Színházba járni izgalmas, főleg ha az előadás nem egy ismerős kőszínházban, hanem egy kukoricásban, üres raktárépületben vagy műemlék rakétabázison történik valahol egy erdő mélyén. Színházba menni Zsámbékra ezért mindig jó, már az odajutás is élmény. Idén nyáron az Öt ablak – a látás nyelvtana közép-európai koprodukciót néztük meg ott.

Az erdei sörpados büfében várakozó nézőket először a szimpatikus lengyel rendező, Krzystof Zylinski és jelmezes tolmácsa, Szalay Henrietta köszöntötte. Kedves gesztus, de szabadkozása, mely szerint “egy alkotói folyamat közepén járunk" és értelmezést segítő rövid kommentárja, hogy “az előadás arra keresi a választ, miért van szükségünk egymásra" inkább elbizonytalanít, mint kedvet csinál az előadáshoz. Ha már eljöttünk, mindenesetre belépünk a hangárból kialakított színházi térbe.

Az esztétikus kezdő kép öt hátulról megvilágított homályos ablak, amely mögött árnyjátékszerűen tűnik fel egy csembalókísérettel barokk halleluját éneklő vasutas. A halleluja persze nem tökéletes, de egy vasutast játszó színésztől mindenképp dicséretes teljesítmény. Az elsősorban nonverbális (látvány-, zenei és tánc-) elemekkel építkező jelenetek etűdszerűen követik egymást: a plafonról vékony kötelek szabdalta térben félmeztelen férfi táncol egyre vadabbul; testszínű harisnyás mankószárnyú angyalt eresztenek le egy csigás kötélről a sáros trambulinra, amin az feketévé mocskolja magát; bakanccsal tapos szét egy vörös férfi egy görögdinnyét.

Groteszk, néha vicces és kedves, máskor kaotikus és agyament események tanúi vagyunk. Néha értetlenkedünk, máskor unatkozunk, de olykor-olykor magával ragad a játék, ez elsősorban a szereplők szinte észrevehetetlen vagy erős színpadi jelenlététől függ. A Kompánia Színházi Társulatban a színvonal nagyon változó. Mindenképp kiemelendő a vasutas idősödő, de annál jobban mozgó feleségét alakító színésznő (nevét sajnos még a csodálatos internet segítségével sem sikerült kideríteni a szereplők halmazából) és a magunk között csak vörösruhás nőnek nevezett karaktert megtestesítő Kálmán Anikó játéka. A díszletek, motívumok, szereplők újra és újra feltűnnek, mintha esténként séta közben figyelnénk a szomszédok megvilágított ablakaiból kirakható életeket vagy egy apróra tört tükörből próbálnánk összerakni arcvonásokat.

A vörösruhás nő első megjelenésekor férfineveket és adatokat (magasság, súly, életkor) tartalmazó cetliket tép le büszke hanyagsággal sorban, majd jobb kezét egy vállfán lógó férfiöltönybe dugva próbálja kielégíteni magát. Amikor észreveszi az őt figyelő, magunk között biztosítási ügynökként azonosított alakot (Mózes Zoltán), meglepett kíváncsisággal szemléli: jé, létezik még hús-vér férfi! Máskor álló lámpája mellé próbál leheveredni fehér prémes szőnyegére, hogy teázzon, de ideges kapkodás készülődése, hiába kutatja táskáját, sehol sem talál benne teafiltert. Óvatosan közelít felé egy bús, zsákbacsavart fejű férfi. A nő bizalmatlanul méregeti, majd elszánja magát, és ő is közeledni kezd felé, de nem azért, hogy viszonozza a férfi érdeklődését, csak hogy elszedhesse tőle a teafilterét. A darab vége felé a már megviselt, összetört vörösruhás nő egy iskolatáskás hipszterfiú társaságában tűnik fel, láthatóan megérintette a fiú, még annak tonnás terhét is hajlandó átvenni.

A zenét szerető vasutas otthonában állva trombitál egy lavórban, de olyan csábosan, hogy a legyeket szerencsétlenül csapkodó felesége ettől bevadul, és háziasszonyi teendőit újraértelmezve dögös táncba kezd férje nedves fehér ingével. Máskor kőtömbökre telepedve és egymással finoman incselkedve teázik az idősödő házaspár, de aztán kibukkan, náluk sem ideális mindig az együttlét, hiszen férje titkos üzenetére az asszony heves sírásba kezd. Utolsó jelenetükben a férfi egy üres akváriumba papírhajókat helyez, de hiába locsol kívülről vizet az üvegedénybe, ettől az nem telik meg, asszonya ablakmosóval törölgeti unottan az akvárium falát. De aztán olyan finom gyöngédséggel viszi férje után az akváriumot, hogy meghatódunk azon, hogy ebben a nőben mennyi a szeretet.

A fel-felbukkanó, töredékekből kirakható történetek inspirációja Hundertwasser létspirálja vagy öt bőr koncepciója, amely szerint minden embert öt bőr vesz körbe: meztelensége/saját természetes bőre, a ruhái, a háza/otthona, a tágabb környezete és a Föld mint bioszféra. Az ablakok ezekbe a világokba engednek betekintést, rajtuk keresztül látunk másokat, és láttatjuk magunkat. A darab bemutatója valóban egy alkotófolyamat egy állomása, hiszen a lengyel, magyar és szlovák közreműködők a bemutatót megelőzően havonta találkoztak, a Zsámbéki Színházi Bázison eltöltött intenzív nyári műhely és bemutató után pedig ősszel folytatják a közös projektet, bemutatják a darabot az Artus Stúdióban Budapesten, és viszik tovább Lengyelországba, majd Prágába és Nyitrára. Mint megtudtuk, a darab teljes mértékben szerzői színház, a résztvevők megbeszéleseik, találkozásaik közben maguk találták ki az egészet (zenét, látványt, szöveget), tehát a színészek alkotó módon vettek részt a munkában, saját történetükkel, improvizációikkal.



Ezért is emlékeztethet az előadás dráma- vagy más művészetterápiás foglalkozásokra – bevállalva ezzel az amatőrszínház és a csoportterápiás módszerek megtestesítését is. Itt viszont a színészek nézőközönség előtt dolgoznak magukon, keresik a választ, milyenek is ők valójában, miért van szükségük egymásra, hogyan viszonyulnak végességükhöz, a halálhoz. Szándékuk szerint kérdéseik a nézőket is megszólítják. Ez nagyban függ azonban a jelenetek színvonalának az erősségétől: csak akkor gondolkodunk el az előadáson, ha az megérint. Szerencsére az utolsó színek minden közhelyességük ellenére vagy azzal együtt képesek voltak erre: az utolsó előtti jelenet sötét, kétségbeesett haláltánca gyönyörűen idézte a középkort és a barokk szószékek és festmények kíméletlenül súlyos mondanivalóját, a maguk előtt görgetett vékony papírcsíkokon sétáló, itt-ott összetalálkozó szereplők pedig méltóságteljesen vonultak végig a nekik kijelölt útvonalon.

Az előadás egyenetlen színvonalán még érezhető, hogy mozgásban lévő, a szemünk előtt alakuló műhelymunkát láttunk, a bemutató sikere a társulat és a közönség közös sikere volt: annyira érintett meg, amennyire hagytuk magunkat bevonni, megszólítani. A felvállalt sebezhetőség és személyesség ugyanakkor nem szolgálhat mentségül az üresjáratokra és az alternatív színházról élő legrosszabb előítéleteket megerősítő céltalan idétlenkedésre, amelyek csak úgy burjánzottak a felemelő vagy épp letaglózó jelenetek mellett és között, és rengeteg utólagos gyomlálnivalót hagytak a nézőkben. Szívből reméljük, hogy ősszel Kelenföldön már egy csiszoltabb, összeszokottabb előadást látunk, mert láthatóan sok munka van ebben a társulatnak és rendezőnek is fontos darabban.

Öt ablak – A látás nyelvtana

A Kompánia Színházi Társulat és a Zsámbéki Színházi Bázis bemutatója
A lengyel Teatr Jednego Wiersza, az Artus Stúdió és a Lengyel intézet közreműködésével

Czap Gábor
Hantos Násfa
Horváth Brigitta
Kálmán Anikó
Lukács László
Lukács Máté
Lukács Mihály
Mayer Zita
Mózes Zoltán
Szalay Henrietta
Kemény Rozi

Díszlettervező:Kiss Gabriella, Bellerová Sońa
Jelmeztervező:Kiss Gabriella, Bellerová Sońa
Művészeti munkatárs:Lukács Máté, Lukács Mihály
Zene:Wawrzyniak Michal, Lukács László, Heppes Miklós

Rendező:Krzystof Żyliński

Bemutató:2013. júlizs. 19.
Zsámbéki Színházi Bázis