Tavaly óta működik a három különböző stílust, formanyelvet, ízlést képviselő bécsi operaház mellett egy negyedik, mely a Theater an der Wien "ifjúsági operaházaként" fogható fel: a Kammeroper. Közel a központhoz, mégis egy bájos, félreeső utcában található. A nézőtér nem kicsi, de olyan az ember érzése, mintha valami nagy nappaliba lépne, és nem egy több száz főt befogadó színházterembe. A zenekar, a Bach Consort Wien tagjai "rajtunk keresztül" foglalják el a helyüket az árokban, majd elsötétedés után a karmester is a nézők felől érkezik. Nincsen a bűvös-titkos backstage, ahonnan a semmiből mintegy elővarázsolva indulna a produkció. Van azonban valami egyszerű, dicséretesen pátoszmentes jellege a közegnek.

A Semiramide tehát pasticcio, (a szerzők között szerepel még Leo, Feo, Porpora) és hogy ebben a formában előadható, nagyrészt az amerikai Händel-specialista Alan Curtis karmesternek köszönhető, aki hosszas kutatómunka során egybedolgozta a töredezett, Händel által újra feldolgozott, s ezek szerint többszerzős zenei anyagot.

Ez a muzsika a kamarazenekari kíséretével, a szokványosnak mondható ária-recitativo váltakozásával és a királyi udvar intrikaszövevényeinek dramaturgiájával mégis egészen meglepő momentumokat tartalmazott. Már a zenei bevezető, a Sinfonia sem a megszokott francia vagy olasz nyitányformát hozta, hanem már-már posztmodern szakadozottságú, szándékoltan értelmetlenül befejezett (inkább félbehagyott) volt. S ezt követte még számos meghökkentő harmóniaváltás, ami keveredett a tökéletesen megszokott zenei megszólalásokkal, mint amilyenek a bosszúáriák, a csalódottságot, reményt, azaz az éppen aktuális érzelmi állapotra reflektáló számok.

Az előadók csupa fiatal, kezdő, akiknek megadatik a lehetőség, hogy operaház" körülmények között a teljes művet előadják. Az énekesek mindezt nagyszerű technikai bravúrral oldották meg, bársonyos, meleg, tiszta hanggal, még ha az némelyeknél el is fáradt kissé a második részre. Ez nem csoda például a címszerepet játszó Cigdem Soyarslan esetében, ha mintegy öt ária jutott neki. Idővel nyilván azt is megtanulják az énekesek, hogyan bánjanak a hangjukkal, hogyan használják azt árnyaltan, kifejezőbb, gondolatgazdagabb módon.

Hasonlóan ehhez a színészi képességük fejlesztése is előttük áll még, igaz, ezesetben aligha érdemes beszélni játékbeli teljesítményükről, hiszen Francesco Micheli rendező nem adott egyetlen, határozottan és következetesen követhető formanyelvet. Olykor a commedia dell'artésan túljátszott, zavarba ejtően primitív gesztusok alkalmazása jellemezte az előadást, melyben ötletszerűen fel-felbukkantak izgalmas megoldások. A verekedés jelenet slow motionja jellegzetes karikírozással értékelte a cselekménybeli helyzetet. Kár, hogy éppen az áriát egyébként szépen éneklő Igor Bakan nem tudott a mozgás koordinációjára is figyelni, és hogy a mozgásnak az effajta használata egyáltalán nem kapcsolódott a produkció egészéhez.

Tetszetős az a gondolat is, hogy a férfiruhába bújt címszereplő fia transzvesztitaként jelenik meg. Semiramide ő helyette ül a trónon, valós kilétét gondosan titkolva (nem előlünk, hiszen mi gyakran látjuk, talán túl gyakran is félmeztelenül, öltözve, ruháit váltogatva a nemek között). S a transzvesztita néma szereplő, illetve a férfinak öltözött egyébként régi szeretőjébe halálosan szerelmes anya között egészen finom viszony jelenik meg a zsarnokság keltette ellenszenvvel és a beteges megalomániás iránt érzett sajnálattal (hasonló ez a händeli Xerxes figurához). A nemi hovatartozás kérdésnek hangsúlyozásával még inkább rámutat a helyzet feszültségére és arra, hogy a vázolt politikai és szerelmi helyzet feloldást kíván.

A Theater an der Wientől ennél markánsabb előadásokhoz szokhatott a közönség. Igaz, hogy önmagában is dicséretes, sőt a jelentősebb színházi intézményektől el is várható a fiatal művészeknek való fellépési és fejlődési lehetőség biztosítása. Ahogyan az is értékelendő, hogy különleges műveket mutatnak be. Ami a Semiramidéből leginkább hiányzott, az egy erősebb rendezői kéz.

Leonardo Vinci und Georg Friedrich Händel: Semiramide

Libretto: Pietro Metastasio

Karmester: Alan Curtis

Rendezés és látványterv: Francesco Micheli

Semiramide: Ҫiğdem Soyarslan

Tamiri: Gan‐ya Ben‐gur Akselrod

Sibari: Gaia Petrone

Mirteo: Rupert Enticknap

Scitacle: Andrew Owens

Ircano: Igor Bakan

Semiramide fia: Alessio Calciolari

Bach Consort Wien

Junge Ensemble des Theater an der Wien

Bemutató: 2013. szeptember 23.

Bécs, Theater an der Wien in der Kammeroper

Fotó: Armin Bradel

A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak fesztiválrészvétele és utazása a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0031 "Az SZFE Doktori Iskola fejlesztése és aktív integrálása az európai mesterképzési programokba" című pályázat támogatásával valósul meg.