bezár
 

220VOLT

2013. 03. 03.
1959 – Kőkert
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
1959 – Kőkert Anna néni modern nő, francia szabású ruhákat visel és sokat olvas. A combja vékonyka, de a retikülje artdeco. Anyám félénk, nem mer pasizni, pedig kibontott haját fújja a tavaszi szél. Anna kalauzolja a városban, bent ülnek Szabadka legelegánsabb éttermében, a Kék Hajóban, és Cézár vinjakot iszogatnak szódával, ki merné megszólítani őket: mágyárica, kisztihand!

Labda Laci a fényképésznél (Szabadka, 1959)

Vasárnap kora délután Anya és én kidöcögünk villamossal a palicsi állatkertbe, ami messze földön híres a Tito marsall által adományozott egzotikus vadakról. Húszhektáros terület ez, ahol a jávai csimpánzoknak saját szigetük van, és a bejáratnál egy matuzsálem papagáj vár, aki villás farönkön ülve kárálja a déli guszárok(1) minden dalát. Kézen fogva sétálunk a bűzlő és lomha oroszlánok, tigrisek, gepárdok ketrecei előtt – engem csak a műrom ormán gubbasztó kőszirti sas nyűgöz le. Nézem, ahogy nem mozdul, és szilánkos tekintettel szemléli az elérhetetlen prédát. Lecsapna ránk, szétmarcangolna és cafatonként benyelne, azután kiöklendezné a tollunk. Nem maradna belőlünk más, csak egy undorító szőrgombóc. Isten simogatja az elbukott angyalok szárnyát. Itt a bamba víziló is, a vastag üveg mögött lapuló kígyók, a zergék és őzek szétfutnak, a kilencöves tatu ki sem dugja az odújából a pofáját. Mutti elmegy a közeli büfébe kabezont(2) venni, pár percre magamra hagy, megbízható négyéves vagyok, rögtön átcsúszok az alacsony fémkorlát alatt, és odanyújtom a fehér gorillának a szendvicsem maradékát. Elveszi, rám pillant időtlen szemével, és mogorván a ketrec sarkába ballag vele. Kitör a hisztéria, egyszerre többen rángatnak vissza, összeszorítom a szám ijedtemben. Szidják a szüleimet, kérdezik, ki fia vagyok, a gorilla meg csak békésen rágcsál. Elmenekülünk a rezervátumból, a narancsitalt is ottfelejtjük, nincs beígért fagyi, sem számon kérő korholás. Anya a nyitott villamos kocsiban sírással küszködik, nyeli a könnyeit, védtelenül szomorú. Nagyon veszélyesek ezek a nagy majmok – mondja, és én nem értem az aggódását. Kedves volt – gondolom –, szó nélkül elfogadta tőlem a sonkás-paradicsomos kenyeret, pedig csak a felét tudtam neki adni, ha tudná. Sokfajta kertek léteznek a világban, ahol szabadon vagy rabságban vannak emberek, állatok és lények – nekünk, gyerekeknek az a kötelességünk, hogy szívből szeressük őket. Soha nem fognak bántani, hiszen csak barátságos tekintetünkre éheznek.


Barna medve a palicsi állatkertben (1973
)

Szolid jólétben élünk: nagyszüleim bort és tejet mérnek ki a házban, zöldséget és gyümölcsöt árulnak a piacon. A helypénz csekély, és a Süketnémák Intézetével szemben bérelt standunk van. Ropogós a karfiol és a sárgarépa, illatos az őszibarack és az alma. Nagyon ügyelnek rá, hogy minden primőr és olcsó legyen. Szombaton állandó kuncsaftjaink vannak, akik már nem félnek sváb gazdától vásárolni. Sokszor magukkal visznek a piacra, a csípős hajnali félhomályban vidáman futkosok a halaskofa és a galambászok között. Hétvégenként átjön hozzánk egyik oldalági rokonunk, szájharmonikázni. Ülünk az alsó konyhában, bezsúfolódva egy demizson homoki kadarka mellé, és hallgatjuk. Virtuózan játszik, én így hiszem, nevetnek és beledanolnak a felnőttek. Még szigorú nagyim szája is elhúzódik néha, pedig nem szereti a Sanyit. Komolytalan férfinak tartja, aki nem tudja eltartani a családját, de mindig vigyorog és józanul is szétmuzsikálja a pénzét. Nekem furcsa örömet szerez a zene, érzem, hogy ez valami, valami más. Negyven év múlva beszélünk erről Gassal, és ő azt mondja, ha a Lujza utcai nyomorult lakás konyhájában, a kredenc mögötti ágyán nem gitározhatott volna, megőrül.

Júniusban kórházba kerülök, bélkiszélesedésem van a köldök alatti részen. Miatta nem tudok rendesen kakálni, ezért a kínzó szorulás. Megoperálnak, elvágnak valamit, és ezt a született bélműködési zavart lassan kinövöm. Öt napot fekszem az osztályon, a diagnózis "Megacolon cong.". A Mutti átszaladgál hozzám minden nap az ušnóról(3), egyszer még a műtős gézmaszk is rajta marad, lázasan nem ismerem fel. Benéz Anna nővér is, anya első barátja. Ő modern nő, francia szabású ruhákat visel és sokat olvas. A combja vékonyka, de a retikülje artdeco. Anyám félénk, nem mer pasizni, pedig kibontott hajába belekap a jugend szél. Öntudatlanul választja a magányt, hogy nem kell senki, nem kell neki senki már. Anna kalauzolja a városban, bent ülnek Szabadka legelegánsabb éttermében, a Fehér Hajóban, és Cézár vinjakot(4) iszogatnak szódával, ki merné megszólítani őket: mágyárica, kisztihand!(5) Ani ad nekem egy papírmasé paprikajancsit, kényszeredetten húzogatom a zsinórját és úgy érzem, ellopta tőlem a Muttikám. Igazi színházba megyünk, látok orosz melodrámát és olasz komédiát. Engem is mindenhova magukkal cipelnek, mert illetlen egy gyerekes anyának egyedül kószálni, nézd azt a kurvát. Anna nénit két év múlva elviszi valami szörnyű kór, biztos vérbaja volt, mondja rosszindulatúan a nagyanyám.


Anya, Anna és két paprikajancsi (Szabadka, 1959)

Anyám a 32. könyvét Annától kapja és beszámozza, kék tintával az első oldalán. Ivo Andrics: Nyuszi című kisregénye, amit húsz évvel később, mikor depressziós hullámok zilálják szét az arcát, "Morlok Gizikének nagy szeretettel“ visszaadok neki. Üzenete van, rejtett sugallat, boldogabb idők könnyes mosolya. Olvastam többször, nem egy remekmű, kerestem és megtaláltam benne a halált: "A Száva ezekben a napokban elég sok holttestet vitt zavaros vizében s ezek a holttestek elvesztek a füzesekben, beragadtak a parti mocsarakban – vagy a Duna felé vitte őket a víz sodra, ahol aztán partra vetette és a parasztok eltemették őket minden bejelentés vagy tájékoztatás nélkül.“(6) Most ott lapul az ágyunk melletti polcon, a "szerbek“: Milorad Pavić, Danilo Kiš, Miodrag Bulatović mellett. Lapos, kopott füzet, '49-ben adták ki Noviszádon – ki láthatná előre egy nőstény nyúl apológiáját?

Ivo Andrić: Zeko (Belgrád, 1948)

Apám nem látogat engem. Kifutott az időből, neki annyi, nekünk ennyi. Elváltak, eltűnt. Nem érdekli, hogy hiányzik, hogy mire gondol a fia, mire vágyik ez a kölyök. Bírósági döntésre kezd tartásdíjat fizetni, a Tata hallgat, nagyanya megvetően dobja az asztalra a postás utalványát. Elkezdek kicsit félni. Nem lesz ez így jó. Nem lesz apám. Sok időmbe kerül majd, hogy felismerjem a valóságot: az érettség teljes hiányát. Összeszorul a torkom ma is, ha erre gondolok. Szeretnék jó apja lenni ennek a fiúnak, akit csak úgy hozott a sors. "Szerelemgyerek", hiába is tagadnánk. Én nem akartam valakit, aki utánam jön, aki örökli a vérem és a szemem savóját. Méltatlannak éreztem magam hozzá. Döntést hoztam, alig negyven évesen, hogy egyedül fogok meghalni, ne sirasson senki. De egy mámoros szilveszteri pirkadaton ’98-ban, egyszerűen letepertem a kedvest, és nem vigyáztam rá. Haragudott, szégyellte, hogy mindenki hallja, az összenyitott két szobában aludt szétszóródva az egész Opál Színház. Így fogantál, Ábel. A Fényhozó látja lelkem, ezerszer áldom ezt a napot. Nem ismételjük meg az apák bűneit – bármit hozzon a kegyetlen megbocsátás.

Négy éves vagyok (Szabadka, 1959. szeptember 29.)

"Ez világ, mint egy kert; kit kőeső elvert"(7) – felhős születésnap a szegényes udvarban, hátul paprikafüzérek száradnak a falon. Örökre elhagynak barátnéim, Cincike és Marika. Csíkos matrózruhában érkeznek, patyolatfehér pántlikával a hajukban, Cincike beverte a homlokát, flastrommal van leragasztva. Süldő lányok, keskeny az ajkuk, váratlanul apró cicijük nőtt. Már nem is olyan szépek, most valahogy Marika a csinosabb, még a csempe metszőfogát is megcsináltatták. Többet nem látom őket, az anyjuk férjhez megy egy hivatalnokhoz, és néhány hónap múlva a módos kertvárosba költöznek. Eljön a Mutti két munkatársa, Irén és Marija nénik is, a gyerekeikkel. Kapok ajándékba vitorlást, körbefutó kisvonatot és gumilabdát. Majd sokáig őrzöm, és kamaszkoromban eladom őket az ócskapiacon. Az árukon egy Janis Joplin-lemezt veszek, szóljon veszettül a Down on me! Pózolok a fényképésznél, kész röhej, ahogy az abacus színes golyóit tologatom. A gimiben elbukok harmadikban is matekból, kabalából magammal viszem a fotót, kiteszem a padra reményteljes naivitásom dokumentumát, és négyesre pótvizsgázok.


Az abacus és én (Szabadka, 1959)


RÉGI DOLGAINKRA MOSOLYOGVA NÉZÜNK

Ábelnak

Régi dolgainkra mosolyogva nézünk, vagy sehogy, megütközve
balga elszánáson és a nem apadó erőn, ami már nincs.

Szemetekből látszik, túl hosszú volt már az idő,
amit tehetetlen hallgatással töltöttem.
Neki kell fognom most, hogy megvalósítsam mindazt,
amit a régi időben elterveztem.
Felülvizsgálom tehát "ifjúkori" "álmaimat".
Ezek bohóságukkal és a sok fölösleges energiával
megdöbbentenek és fintort húznak arcomra.


Így okosabban persze minden nagyon is egyszerű.
De nem vitatható a jó szándék és erős törekvés a jó felé.

(1979)


gusar = rabló, kalóz (szerb)
2  kabezon = üdítőital (szerb szleng)
3 ušno = fülészet: fül-orr-gégészeti osztály (szerb rövidítés)
vinjak: a jugó konyak
mágyárica, kisztihand = magyar kislány, kezitcsókolom (szerb–német)
Herceg János fordítása
7 Idézet Rimay János verséből (1603–1606) 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Triceps --


További írások a rovatból

220VOLT

Négyujj Mester tanításai Négyujj Mester tanításai
Nem karácsonyi történet (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

Maja Lunde: Hónővér. Cser Könyvkiadó, 2019.
Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb, Magvető, 2019.
Nagy Zoltán: Szép csendben


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés