Bevallom, hogy ennyire sohasem befolyásolt még ajánló, mint a Nebáncsvirág esetében: sajnos eléggé pontosan körbeírta, mit kéne látni majd az előadásban. Még főhősét is megnevezte, mint az egyszeri meselegényt: Iván. Ez nem lett volna probléma, ha nem tudom meg egyből azt is, mi lesz Iván kicsike tragédiája: lehúzza a falusi posvány, elvonják a figyelmét az élet fontos kérdéseiről a lányok. Grecsó Zoltán eddigi koreográfiáit ismerve viszont azt is sejtettem, nem lesz ez annyira egyszerű, mint az egyszeregy.
 

A földön indul a darab, a koreográfus alakította férfialak finom mozdulataival, a felálló emberrel, aki az álmok beteljesülésének a lehetőségét ígéri. Ugyan a föld – ahogy az ajánló is írja – ragad, a földhözragadtság talán mégsem emberi szükségszerűség, ígérik. Ezt a tánc mint művészeti forma léte önmagában is igazolni látszik, amint megpróbálja a gravitációt és az ember eredendő lomhaságát maga mögött tudni. A háttérben azonban vészjósló légkört teremtve három nőalak bukkan fel. Előveszik zsinegeiket, elkezdik gombolyítani a fonalat. Falusi lányok? A mitológiai Moirák? Mindenesetre készülnek valamire.

Fotó: Kővágó Nagy Imre

A három nőalak fokozatosan előrejön, mindegyikük saját karaktert kap, melyet a ruha, a tekintet, a mozdulatsor az előadás során fokozatosan egyénít. A paraszemű kacér teremtés, a falusi femme fatale és a hétköznapokba beleszürkült jó kislány. Ők hárman kimódolt, lassú mozdulatokkal felépítik a színpadi teret, mely a széksorokra merőleges, kifeszített huzalokból és a rájuk csomózott, méretes négyszögtereket leválasztó zsinegekből áll. Megjelenik a színen egy férfitáncos is, aki hozzájuk képest gyámolításra szoruló kisfiú hatását kelti arckifejezésével, szándékoltan esetlen, koordinálatlan mozdulataival.
 

Zárt léptékű falusi helyszínek költöznek be a zsinegekkel szabdalt térbe: a diszkó, a művház, a konyhakert, a templom vagy a kétsávos autóútként is funkcionáló főutca; élethelyzetben a hajnali kakasordítás, az izzadságos fizikai munka, a gyöngytyúk abajgatása a kert végében, a kocsmázás – mindig ugyanazokkal, a szomszédmustrának is beillő mise és a forgalmas közút zaja mint a beszüremkedő nagyvilág hangja.

Persze mindez csak érzet, asszociáció, hiszen épp az a Nebáncsvirág erőssége, hogy kézzelfogható életszerűséggel képezi le a tánc nyelvére mindannyiunk változó realitásban meglévő vidékképét. Végig szemet gyönyörködtetően kidolgozott és autentikus minden mozdulatsor, ahol a tikkelő tyúk fejmozgásának és a diszkótáncnak is éppúgy organikus szerepe van.

Fotó: Dömölky Dániel

Zavar egyedül a cselekmény szintjén keletkezik bennem, melyet a zenei aláfestés kuszasága is aláhúz. A feltűnően gyakori, átúszás nélküli zeneváltások nyilván szándékoltan iskolásak, a főhős jelenlegi és vágyott életformájának távolságát fejezik ki, és a komikus hatásért felelnek egyszerre. De a Fásy Mulató zenei kínálatának időről-időre a komor elektronikába való áthajlása ehhez képest nem hozza magával azt a drámai hatást, amit a koreográfus valószínűleg remélt. Elmarad a súlyosság érzete. Hiszen mi történik a cselekmény szintjén? Négy vidéki kisközösségben élő fiatal, közülük is különösen a főhős fiatalember magasabb rendű, izgalmasabb életre vágynak, de egyre-másra azon kapják magukat, hogy monoton egyformaságban telnek a napjaik, ahol ha épp nem a saját tengelyük körül forognak, akkor a legnagyobb kreatív energiákat a másik elcsábításába fektetik. Így olyan szövevényes érzelmi hálóba keverednek, amely a földközelben tartja őket.

A vidéki közeg ezt az életérzést csak súlyosbítja, de a nagyvárosi ember a körforgás értelmetlenségét szintén tapasztalja, csak nagyobb köríven. Erre az egészre mintegy kívülről tapad a főhős férfialak kiemelt, elpuhányított, kvázi művészi beállítottsága. Mimetikus tükörtánca a vágyott énnel a darab kétharmadánál értelmezhetetlen, túlzó marad. Abszurd módon ebben a jól kitalált falusi colour locale-ban ez a kidolgozott testű, finom mozgású valaki a bumfordi – egyszerűen nem lehet az előadás alatt beazonosítani őt a vidéki fiatalember művészi alteregójaként.
 

Végezetül a három nőalak elégikus, lassan elhaló táncát látjuk, amely annyira szívfacsaró, annyira harmonikus, hogy minden kritikát elfelejtek. Iván alakját elmossák, már csak őket csodálom, a sziréneket, akik delejező mozdulataikkal egy másik világba visznek magukkal.
 

Nebáncsvirág

Koreográfus: Grecsó Zoltán

Tánc:

Grecsó Zoltán

Kőnig Lilla

Mezei Bence

Rózsahegyi Orsolya

Szűcs Dóra

2013. április 19.