bezár
 

art&design

2013. 08. 12.
Ennyi idiótát én még nem láttam sehol
Interjú drMáriás író, képzőművész, zenésszel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ennyi idiótát én még nem láttam sehol drMáriás az a fajta művész, aki nem foglalkozik a korlátokkal, műfaji, stiláris kérdésekkel. Egyik-másik alkotói korszakát egy-egy alapgondolat határozza meg, s azután e köré épül szöveg, zene, kép. Amit elmond az egyikben, ösztönösen kihagyja a másikból, ami nincs meg az egyikben, megtalálja a másikban. Ez élteti, az állandó nulláról kezdés, vagyis ha egy pillanatban festőnek érezné magát, akkor gyorsan vált, s egy teljesen új helyzetből indul, mint író, vagy az írás után, mint zenész.
Állítása szerint a történelmi dadaizmushoz és szürrealizmushoz semmi köze. Viszont az élet közvetlen húsából fakadó abszurditáshoz annál inkább, hiszen mint mondja, abba botlunk lépten-nyomon a Balkánon és Budapesten egyaránt. Csakhogy ezt sokkal inkább egyfajta realizmusnak kellene nevezni, viszont kényelemből nem teszik. Nem lenne kellemes elfogadni a mai való megannyi szintjén üvöltő kénytelen önfelszámolás jelenségét mint valóságot, például. A doktor úr legújabban politikusokat ábrázoló festményeivel kápráztatja el a befogadót. Hogy mit is jelentsen ez? Erről őt magát kérdeztük.
Kisnyugdíjasként is szeretjük Cicciolinát!PRAE.HU: Az utóbbi időben több köteted is megjelent, egyrészt életrajzi jellegű vagy indíttatású prózakötetek, másrészt művészalbumok, de mindkettőnek közösek a gyökerei: a Balkán, a Közép-Kelet-Európai lét, és mindezen belül a saját tapasztalat és a világunkat jellemző politikai-társadalmi őrületek körbetáncolása vagy éppen nyakon csípése. Miben látod a balkáni és a Közép-Kelet-európai valóságot meghatározhatónak?

Talán abban, hogy ennyi idiótát, mint itt, én még nem láttam sehol. Láttam ugyan rengeteget Macedóniában, Kanadában, Lengyelországban és egyebütt, de hogy ennyire leszakadt, és mégis szenvedélyes, agyongázolt és mégis lélegző emberek éljenek együtt, akik mindent képesek csendben túlvészelni, azt bizony sehol. Őrült és kiábrándult alkoholista férfiakat, szomorú, szép és harcias nőket, az elszegényedettség börtönéből is csillagászokként az eget kémlelő tudósokat és az ördögnél is cinikusabb politikusokat. Mi mást akarhat egy művész, minthogy egy ilyen világban éljen, amely egyszerre ad elképesztő mennyiségű impulzust és elkeseredést, színt és kiábrándulást? Én szeretek itt élni, ennek a világnak vagyok a részese és hírnöke, amelyet azért vizsgálok az alkotásaim révén, hogy rájöjjek, vajon mitől képes ez az egész őrület még mindig működni? Majd egyéni tapasztalataimat bemutatva viszem művészetemmel utazásra azt, akinek kedve van velem tartani.
Bajnai Gordon Dubuffet műtermébenPRAE.HU: Az utazás ezek szerint nem fordul vissza önmagába. Miben áll a kutatási módszered, mire számíthat az, aki veled utazik? Vajon nem válik-e őrültté maga a művészet is, amely az őrület mibenlétét kívánja felmutatni?

Mivel a filozófusok a mai napig nem adtak kielégítő választ vagy definíciót arra vonatkozóan, hogy mi a normális, avagy a normalitás, így igazából nem tudhatjuk azt se, hogy ki és mi az őrült. Csak egy a biztos, hogy a halál végül mindenkit meggyógyít. Így a művészetet nevezhetjük őrületnek, láznak, szabadidős tevékenységnek, politikának, kommunikációnak, maszturbációnak, az egyetlen megváltó eszköznek, avagy egy semmitmondó hülyeségnek is. Én minden ilyen véleménnyel egyetértek, miközben számomra igazából a szeretet diktatúráján való filantropikus merengést és a forradalmi hév szexuális feszültségét ötvöző szellemi radiátor.

PRAE.HU: Az utóbbi időben képzőművészeted az irodalmi gondolkodásodhoz és reflexeidhez hasonlóan a politikai színtért marcangolja szét. Célod ez a humorral és iróniával, itt-ott nyílt cinizmussal átitatott széttrancsírozás, vagy inkább ezen keresztül egy saját valóság megalkotása egy olyan miliőben, ahol a politikum a bőrünk alá is beférkőzik?

Mostanában az foglalkoztat, mi a nyitja annak, hogy a világ olyanként való elfogadása amilyen, képes a legnagyobb életerőt adni az embereknek. Így, már csak kísérleti jelleggel is, megpróbálom elfogadni azt a világot, amelyben élek, ami valószínűleg a legabszurdabb és legőrültebb dolog, amit csak tehetek. Ezen belül a legnehezebb elfogadni azokat, akik ezt az életjátszmát irányítják, képviselik, megjelenítik: a politikusokat. Azokat, akik itt az utóbbi évtizedekben, évszázadokban milliókat tettek és tesznek ma is tönkre. De lám, ha igyekszünk, ez az elfogadás is sikerülni fog! Így végül oda jutottam, hogy párthovatartozástól függetlenül megszerettem, sőt, imádni kezdtem a politikusokat, s őket igazi nagy sztárjaimként, akár egy óriási családi album szereplőiként megfestem, hisz úgy sincs itt már más, mint politika. Remélem, hamarosan a kizárólagos ünnepek mindannyiunk életében a választások és a politikai rendezvények lesznek, s minden egyén csakis a pártok programjai által tudja majd kifejezni magát, valamint minden egyéni siker csak pártsikerként tud megjelenni, s minden olyan intimitást, amely kikezdi a pártok tiszteletét, konszenzusos alapon törvényileg és technikailag is beszüntetnek majd valamennyi parlamenti párt képviselőinek konszenzusos szavazatával.
Marylin Monroe mégis lefekszik Rousseau kutyájávalPRAE.HU: Politikusokat ábrázoló festményeid – mint, ahogyan jelen sorozatod, kiállításod képei is – valóban politikusokat ábrázolnak, vagy inkább a popularitás lila ködében megmártóztatott ikonok? Egy-egy emberi tulajdonság, a magány, a hiúság, az ostobaság, a kétségbeesés felszínen való megjelenítései ezek?

Épp ellenkezőleg: ezek az itt és most, a mi életeinket illető legfontosabb személyek és az általuk képviselt szellemi-gazdasági irányzatok megtestesítői. Lehet, hogy húsz év múlva nem fog rájuk mindenki emlékezni, de akkorra vajon már mi is hol leszünk? Amit jórészt ezeknek köszönhetünk majd. Amúgy a művészet mindig is foglalkozott politikával, politikusokkal, hisz azokból élt és általában azokból él ma is. Csak amennyiben a politikus (fáraó, hadvezér, egyházfő, kereskedő, menedzser, hivatalnok stb.) a megrendelő, a művésznek egyetlen feladata, hogy tudjon vizuálisan minél szebbet hazudni róluk, vagyis képes legyen ezeket a ronda, gonosz zsarnokokat minél szebb, nemesebb, elmélyültebb jóemberekként megörökíteni. Ez a teher engem nem súlyt, nincs megrendelőm, képeimet közmunkában festem ellentételezés nélkül, ezért úgy ábrázolhatom őket, ahogy csak akarom, s ez a szabadságérzés mindennél fontosabb.
Zámbó Jimmy a világ legszebb nőjekéntPRAE.HU: Ez a fajta képzőművészet mennyiben csak a jelenben értelmezhető, ragadható meg? Törekszel arra is, hogy a politikusok közül azért olyanokat válogass ki, akik feltételezhetően beírják magukat a történelemkönyvekbe?

Minden csak a jelenben ragadható meg. Ha az örökkévalóságnak dolgoznának a művészek, semmi jó nem jönne létre. Itt élünk és most, ez van, ez és ennyi vagyunk mi, amit csinálunk ettől lesz fontos és jó vagy felesleges és rossz. Az pedig hogy a történelemkönyvek számára melyik gazember lesz a fontosabb, kit érdekel? Lesznek egyáltalán történelemkönyvek? Iskolák? Emberek? A történelemkönyveket, a történelmet, egyáltalán, az emlékezést és a valóságot úgy írják át napról napra, úgy hülyítik el az embereket, hogy lassan már abban se lesznek biztosak, hogy hol van a segglyukuk. Ez egy tendencia, amely a mindenkori hatalmak érdeke, hogy minél hülyébbek legyenek az emberek, mert azokat annál könnyebben lehet majd irányítani a szavazófülkében és a boltban egyaránt. Itt nem a valóság számít, csupán az, hogy ki nyeri meg a választásokat, hogy ő írhassa meg az éppen aktuális történelmi mesekönyvet, mint valóságot.

Amit pedig kérdezni akarsz, hogy vajon olyan arcokkal, akik történelmi szempontból felejtősek, lehet-e maradandó művészetet alkotni, arra azt mondom, hogy persze, miért is ne lehetne? Számít, hogy igazából ki volt Mona Lisa? Nemhogy híres vagy fontos, de még csak szép se volt. Vagy tudjuk, kit látunk Munch Sikolyán? Pontosan kik haldoklanak Picasso Guernicáján? Kikről mintázták millió esetben Jézust a művészek, akik sose láthatták még csak a fotóját sem?

Én csak azokkal a perverzitásokkal foglalkozom, amelyeket a nyakunkba zúdítanak, s ezeket jóhiszeműen, gyógyászati és gyógyulási szándékkal félreértem. Meg vagyok lepődve, hogy azon vannak elámulva az emberek, hogy meg merem festeni, amit látok. Miért nem háborodnak fel azon, ami üres, unalmas, hazug és lopott? Az a normális? Ennyire igénytelenek volnánk? Azt mondom, inkább örüljünk az őszinteségnek és a frissességnek, szembesüljünk a súlyos valónkkal, majd annak hülye ábrázolása láttán megkönnyebbülve nevessünk. Sőt, vezessünk be az iskolákban a politikusportré-festő órákat, ahol végre minden gyerek felszabadultan röhöghet majd azon, amit rajzolt, s kiélve magából a Nagytestvérek okozta traumákat elfelejthetné a szellemi mizériát, amelyben élünk, ha csak pillanatokra is. Sokkal egészségesebb emberek jönnének ki a sulikból, mint most, akiknek nem lehetne egyetlen buta uszító mondattal kikapcsolni a józan eszét.
Orbán Viktor Matisse IkaroszakéntPRAE.HU: Egy kissé ellentmondásosnak tűnik, amiről beszélsz, olyan mintha élveznéd a fennálló rendszer őrületét, amiből művészetet kreálhatsz. Nem gondolod, hogy ezzel a fajta művészettel, amely a karikatúra határvidékén billeg, éppen a hatalom pozícióját erősíted? Másrészről, azt mondod, itt kell élned, ide születtél. Ez persze a te választásod, szabad akaratodon múlik, hogyan döntesz. Viszont az a fajta irónia, ami a képeiden, a zenéden, a szövegeiden keresztül is sugárzik, nem éppen abból a magatehetetlenségből és egypólusosságból fakad, amit a délszláv háború miatt kellett elszenvedned? Gyakorlatilag nem volt választási lehetőséged, amikor elhagytad Jugoszláviát, vagy igen? Közben persze el is tűnt az elhagyott ország. Színtiszta, lepárolt őrület. Ebben egyet értünk.

Kérdésed olyan nagyszerű, hogy igazából válasznak is beillik, melyhez még annyit fűznék hozzá, hogy milyen érdekes, egyesek Jézusban a gazdag rabbit, mások a legelső kommunistát, megint mások pedig az egyetlen kreativitást osztó ősforrást látják, lévén a szentlélek, az ő ránk hagyott lelke az, amely minden erő, inspiráció, látomás forrása szerintük. S milyen érdekes, hogy a legnagyobb szlovák-amerikai avantgárd pápa, a mélyen vallásos katolikus, templomba járó Andy Warhol igazából valahol mindig is őt utánozta agresszivitásmentes, látszólag semmitmondó, igazából a dolgok mögöttes értelmére célzó magatartásával. Meg se szólalt az egyik legnézettebb amerikai show-műsorban vagy fél óra vallatás után sem, mert minek, csak rágózott, hisz egy festőnek a képei számítanak, azok kellenek, hogy fontosak legyenek, nem pedig a szavai, amihez most én is ezennel csatlakozom, s visszamenőleg úgy minősítem ezt a beszélgetést, mint aranyos, kellemes, ámbár a festészetemtől igazából teljesen független alkalmi csevegést. Ámen!

PRAE.HU: Kedveled az utópiákat?

Imádom! Ez a beszélgetés is egy utópia.
nyomtat

Szerzők

-- Sirbik Attila --


További írások a rovatból

Gondolatok Szabó Klára Petra Hadd oldjam meg az őrületet, ami összezavar téged című kiállításáról
art&design

Beszámoló a Poszthumanizmus és képzőművészet című beszélgetésről

Más művészeti ágakról

Vaktérkép
Egy házasság helyzete (2. évad)
Peter Handke: Kísérlet a fáradtságról, Typotex, Budapest, 2022


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés