bezár
 

220VOLT

2013. 02. 03.
Kordal '59 – Csorba Győző vs Simon István
Rabok legyünk. Vagy szabadok.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kordal '59 – Csorba Győző vs Simon István "A pokol korhoz kötött", és mindig újra kötődhet újabb rossz talajú korokhoz. S mivel nagy poétákban okosság és etika szokott oly közel állni egymáshoz, hogy a kettő már összeér, ennek megfelelő program fogalmazódik meg a költő következtetésében: "Újra újra / alá kell szállni ellene". 
A művészetükkel jelen levő, de a Kádár-rezsimmel azonosulni nem akaró költők a líra adta eszközökkel fejezik ki kívülállásukat, mint amilyen az elhallgatott szó, a sorok közé rejtett gondolat – vagy a magas minőségű alkotásból nyert tartás, a belső szellemi ellenállás. Az intellektuális rezisztencia e két útja egyben nagyon is hasonló: mindkettő kivételes költői tehetséget tételez. Az 1916-os születésű Csorba Győző jóval a szovjet okkupáció előtt szerezte azokat az érdemeit, amelyek révén a szocialista diktatórikus fordulat éve, 1948 után is meghatározó alakja maradhat a magyar lírának: ő még a Nyugat korában és körében vált elismert költővé. És, akármilyen nevetséges is, de hazánkban igen erős szempont: poétai rangja megtartását az is könnyíti, hogy nem fővárosi művész, hogy egész életének és pályájának Pécs a színtere.

 

Csorba Győző, a Kívülálló
 
Csorba nem közéleti költő, nem politikus alkat. Ízig-vérig poéta, a szó legősibb értelmében: csak a vers érdekli, az örök témák és a gondolat, az ábrázolás pontossága. Idegen város című prózaversében a maga számára így definiálja – és konzekvensen alkalmazza is – a hozzáállást hazájához a korban, amelyben él: "A szükségesnél kell maradnom. Magáról senki se beszéljen. A szó veszélyes. Ha kitárul előttem egy itteni élet, elvesztem erőim." Másutt, például Borsszemek című versében már nem is ezen az utalálos-metaforikus szinten fogalmazza meg aggályait a hatalom új birtokosaival szemben, hanem pontosan megnevezi a status quót: "Kúszán csapkodnak szavaik, mint vak hadonászók, / mint lámpát leverő kocsmai bősz duhajok. / Azt nem bánják, hogy kin, min s mért döndül az öklük; / egy bizonyos: magukat meg nem ütik sohasem."
 
Csorba Győző, aki egy MÁV-alkalmazott kilencgyermekes családjába született nyolcadiknak, igazán nem vádolható afféle arisztokratikus távolságtartással: egyszerű emberek közt nőtt föl, gyermekkora alapvető élménye volt a nélkülözés, a ’30-as években mint a pécsi jezsuita gimnázium diákja, majd a Jogtudományi Egyetem hallgatója korrepetálásból és fogalmazásból tartotta fenn magát, s támogatta a népes családot. Társadalomkritikája tisztánlátásából származik, nem holmi finnyás osztályidegenkedésből. Ez az értés mondatja ki vele a politikatörténeti tényt: "A pokol korhoz kötött", és mindig újra kötődhet újabb rossz talajú korokhoz. S mivel nagy poétákban okosság és etika szokott oly közel állni egymáshoz, hogy a kettő már összeér, ennek megfelelő program fogalmazódik meg a költő következtetésében: "Újra újra / alá kell szállni ellene". 
 
Csorba Győző
ARS POETICA
 
Kimondani kimondani –
Ismerni kell a rejtezőket
A köddel együtt eltűnnek a rémek

Miért örülnek szörnyeimnek?
Minek botránkoznak meg értük?
A saját szörnyeikre néznek

A pokol korhoz kötött Újra újra
alá kell szállni ellene

Fekete szavak szárnyán kél a nap
 



Simon István, az Elkötelezett
 
Simon István – vagy ahogy  ő szerette, "a Simon Pista" – egy a Kádár-kor "országházi költőinek" sorából, akárcsak kollegája, Váci Mihály, akivel még sok egyébben hasonlítanak, és nemcsak abban, hogy Simon István is eljut Vietnamba. Őt is az új hatalom emeli ki a szegényparaszti sorból, Nékoszosként, majd Eötvös-kollegistaként végzi el a bölcsészkart, 1948-ban az Új Csillag és az Új Hang közli verseit. Ő is egyike a korabeli irodalmi élet tisztségeket sikerrel halmozó funkcionáriusainak: ’52-től a Szabad Nép kulturális kolumnistája, ’55-től az Új Hang főszerkesztője, ’57-ben, az irodalmi élet "konszolidációs újrafelosztásában" a Kortárs alapítói között látjuk, előbb rovatvezetője lesz a lapnak, majd főszerkesztője. 1963-tól foglalja el országgyűlési képviselői székét az egypártrendszer parlamentjében. 1971-ben irodalomtanári katedrát kap a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ugyanekkor az Írószövetség titkára lesz, majd három év múlva a főtitkárhelyettese. És, "a Simon Pista" is, mint megannyi más irodalmi káder, kedves, rendes, emberséges ember, költőnek érzelmes beállítottságú, lágy hangú – és reménytelenül középszerű.
 
Témái mindenféle szellemi bonyodalom nélküli köznapi közvetlenséggel szólalnak meg "szívhez szóló" dalaiban, hogy mindenki első olvasásra értse – olyannyira, hogy még Petőfi-epigonsággal is megvádolják. Pedig ez a vád teljességgel alaptalan: Simon Istvánból tökéletesen hiányzik a forradalmi tűz, az ifjonti hevesség, a hatalommal impertinensen kötözködő, számon kérő rebellis hang. Simon István a konszolidációs költő archetípusa: idillt akar, "melytől megszelídülne a lét" – ahogy gyermekkora hőn szeretett, ám az új istenért faképnél hagyott vallása fogalmazza: békességet a jóakaratú embernek. Most már egyszer s mindenkorra nyugalmat, igen, azt a csöndes-vidékies nyugalmat, a méhzümmögéses árokparti délutánokét, amit a Zalából őriz magában meztéllábas kölyökévei óta. Érvényesülése, karrierje már-már megadja ehhez a stabilnak látszó talajt, de ennek a véres államtitkokat benyelő lecsendesülésnek, e vészjós oldódásnak igen nagy ára van, amiről az ő rangján nem lehet nem bírni tudomással. Merőben illuzórikus tehát az elszánt idillkeresés, ami e kedélyes vasárnapok után sóvárgó embert űzi. Valahogy úgy éli meg ezt, azzal a belső szorongással, mint Égzengés című versében írja: "amit éreznek tán a gyerekek, / ha babrálgatják a fegyvereket, / s legyűrhetetlen szenvedély miatt / kockázatot vállaló férfiak / és mind, akik a vak véletlenek / esélyével néznek farkasszemet; / ez a borzongás tarthat fogva most, / hogy túléltem, hogy nem belém csapott…" 
 
Ehhez a lelkiállapothoz bizony elkél a magunk győzködése, hogy bármilyen ellentmondásokról is tudunk és bármilyen ellenpéldát is látunk, a mi utunk igenis az egyetlen helyes választás, már csak azért is, mert ezen az úton találtunk rá helyzetünkre, ami annyira fontos nekünk. Az ellenpéldának nem lehet igaza – még ha helyzetét magasabban levőnek is érezzük a magunkénál. Ebben a köpködő-csapkodó önbiztatásban a hű Elkötelezett áll előttünk, választott talajába mélyen belegyökerezve, szinte leplezetlenül kivallott irigységében – legszívesebben megtépázná a Kívülállót, már ha felérne odáig, ahol az a másik fajta, az a magaslati levegőtől finom rajzolatúra nőtt líra tenyészik.
 
Simon István 
BIZTATÓ 
 
Sose félj, míg erődből futja: alkoss,
tedd dolgodat, szívják föl ízeit
egy új világnak mély gyökereid,
melyekkel odanőttél a talajhoz.
 
Hozzá légy hű és benne önmagadhoz,
s ha köpnek is rád mindig más fokos
szögben forgó kabócák, légy okos:
bűn, ha miattuk elbizonytalankodsz.
 
Köpj te is fényére reflektoruknak.
Kit célba vesznek, könnyen megvakulhat,
s arcán csak riadtságát födi buta gőgje,
 
amellyel lenéz, mint kopárabb csúcsokra
kapaszkodott kis csenevész boróka
az oldalakon növő szálfenyőkre.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Falcsik Mari --


További írások a rovatból

220VOLT

3RÉMENY 3RÉMENY
(életrajzi töredékek)
220VOLT

Fűh #3 Fűh #3
Röhögés > A hatujjú ember (életrajzi töredékek)
220VOLT

Fűh #2 Fűh #2
Szívás > Paplak (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

art&design

Ami általános, ami emberi Ami általános, ami emberi
Interjú Ember Sárival lehetséges megközelítésekről, utazásokról, önazonosságról, piaccal való megbékélésről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés