Mikor a horroresztétika a normalitás szintjére emeli az extrém brutalitást, a művészfilm pedig gyakran szenzációhajhász exploitation-módszerekhez nyúl mondandója megfogalmazásakor, nehéz már sokkolni a közönséget. Giorgos Lanthimosnak mégis sikerült. A 2010-es Oscar-versenyen is rajtolt Kynodontasban egy szigorú házaspár a külvilágtól elzárva, vidéki házában neveli három gyermekét, hogy megóvják őket "a világban lévő szennytől", és ennek érdekében mind fizikailag (nem engedik őket a kerítésen túl), mind intellektuálisan (bizonyos szavaknak más jelentést tulajdonítanak) kordában tartják őket. A gyerekek – akik a zombit kis sárga virágnak, a macskát pedig emberevő fenevadnak hiszik – a deformált szocializáció hatásait képtelenek levetkőzni; hiába az egyik lányban jelentkező elemi kiváncsiság és szabadságvágy, a diktatórikus nevelés húsz éves következményei eltörölhetetlen bélyeget nyomnak rájuk. A filmbe ezáltal ugyanúgy bele lehetett olvasni a valóságképet felülíró vallások és a zsarnoki családmodell kritikáját, mint a külföldtől, az idegenektől elzárkózó Európa szemellenzős politikájának szimbolikus elutasítását. A Kynodontas azonban azért működött nem csak intellektuális, de zsigeri szinten is, mert a film abszurd humorral meghintett családi drámaként is teljesen kompakt volt: a karakterek fejlődéstörténete, az elzárt gyerekek konfliktusa az elnyomással azok számára is érthető volt, akik nem kívánták dekódolni a történet modellszerűségéből fakadó "rejtett" tartalmakat.
Az Alpoknak pont ez nem sikerül: míg esztétikai koncepcióját, illetve tematikai érdeklődését rigorózus következetességgel viszi végig, filmdrámaként mégsem hatásos. Pedig az alaphelyzet legalább annyira egyedi, mint Lanthimos előző alkotásában. A film egy különleges gyász-szolgáltatást biztosító társaság életét követi nyomon: az "Alpok" fedőnevű csoport tagjai a hozzátartozók, barátok számára személyesítik meg, játsszák el heti pár órában az elhunytat, hogy ezzel enyhítsék a halál és a gyász elviselhetetlenségét. A sajátos dublőrök általában korábban megtörtént eseteket, jeleneteket elevenítenek fel – hol a férjét házzaságtörésen rajtakapó özvegy bosszújához, hol pedig a teniszező lányukkal egy meccs után elcseverésző szülők fantáziájához kell asszisztálniuk. A szolgáltatás ezáltal egyre inkább elcsúszik egyfajta utópisztikus vágykielégítés irányába, miközben az önmaguk prostituálásától sem ódzkodó tagok valójában nem a gyászmunka enyhítésén fáradoznak, hanem kizsákmányolják pénzügyileg a múltban megragadó, és azt kényszeresen újraélő kuncsaftokat.

Az Alpok társadalomképe legalább olyan sivár, mint a Kynodontasé. Már-már abszurdba hajló, ahogy a társaság tagjai kihasználják a sterilizáló halálkultúrát, és a halál rusnyaságát elkendőzni igyekvő kórházi és temetési miliőn túl is próbálják lenullázni az elmúlás destruktív hatásait. Ironikus az is, ahogy az emberek szinte mániákus érdeklődéssel csüngenek az (amerikai) popkultúrán: mikor számba veszik a pótolni kívánt ember tulajdonságait, mindig az első helyen szerepel az elhunyt kedvenc színésze. A színészekre és sztárokra, vagyis a társadalom maszkot viselő, szerepjátszó képviselőire való folyamatos utalásokkal duzzasztja Lanthimos újfent parabolává filmjét: az Alpokban ugyanis mindenki folyton szerepet játszik – mintha a közeli hozzátartozók halála az emberek saját identitását is semmivé foszlatta volna, ami után csak egy morbidan elnyújtott performanszban tudnának létezni. Amíg a gyászolók lecövekelnek emlékeikben, addig a dublőrök viszont gond nélkül öltik magukra mások identitásait, miközben hétköznapi életüket egy szenvtelen, elidegenedett modorban vezetik.

Karaktermaszkjaik talán életük sivárságát leplezik – legalábbis a főszereplő lány (az Alpok tagjainak neveit nem ismerjük) esetében biztosan. Ez a lány az egyetlen a csoportban, aki nem pénzügyi érdektől hajtva cselekszik: ő tényleg segíteni akar az embereken, a haldoklókon és a rokonokon. Saját rokonával, édesapjával viszont nincs normális kapcsolata, így lassan világossá válik, hogy a lányt a szeretethiány és az elfogadás utáni sóvárgás hajtja ebbe a különös munkába. A lány körül azonban egy érzelmeitől, a felebaráti szeretettől elidegenedett, az altruizmust hírből sem ismerő társadalom képe körvonalazódik – a nővérként dolgozó nőt végül mind apja, mind társai, mind az általa helyettesített teniszező lány családja elutasítja, kitagadja és elüldözi. Lanthimos társadalom- és performansz-kritikáját dekomponált képeivel, szenvtelen kompozícióval húzza alá, amelyek megtagadják a nézőktől az egész alakos, a szereplőkkel azonosulásra ösztönző beállításokat. A profilokat, tarkókat vagy arcrészleteket mutató, a mélységélességet gyakran eltörlő képek a karakterek torz világképét tükrözik, ám néha nem csak a szereplőket, de a nézőket is kilökik a filmből, ugyanis Lanthimos radikális esztétikája egyes esetekben már az élvezhetőség, a befogadhatóság határait is feszegeti.
Hasonmód, maga a történet sem kínál túl sok kapaszkodót a nézőnek. Habár a groteszk kiindulópont sokáig fenntartja az érdeklődést, de a felvázolt eseménylánc többnyire önismétlő marad, és nem jár be olyan utat, mint a Kynodontas esetében. A környezetén segítő lány problémáiról, lelkivilágáról ugyanannyit tudunk a film közepén, mint a végén, és élettörténete sem vesz nem várt fordulatot. Ironikus, hogy az Alpoknak pont a forgatókönyvét díjazták a Velencei Filmfesztiválon, hiszen ezen lehetett volna még a legtöbbet csiszolni. Lanthimos ugyanis nem fejti ki olyan alaposan az Alpok mikroközösségének belső dinamikáját, mint előző filmjében tette azt a birtokára visszavonuló család esetében. A hierarchikus, patriarchális családmodell és annak kegyetlensége ezúttal is a társaság működésének alappillére, ám korántsem olyan hihető, hogy miért marad a csoportban például a folyamatosan megalázott akrobata-lány, mi tartja össze ezt a különös közösséget, és női tagjai miért viselik el a férfiaktól a folyamatos megaláztatásokat.

A lebilincselően szokatlan alapszituáció ellenére az Alpok körülbelül a felétől üresjáraton fut, ahelyett, hogy továbbfejtené a csoport belső viszonyrendszerét, netán a minimálisnál némileg gazdagabb történetet írna főszereplőjének. Az Alpok így érdekfeszítő kudarc és szolid csalódás marad – az e feletti gyászt csupán az enyhíti, hogy Giorgos Lanthimos továbbra is az egyik legígéretesebb "fiatal" európai rendezőnek számít, aki láthatóan olyan groteszken provokatív kiindulópontok köré építi filmjeit, hogy bizonyára a következővel is megragadja majd a figyelmünket.