PRAE.HU: Hogy jött az ötlet, hogy az Időfutárt rádiójáték-sorozatból átírjátok regénnyé?

Tasnádi István: A rádiójáték írása közben rengeteg olyan ötletünk volt, amit nem tudtunk kibontani egy csupán dialógusokkal dolgozó műfajban. Nagyon hiányzott nekünk a helyszínek és karakterek részletesebb, ráérősebb leírása. A prózában mindenre több idő van – ez akkor is igaz, ha a regény végül is rövidebb lett, mint a rádiójáték 800 oldalas szövegfolyama. A regényírás közben pedig az derült ki, mennyi filmszerű váltás van benne. Úgyhogy a következő lépés természetesen a forgatókönyv lesz… Csak viccelek.

PRAE.HU: Pedig akár elképzelhető is lehetne e témából egy film, ráadásul filmek esetében nem ritka több forgatókönyvíró közös munkája. Nálatok hogy történt a munkamegosztás a hangjáték, illetve a regény esetében, hogy lehet "hárman írni"?

T. I.: A történetet hárman találtuk ki, aztán feldaraboltuk szinopszisokra, és ezeket elosztottuk egymás között. A regénynél más írta az elejét, a közepét és a lezáró harmadot. Ebben az volt az érdekes, hogy sokszor a más által megírt epizódokból (is) kellett dolgoznunk. Egyszóval egyszerre kellett valamit adaptálni, illetve írni, egyszerre kellett dramaturgnak és írónak lenni.



PRAE.HU: És milyen változtatásokra volt szükség a hangzó anyaghoz képest az írottban? Ki tudtok emelni valami jellegzetes példát, részletet, mely nehéz volt az átírás miatt, vagy különleges ötletet, plusz kreativitást kívánt meg?

T. I.: A zenés részek narratív áthangszerelése például nem egyszerű feladat. Hannáék alternatív Varázsfuvola vizsgája iszonyú vicces volt a rádiójátékban, Tövisházi Ambrus zenei stílusbravúrjait azonban a leírásban másfajta virtuozitással kellett helyettesíteni.

Jeli Viktória.: Alapvetően a rádiós szerkezet adaptálása okozott némi dilemmát a munka elején. Mi legyen: egyes szám első személyből elmesélt történet vagy a jó öreg mindenttudó elbeszélő? És mikor mindez eldőlt: hogyan integrálhatóak a regényszerkezetbe a chatek, e-mailek, Skype-beszélgetések? Később aztán nem is annyira az átírás vált problémássá, mint inkább a szerkesztés. Voltak olyan cselekményszálak, figurák vagy csak kedvenc poénok, amiket nagyon nehéz szívvel húztunk ki.

PRAE.HU: Mi a célotok a regénnyel és ki a célközönségetek?

T. I.: Nem titkolt célunk, hogy ez egy olyan ifjúsági regény legyen, amit a felnőttek is élvezettel olvasnak. A rádiójáték például hihetetlen népszerű a "fiatal szülők" körében (35-45 év). Szóval a saját generációnkhoz is akarunk szólni. Ennek egyértelmű eszköze, hogy olyan szociális és kulturális referenciákkal is élünk, ami a mi gyerekkorunkra utal. Ezzel tulajdonképpen összemossuk a mi és a gyerekeink világtapasztalatát.

PRAE.HU: Az izgalmas történeten kívül fontos mindennapi, főként fiatalokat, gyerekeket érintő problémákat vet fel a regény. Kifejezett célotok volt, hogy foglalkozzatok ezekkel a témákkal? Felmerült, hogy a szüleikkel, tanáraikkal, társaikkal, életükben való változással megküzdeni nem tudó fiataloknak valamiféle segítséget, feldolgozási lehetőséget nyújtsatok ezzel?

T. I.: Igen. Én elsősorban drámaíró vagyok, és ifjúsági darabjaimban is mindig arra törekszem, hogy legyen valami speciális életkori dilemma vagy krízis, amelynek feldolgozásában segíthet az adott történet dramatikus felmutatása. Itt azért csínján kellett bánnunk ezzel, hiszen az elsőszámú szándék mégis csak az igényes szórakoztatás.

J. V.: Ezt mindannyian nagyon fontosnak tartjuk. Igaz, a főhősül választott gyerekek életkora be is hozott néhány megkerülhetetlen problematikát. Többek között a szülők mindenhatóságának elvesztését, a nagy barátságok és nagy árulások kérdéskörét, a bontakozó szerelmeket. De igyekeztünk változatos társadalmi kulisszák megrajzolására is törekedni, azaz több aspektusból megfogalmazni ugyanazt a kamaszlelket.



PRAE.HU: Hogyan lehetne röviden összefoglalni a cselekményt?

T.I.: Ezt Vikire bíznám…

J. V.: Ó, ez nem nehéz. Egy magának való kiskamasz lány története ez, aki miután szüleivel felkerül a fővárosba, rá jellemző módon rögtön egy lehetetlen kalandba csöppen. Az események középpontjában egy lomtalanításon talált, rozsdás körző áll, ami csak látszólag egyszerű és ártalmatlan, valójában nagyon is különleges, és igencsak veszélyes. Hanna ugyanis a múlt, a jelen és a jövő harcába sétál be gyanútlanul, kis bevásárlószatyraival felszerelkezve.

PRAE.HU: Különleges nyelven írjátok a művet: fiatalok nyelvét imitálja, sms-cset-Skype-nyelvet és -formát használtok, mégis "igényes", jól olvasható, és nem fölösleges, az ifjúságot meghódítani akaró bravúrkodásnak hat. Hogyan lehet ezt elérni?

T. I.: Ha ez tényleg így van, akkor nagyszerű! De ez olvasófüggő is, hisz ahány szubkultúra, annyi szleng. Van, akinek ez sok, van, akinek kevés. Megpróbáltunk egy járható középutat találni, ahol a "tök jó", a "zsír" és a "vágom" kifejezések használata nem lépi túl a kritikus szintet. Segített persze, hogy van egy kamasz lányunk (mármint Vikinek és nekem), Dóri pedig a bábszínházas mindennapokban rengeteg gyerekkel találkozik, beszélget. Szóval hallgatjuk, aztán meg jól megírjuk őket.

PRAE.HU: Nem kerüli el az ember figyelmét, hogy éppen 33 fejezetből áll a könyv. Mit akartatok ezzel a szerkezettel kifejezni?

T. I.: Ez egy jó nagy és – mit kerteljünk – misztikus véletlen. Azért misztikus, mert a "33 fok" a Körző titka, ami a könyv alcíme. Ráadásul épp 399 oldalas lett a könyv (szintén véletlen), ami 3-mal osztva 133. Na de itt abbahagytuk a matekozást, az ilyesmit jobb nem bolygatni.

J. V.: Jó is, ha nem bolygatjuk, hiszen már a rádiójáték írása közben számtalanszor passzoltak olyan véletlenszerűen kitalált évszámok, nevek, konkrétumok, amiket egyáltalán nem terveztünk el előre. Meg is jegyeztük nem egyszer, hogy úgy látszik, ez a történet valamiért el akarta mesélni magát. Mi igazán nem tehetünk róla.