, vagy magára David Foster Wallace-ra utal. A harmadik címe azonos a könyvével, egy másik pedig a leghosszabb című zenei albummal megegyező név alatt fut.

Bali történetkezelése és karaktereinek megszólalásai annyira elvonják az ember figyelmét a könyv hangulatáról, hogy néha csak a legdurvább mondatoknál kap észbe az ember: „Ünnepeljük az új évet? Minek? Csak szarabb lesz, mint az előző.” (136) Közben abszurdnak tűnő megállapításokat is tesz: „Marx az az ember, aki túl korán meghalt, és nem tudta befejezni a munkáját, ezért életműve fanfictionökben él tovább.” (135)

A Bali által ábrázolt magány észrevétlenül hat, és annak ellenére, hogy a szövegalkotási stílusa többször olvasás közben akár hangosan is megnevettethet, mind tudjuk, mennyire nyomasztó érzést kelt az felmutatott valóság.

Habár a fülszöveg Hümért és Csillát említi a könyv főszereplőiként, egyszerűbb lenne mindenkit egyenrangú karakterként említeni, mert lényegében a depresszív hangulat az, ami uralja a szövegeket. Nem a cselekmény, hanem az elbeszélés dominál, a szereplők által megfestett érzelmek kötik le az embert.

Bali ugrál az időben, nem lineárisan tárul elénk a társaság története. Míg a legelején Hümér és Csilla egy, már szakításuk utáni találkozásáról olvashatunk (Post hoc felláció), addig az azt követő, és egyébként a többihez viszonyítva kiemelkedően hosszú novella retrospektív, a pár ismerkedését, harmadik randevújukat tárja elénk (Amherst, MA). Ezután szó esik a szakításról egy kocsmai beszélgetésben visszaemlékezve, a könyv pedig a megismerkedésük előtti időből származó történettel zárul. Fokozatosan sejlik fel a múlt.

A már említett első novella (Tanács egy Ornette Coleman-tanítványtól egy Esterházy-fanatikusnak) dialógusai mellőzik a központozást, hiszen a valóságban sokszor nem úgy beszélünk, ahogyan az le van írva. Ez, illetve a párbeszédek zavartsága, az olykor-olykor kontextus nélküli megszólalások azzal magyarázhatók, hogy a szereplők tudatmódosító szer hatása alatt vannak. „Szerintem eltévedtünk (mondta Hümér) Dehogy tévedtünk (mondta Alfonz) Jó úton járunk De hova? (kérdezte Hümér) És miért cserélődtek fel a szerepeink?” (12)

Bali az alcímben megidézi az eszkatológiát, mely a teológiában az emberek végső sorsát tárgyalja. A megidézett műfaj emelkedettsége és a történet, melyben két zavarodott ember kószál egy kietlen faluban, furcsa kettősséget eredményez.

A novellában a szereplők és a narrátor létezését egy síkba rendezi – a szereplők is látják a narrátort, amint „ott ül a laptop billentyűzete előtt szájából cigaretta lóg és mellette fröccs gyöngyözik [lebuktam, írta az elbeszélő]” (7) Az elbeszélő irányít mindent, így, ha kedve szottyan, félbemaradhat a történet, és csak másnap folytatja, amikor van rá ideje: „…mert nekem mint elbeszélőnek mennem kell. Másnap – mint időegység és mint szellemi fizikai állapot – folytatódik” (9)

A negyedik, Post hoc felláció című novella elbeszélője Csilla, aki a könyvben szavakkal is kifejezi cinikus hozzáállását az élethez, és ő az, aki képes kimondani a szakításukkal kapcsolatos gondolatait: „Keresünk valamit, ami nem a másik.” (25) De kritikával illeti volt barátja egész baráti társaságát is: „Néha nem is értem, miért lógok velük, annyira éretlenek.” (26) Az Amherst, MA című szövegben is feltűnik Csilla szarkasztikus humora: „– A cigi megvan. – Köszi szépen, életet mentesz. – Inkább rákot hozok.” (51)

Egyszer egyes szám első, másszor harmadik személyben beszélik el a történetet. Ez segít a szereplőktől időnként a megfelelő távolságot tartani, például a legelső novella Hümér és barátja, Alfonz kocsmázásáról szól, melyhez nem kell belelátnunk a fejükbe. Viszont, Hümér és Csilla harmadik találkájának elbeszélése hiába történik egyes szám harmadik személyben, a narrátor omnipotens, és a szereplők minden gondolatát leírja, így olyan, mintha valójában ők mesélnének. Ebben a novellában Bali kéthasábos szövegelrendezést is használ, amikor a két szereplő egymással párhuzamosan születő gondolatait írja le. Habár így nehéz sokszor az oldal két szelete között ugrálni, sokkal könnyebb és letisztultabb megoldás, mintha két, egymástól elkülönülő szöveget alkalmazna a történtek több szemszögből való elmesélésére.

Olyan érzést kelt az elbeszélés, mint egy filmjelenet, melyben a képernyő két részre szakad, és a karaktereket egyszerre láthatjuk cselekedni.

„A szövegben jelölve vagy jelöletlenül biztosan idézet szerepel az alábbi szerzőktől: […]. Amennyiben az olvasó többet is talál, az nem a szerző hibája, hanem az olvasó figyelmessége.” – áll a könyv legvégén. Ez csakis arra biztatja az embert, hogy újból átlapozza a kötetet, és a lehető legtöbb intertextualitást igyekezzen felfedezni, mely küldetés természetesen lehetetlennek érződik.

Bali rengeteg allúziót épít be a szövegekbe, melyet igazából a bölcsésztanhallgató főszereplői szájába ad. Hümér és Csilla például könyveken keresztül kapcsolódik: „Téged úgyis ez érdekel a legjobban – mutatott a szoba sarkában egymásra halmozott könyvkupacokra.” (37)

A megannyi író, zenész említése közben akarva-akaratlanul is azon gondolkozik az ember, vajon ki citál ennyi nagy gondolkodót a mindennapi beszélgetései során. Aztán ahogy olvasás közben a Google-be egyre csak pötyögjük a számunkra ismeretlen neveket, rájövünk, hogy félig-meddig mi is ezzé az emberré váltunk. Legalább addig sem azon gondolkodunk, vajon a könyv mely pontján kúszott bele a nyomott hangulat az egész elbeszélésbe.

A legutolsó novella (Gaddis egy meg nem született tekercsért, avagy az eljövendő próza formája) elbeszélője, Hümér saját szövegét folyamatosan lábjegyzetekkel látja el, melyben önmaga állításait cáfolja, javítja, gúnyolja ki: „Fölösleges eset- és személyváltás. Imádom.” (143) Nem javít bele az eredeti szövegbe, mintha egy másik személy mondatait próbálná felülbírálni. A könyv mintha még a karaktereket is igyekezne elidegeníteni saját maguktól. A szöveg szakadozottan ér véget, az utolsó oldalon aligha pár szó szerepel elszórtan, és a mondanivaló félbeszakad.

Bali felrúgja szövegének esztétikáját több ponton is, hogy szereplőinek karakterét és cselekvéseit jobban ábrázolhassa. Olykor áthúzva ír le szavakat, melyeket a szereplők gondolnak, de mégsem mondanának ki, máskor pedig a cikket író F. Antal firkál bele a kinyomtatott szövegrészletbe, és színesíti saját gondolataival.

Az l. cohen magányos keringője című novellában az egyik szereplő egy olyan történetet mesél el prágai szerelméről, amit nem lenne szabad, így három oldal feketével kitakart „szövegrészletet” láthatunk. (101) Ugyanakkor több szereplő meséli egyszerre saját élményeit az elbeszélésben, felváltva jutnak szóhoz, így egyszerre legalább három történetről olvashatunk.

Bali novellafüzére a magányt igyekszik meghökkentő elemekkel leplezni, de teljesen elfedni sosem tudja. A kötet rengeteg utalást tartalmaz, melyek megértése nélkül is értelmezhető a történet, de ez csak újabb színezetet ad neki, újabb rétegek bomlanak ki. Pont ezért mindenki azt viszi el magával, ami kényelmes – lehet az szimplán az öröm, hogy a könyv végére kimenekült a cigiszagú nyomorból.

Képek forrása: Napkút Kiadó Facebook-oldala, honlapja