prae.hu: Most, 2013 októbere végén jelent meg új köteted, a Nőket néző képek, a Scolar Kiadó gondozásában. Mesélj erről a kivitelében is nagyon igényes könyvről, és az estekről, ahol már egy éve találkozhat ezzel az anyaggal a közönség.
 
A kötet anyaga 48 vers, 48 nő fiktív életrajza és 48 kollázs, utóbbiak Triceps (Lantos László) alkotásai. A képek kétszínnyomásos, fekete-fehér-vörös változata van a kötetben, a színes verzióból kiállítás lesz. A Scolar Kiadónál, nagy örömömre, igen magas színvonalú általában is a könyvek külleme.
 
A könyv anyagából készült estet már több mint egy éve adjuk elő három fiatal, tehetséges gitáros barátunk közül kettővel (Major Bálint / Finding Ádám, Szolnok Bence Dániel). Én recitálom és éneklem a verseket, a fiúk adják a zenét, Triceps és a rapper Kettős Tamás pedig az életrajzokat szólaltatják meg. A fiúkra Triceps talált rá, egész véletlenül egy éjszakai kocsmában, ott nyomták a gitáron, Triceps meg "hazahozta" őket. Azóta együtt dolgozunk, részt vesznek Triceps dadaista előadásaiban, én meg rögtön megtaláltam őket ehhez az esthez. Örülök, hogy így hozta a véletlen – bár ebből is csak az derült ki, hogy nincsenek véletlenek. Az én fantasztikus tehetségű művésztársam, barátom, mindenkim, Láposi Farkas 2010 elején halt meg, nem volt még 40 éves sem, amikor megölte a rák – el se tudtam képzelni, hogy gitárzenével én még egyszer az életben fel bírok lépni. Aztán jöttek a fiúk. Már azáltal, hogy többen vannak, egész más a helyzet, nem összeszövődő kétszemélyes alkotás, amire így együtt teszünk kísérletet. Ugyanabból a zenei közegből jönnek, mint Farkas: ők is blues-zenészek. De az igazi ok, amiért ők azok, akikkel képes vagyok fellépni, az a munka békéje, a szeretet légköre – ennek az igénye Farkas igazi hagyatéka bennem. Ez a zavartalan, áskálódás-mentes, hátsó gondolatok nélküli tiszta együttlét, a szellemi-emberi nyitottság, a barátság alapú együttműködés, amit megélek velük – ebben a frusztrált világban ezt én csak Farkassal tapasztaltam eddig.
 
prae.hu: Mennyiben beszélhetünk koncepcionális műsorról? Megzenésített versekről van szó, vagy verseket hallhatunk zenei aláfestéssel?
 
Ahhoz erős koncepció kell, hogy a csaknem egyórás verselőadás szabadon, frissen, mindig kicsit másképp szólaljon meg, hogy megmaradjon a spontaneitása. Ez csak sok közös munkával jön létre: csak úgy engedhetjük magunkat, ha biztosak vagyunk egymásban, mint az artisták. Nagyon erős a kapcsolat vers és zene között, de szó sincs megzenésítésről. A versek recitált és énekelt dalokká lesznek: hol charleston, hol bossa, hol keringő, amit "mondok", minden nőalak a hozzá illő zenei standard jegyében szólal meg. A fiúk tehetsége a záloga (azon túl, hogy valcert, sramlit vagy bármit képesek sajátosan modern módon játszani), hogy az életrajzzal bemutatott, verssel megszólaltatott lányok-asszonyok a zene által még inkább láthatók lesznek.
 
prae.hu: A kis életrajzok, a kollázsok, a zene – hogy egészíti ki mindez a verseket?
 
Ha a vers önmagában nem állja meg a helyét, ha már csírájában nem lelhető fel benne az a sorstörténet, zenei stílus vagy kép – akkor megette a fene. Akkor a vers nem más, mint csupasz műanyag karácsonyfa, amire fel kell aggatni a díszeket ahhoz, hogy valahogy mutasson. Itt most ez pont fordítva van: ezekben a versekben benne van minden, csak ki kell belőlük bontani. A szintén szépirodalmi, sőt, lírai kis "életrajzi sztori", a kép, a zene – az egész összművészet azért jön itt létre, mert mindez benne van a versben. De nézzük művészeti áganként! Elsőnek a kép: a kultúrtörténet dirib-darabkái egy-egy személyiség életében, a társadalmi-anyagi helyzet bevillanásai – mivel nem epikáról beszélünk, ahol mindezt részletesen le is írhatjuk –, a kollázsokban tökéletesen ki tudnak fejeződni. Ebben a költészettípusban a kollázs a vers legtermészetesebb folyománya: élet- és életháttér-szilánkokat mutatnak be képszilánkok. És ugyanez a helyzet a zenével: minden vers magában hordozza a maga dalát, a stílust, amibe tartozik – amikor a gitárosokkal összeülünk, nincs más dolgunk, csak felszínre hozni az eredendően benne levőt. Nem hiszek az illusztrálásban, a "versfeljavításban" – az összművészetben hiszek, abban, hogy történet, zene, kép már eleve benne él a versben. Az, hogy ezeket a tartalmakat elő is hívjuk, érzéki úton segít a líra befogadásában: így nem csak intellektuálisan közelíthető meg egy-egy vers.
 
prae.hu: Új kötetedben 48 nőalakot teremtettél. Kik ezek a nők, honnan kerültek elő?
 
Biztos sokan gondolják majd, hogy ez a 48 nő az én különböző énjeimből materializálódott. Nem. Ők nem én vagyok. Ezek a versek azért születtek meg, mert én nem írok epikát, de a bennem összegyűlt sűrű élettapasztalatból szintén figurák születnek, csakhogy epikus írások híján én nem tudom őket cselekedtetni, ezért egy-egy szituációban szólalnak meg, amiben, mint a lírához illik, helyzetük, érzéseik, gondolataik jellemzik őket. Ők az én meg nem született regényeim és novelláim hősei. A kötet versei – mintegy tíz év termése. A legkülönbözőbb okok hívták őket életre, egyiket csak kedvem volt megszólaltatni, a másikban tényleg én magam nyilvánulok meg tőlem távolabb álló dikcióban, megint máskor a parodisztikus ábrázolás vágya szült egy szereplőt. De mindegyik vers okkal, a maga autentikus, ihletett módján született, hosszú idő alatt, és semmiképp nem azzal a céllal, hogy egy kötetnyi életrajzot illusztráljanak. Ez a kötet nem egy egyszeri mozzanat – nincs geg. A versek írásakor nem volt semmiféle koncepció. Semmi nem igazolja ezt jobban, mint hogy a versek megszületésének tíz esztendeje után az életrajzokat két – igen, kettő – nap alatt írtam meg hozzájuk. Költő vagyok: ebben a kötetben is a versek a legfontosabbak. A versek, melyek önállóan olvashatók, a mindenkori líra receptje szerint gondolatot, érzést közvetítenek, kortalanul, egyenként érvényesen. Minden egyéb – életrajz, kollázs, előadás – a köréjük, belőlük kivirágzó többlet.
 
prae.hu: Ha a versek ennyire egymástól függetlenül születtek, akkor mi az oka, hogy egy ilyen szorosan egybeszerkesztett kötetbe kerültek?
 
Ez fantasztikus történet. Egy ideig egy fiktív internetes női személyiség "lírai hangja" voltam, aki épp azzal operált a neten, hogy ő meghatározhatatlan, rendkívül sokféle, és mint ilyen, megfoghatatlan. Az imázst – az eredeti figura női megalkotójának munkáin túl – a végtelen gazdag, gondosan megválogatott, fantasztikusan izgalmas, bármilyen forrásból merítő képanyag adta. A személyiséget pedig az a – férfi működtetőjétől származó – hangnem, ahogy ez az öt nyelven csevegő eredeti tehetség, ez az okos, pimasz, mindig meglepetéseket okozó, mindenkit felrázó kiscsaj jött, ment, csetelt, posztolt, kommentelt a Facebookon. Szinte magától értetődő, hogy verseket is írt – egy időben az én tollammal. Nagyon élveztem ezt a korszakot, igazi kaland volt minden tekintetben. Jó sok verset írtam az ő nevében, ezek kezdtek aztán egymás köré rendeződni. Amikor úgy két éve véget ért a nagy kaland, maradt a kezemben vagy 30 vers, egy rendkívül sokféle nőfigura lírája, aki népes – női és férfi – rajongótábora számára egyszerűen maga volt "A NŐ". Ezt a sokszínűséget a titkos lény működése megszűntével nem lehetett többé egyetlen személybe belegyúrni – le kellett osztanom sok-sok-sok nőalakra, akiket az a csodás nemlétező lány többünk együttes munkája révén megelevenített. Ekkor kezdődött az egészben a számomra legkedvesebb játék: ki beszél? XVII. századi francia kisasszony, XX. századi szocreál-kisvárosi diáklány, XXXI. századi űrkukázó csaj? Innen-onnan kezdtek ehhez hozzácsapódni a korábban hasonlóan szereplíraként született versek. Aztán az életrajzok megírásának röpke két napja alatt döbbenetes élményt éltem meg: amikor az életrajzok történeti hitelességét ellenőriztem, kiderült, hogy mind működik. Hogy valószerűek, sőt olykor konkrétan igazak – ez elképesztő volt. Nem szeretném misztifikálni a tényt, hogy egy ötvenen felüli, kellően művelt ember beletalál a történelmi valóságba, azt viszont jólesően hátborzongatónak találom, hogy írói fantáziánk konkrét megtörtént eseményeket hív elő az irodalmi szövegben. Ez ugyanannyira a beszűrődő háttértudás, mint a grammatika rátapintása a valóságra, amit ezzel tovább is épít – tehát az irodalom csodája. Számomra ez maga a költészet, az irodalom – a művészet, ami csak egy lépéssel jár a valóság előtt. Az alkotó, nevéhez méltóan, képes a létezőből valami olyat kikeverni, aminek további jelentése, úgymond, jövendő megvalósulása lehet. Mi, költők-írók a fikció vagy a felidézés formájában valójában az életet gyarapítjuk – ez katartikus élmény. prae.hu: Ennek tükrében kíváncsi lennék, mit jelent neked a költői szabadság, mennyire választható el a fantázia szárnyalásától vagy a szabad gondolkodástól?
 
A költészet emberi értelemben talán a legszabadabb irodalmi műnem: gondolat és érzés nem kizárólagosan kötődik az aktuális időhöz és helyhez, átjárása van jövőbe-múltba, belép a transzcendens tartományokba. De maga az emberi tudat – szellem, lélek, ráérzés, tudás, érzékek, gondolat – mindent összevetve sem túl nagy tartomány. Ha mondjuk az érzékelésünk legszűkebb keresztmetszetét, a szimatunkat vesszük alapul, belefér az egész egy három méter átmérőjű körbe (csak hogy ne cellát mondjak). Ez igazán nem nagy mozgástér. Határainkat én először a személyiség korlátaiban éreztem meg, 15 lehettem, amikor kitapogattam a cellám falait. Abszolút érvényes a madáchi szín, a Föld légkörének elhagyása, amit én már első olvasásra a saját tudat vagy személyiség határainak átlépéseként értelmeztem: Ádám (és most már Éva is), eddig, és ne tovább! Lehet próbálkozni tudatmódosító szerekkel, de minek? Csak ugyanazt ragozzuk tovább lilában, más feltételekkel. Nem nagy a verziók száma. A legszabadabb fantáziára alapozott művek, legnagyobb meséink egytől egyig a jó és a rossz harcáról szólnak, időtlen idők óta. Mindben megjelenik a jó valamely istenség formájában, s vele szemben az ördög aktuális megfelelője, aki isteni nagyságú hatalomra tesz szert, amit szörnyűségek elkövetésére használ (de mindig van benne valami eredendően emberi is, talán épp a rossz felé hajlító gyöngesége), aztán ők ketten előbb-utóbb összecsapnak. A valódi viszony ennél sokkal bonyolultabb – tán annyira, hogy jobb is, ha mi csak úgy látjuk, ahogy a Biblia mondja, "tükör által homályosan". A "jó kontra rossz" emberiesen polarizált szűk struktúrájának egyedül elfogadható feloldását számomra minden regények egyik legnagyobbika adja meg: A Mester és Margarita, az én ötödik evangéliumom (a hatodik Tarkovszkij Sztalkerja). Bulgakov a Nagy Műben az egyetlen kiúthoz, a kegyelem keresztény tanához vezet minket vissza, amit az ő jövőnek artikulált megfogalmazásában a Sátán ruház át az Emberre, hogy az legelőször a szeretet istenének gyilkosát, Poncius Pilátust részesítse maradéktalan felmentésben. A keresztre feszítés, azaz a gyilkosság ténye magának az áldozatnak a szavaival törlődik az emberi történelem tényei közül – íme, az isteni kegyelem teljessége a gyakorlatban.

prae.hu: Hol érzed jól magad, hol vagy otthon?
 
Mindenütt vendég és idegen vagyok, átutazó – hiszen halandó –, de mindenhol képes vagyok gyorsan otthont teremteni. Mondjuk úgy, én leginkább saját magamban lakom, és ott sem állandóra bejelentve. Nagy vargabetűk, hullámvasutazás, cifrán alakuló folyamatok során jutottam el oda, ahol most tartok – igen, tartásnak talán nevezhetem is. Az ember utolsó érvényes tudása ugyebár mindig "örökre" szól: "örökre rossz", amikor rossz lesz, és amint kijön belőle, "örökre szabadul". Ha nem így éli meg, nem is ér semmit. Szemünkben az életszakaszok: fennsíkok, stagnálásukban éljük meg őket – aztán jön egy örvény vagy hirtelen csúszda, ami levisz a következő szintre, sokkal mélyebbre, mint ahol eddig valaha is voltunk, zuhanunk, teljességgel megéljük, és közben fogalmunk nincs róla, hogy ez az egész mondjuk már egy épület tetején játszódik. Nem tudhatom, hol vagyok, mindez végtelenül kicsiny tudásommal-tudomásommal történik velem. Ha visszatekintek, egészen biztos vagyok benne, hogy fiatalkoromban sok szint volt minőségileg sokkal jobb, de egyáltalán nem hiszek abban, hogy bármelyik "erkölcsileg tisztább" lett volna, hogy "magasabban" zajlottak volna.
 
prae.hu: Nagyon intenzív és mennyiségileg is nagyon sok mindaz, ami felgyülemlett benned – mi az oka annak, hogy csak viszonylag későn, 44 évesen jelent meg az első köteted?
 
Világéletemben irodalmár voltam, ötéves korom óta tudom, hogy az egyetlen dolog, amivel komolyan foglakoznom kell, az az írás. A megjelenést nagyon erősen a minőséghez kötöttem, erre tettem a legfőbb hangsúlyt. A minőség persze esetemben is (vagy esetemben mindenképp) függ a külső világtól, politikától, társadalomtól – a publikálást viszont kizárólag a minőség határozza meg. Nem hibáztathatom az akkori politikát azért, hogy én csak a közel két évtizedes belső száműzetést tudtam rá válaszul adni. Ezt az időt én nagyon hasznosan töltöttem el. Hogy nyugati irányba 1990-ig nem léphettem ki az országból? Ez a szellem emberének nem jelenthet akadályokat. Ma már talán meg is köszönöm az akkori rendszernek, hogy egy lényegtelen kis persona non grata voltam, aki az akkori kiszámíthatóan nyíló-csukódó, láthatatlan, de annál valóságosabb pókhálófalak miatt sem egzisztenciát, sem karriert nem építhetett  – emiatt kellett megtanulnom meghatározni és artikulálni magamat. A megélt hiány, a megtagadott rossz a pozitív tartományra ugyanolyan nagyságrendben átvetülve határozott értékképviseletet alakított ki bennem – mindez aztán valamilyen erős egységet hozott létre, s ennek megfelelő fellépést adott nekem. Ha a kor démonaival és a saját sárkányaival egyszerre kell megküzdenie a fiatal léleknek, ebből a "maghasadásból" ritka életenergia-készlet születik, összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint azoké, akik védettségben, ám ekként irányító-irányuló, őket igencsak determináló lehetőségek között készülődtek. Soha senkivel nem cserélném el személyes sorsomat. Nem volnék ma költő, ha nem ez a sajátosan összegyúródott tapasztalásmassza lenne mögöttem. Én ebből írok. Arra az örökzöld kérdésre pedig, a "kései kezdésről" csak ennyit mondanék: a Gyűrűk Ura Gandalfja a megyébe visszatérve mond valami nagyon fontos marhaságot, ami itt is alkalmazható. A költő sohasem jön korábban és sohasem késik, a költő pontosan akkor jön, amikor akar. Annak, ami vagyunk, mindenkinél vannak láthatatlan fázisai. De abban a pillanatban, amikor az alkotói megnyilvánulás eljut arra a szintre, hogy a befogadó számára kézzelfoghatóvá válik, azon nyomban érdektelen lesz az a 20 vagy 70 év, ami a belső készüléssel telt. Nagyon fontosnak tartom, hogy a művészetben bárkinek, bármikor, bármilyen előtörténet vagy tanulmányok nélkül, kizárólag az alkotás okán joga van azzá lenni, aki. Non sanz droict, üzené Will Shakespeare az egyetemi elméknek.
 
prae.hu: Mit gondolsz az emberekről, a világról, ami körülvesz? Mely értékek meghatározók számodra?
 
Először 18-19 évesen mértem fel ezt a helyet, a Földet, és szembesülve vele, hogy az emberek hogyan lakják, az első reakcióm az volt, hogy kiszállok, ezt én meg nem tanulom. Hazudni, mint a vízfolyás, beszélni egy nyelvet, amiben nem hiszek, célokat kitűzni, amik nem is célok? Hatalom, hírnév, hiúság, materiális vágyak kielégítésére irányuló nagy vonzerejű időtöltések, illúziók, csinálmányok, az időt strukturáló önjáró folyamatok? És mindjük között a legfőbb időtöltés: a félelem? Félni minden körülmények között, hisz a halandóság tudata az összes limlommal sem fedhető el? De itt maradtam. Életben, Magyarországon, satöbbi. Az egyetlen, aminek értelme mutatkozott számomra e világon, az egy, ami valóban önmagán túlit tesz hozzá, amiben tényleg látom az általa létrehozott új tartományt, új anyagot, az a szeretet. Ebben hiszek, ezt képes és hajlandó vagyok bárhol megpróbálni megtanulni, olyannyira mindenekfelettinek érzem, hogy ha úgy alakulna, még az írásról is le tudnék mondani érte. Mondom én. És mondom úgy, hogy egyáltalán nem predesztinálódtam szeretetszolgálatra. Keményebb, kevésbé embertűrő, arrogáns alak vagyok. Csakhogy a szeretet iskoláját tartom egyedül értelmes tanulásnak. Azonban nézzük a tényt: a természetemben nem ezzel vagyok eljegyezve. Az alkotásvágy mint etológiai program olyan szinten él bennem, hogy képes vagyok szétszedni kiválóan működő rendszereket csak azért, hogy teremthessek helyettük egy újat. Eleget kérdeztem magam, miért csinálom ezt, ennyire kényszeresen. A válasz egyszerű: mert muszáj. Nem tudom másként csinálni. A krokodil harap, az alkotó teremt. Annyit tehetek, hogy igyekszem mindig olyan élethelyzetekbe keveredni, ahol valamit létrehozhatok. Van a molnár, és van a malom tervezője: ott vagyok egy dolog kitalálásánál, megtervezem, még létre is hozom akár a gyakorlatban is, de abban a pillanatban, amint működni kezd, számomra befejeződött a folyamat, tovább kell álljak, jön az őrlés és zsákolás ideje, az pedig már nem az én dolgom. Sőt: ha mégis maradok, rendre igen rossznak bizonyulok benne.
 
prae.hu: Mennyire tartod fontosnak a nyomtatott kötet kiadását ma, az internet kínálta lehetőségek között?
 
A költészet ma eladhatatlan, egy verseskötet ma 500 példányban is nagyon sok. Én még szerencsés vagyok, nekem eddig a kiadóim jóval nagyobb példányszámban jelentették meg a köteteimet, és egy darabig szépen fogytak is. A kötet gesztus. Meg kell lenni a verseknek papíron. Aztán minden módon meg kell jelenniük, azaz jelen kell lenniük: megszólalniuk, lefestődniük, eléneklődniük, előadódniuk. Ez utóbbi különösen fontos, hisz nem néma műfajról van szó. A net kifejezetten fontos – és a nyomtatott irodalom közönségéhez képest mindenképp sokkal szélesebb körhöz eljutó – új terep. Nyilván teljesen más is. Nekem például van körülbelül 5000 ismerősöm, akikhez ilyen formában is eljut a lírám. De ne feledjük: a net provizórikus és aktuális! Az adott pillanatban akár 200%-os élményt is nyújthat, de ez csak annak a pillanatnak szól! A netközönség azt szeretné, hogy szórakoztassák, hogy döbbentsék meg, egy bon mot-t vár, nem pedig mélyszántást, bele se fog semmiféle hosszú, és alapos figyelmet igénylő szellemi akcióba. Ne legyenek illúzióink! Egy könyvet kinyitva viszont azonnal tudjuk, hogy már megint visszaléptünk a legnagyobbik, legfontosabbik szellemi kalandba: a véget nem érő emberi identitás-azonosító folyamatba. Mert nincs fontosabb kérdés, mint amit a könyvekbe beletett betűk feszegetnek: kik vagyunk, honnan jöttünk ide, életbe-Földre, és hová megyünk innen? Nem lehet, hogy ne ez érdekeljen a legjobban minden embert újra és újra. Ebben van a könyvek jövője.
 
prae.hu: Mennyire vagy képes elengedni a verseidet, miután befejezted őket? Nyomon követed a további sorsukat?
 
Van egyfajta intim viszony a versek születésekor, nagyon hasonló ahhoz, amikor az olvasó, kettesben egy verskötettel, magának olvas. De ha megírtam, elengedem őket, mi mást tehetnék. Soha nem érzem, hogy önvallomást teszek – ami megjelenik, az már egy azonosságra kitett anyag, azonosuljon vele, aki akar vagy tud, nem hiszem, hogy innentől rólam szólna, még kevésbé azt, hogy "elárulna, kibeszélne" engem. Mint a költészet tárgya nem érdeklem személyesen önmagamat. A sok sorshordalékból összeáll egy Én, akinek nyilván jól ismerem a kulisszáit, jelmezeit, jellegét, de szó sincs róla, hogy ezt az esetlegességhalmazt én templomként tisztelném. Mondhatnám, keresem az általános emberit, és ha saját megélt életemből találok valamit, aminek kapcsán általánosabb érvényűt tudok megfogalmazni, akkor örülök a legjobban. Mint költő nem találom érdekesnek a csak rám jellemző történéseket. De hát tudunk-e valamit Shakespeare vagy Villon egy-egy verséhez köthető konkrét állapotáról? Nyilván nem, mégis mindent tudunk arról az emberről, aki beenged magába bennünket. Mindent, egészen az aznapi aktualitásokig – csak épp lényegtelen már, melyik szótag miből tapadt bele a versbe. Hogy azért puhább az az igemód, mert a kecskebőr kesztyű is az volt a renitens Will apjának műhelyében? Kit érdekel ez, az egy Stephen Greenblatten kívül. Minden személyes részlet elenyészhet – marad, amit szolgál. Marad az, hogy Villon az emberi természetről és sorsról való gondolkodás egyik módszere, hogy Shakespeare maga az emberismeret. Mari éli a saját életét, a költő pedig írja a verset. Természetesen az én versembe azon a csatornán jut be minden tapasztalás, ami én vagyok, és abban a formában, aminek a visszaadására én képes vagyok. De a kész vers már feltétlenül személytelenebb, konkrétan tőlem elhatárolhatóbb produktum. Odáig nagyon kevesen jutnak el, hogy valóban személytelenül, a legegyszerűbb szavakkal, a legközvetlenebb, legplasztikusabb módon beszéljenek a személyesről. Ezt a teljesítményt én nagyon sokra tartom és igen tisztelem.
 
prae.hu: Fontos-e, hogy kik mondják, kik és hogyan dolgozzák fel a költeményeidet?
 
Szerencsére színészek, énekesek egyaránt szívesen tűzik műsorra a verseimet, a visszajelzések alapján jól mondhatónak ítélik, ahol nem nehéz azonosulni a megfelelő szerepekkel. Ennek természetesen örülök. Az egyáltalán nem zavar, ha valaki értelmezi saját magának a versemet, az zavar, ha az interpretáció alapvetően téves, ha az előadó sehogyan nem érti, amit mond vagy énekel – de ilyen eddig csak egy volt. Magam is szívesen mondom a verseimet, ezt fontosnak is tartom a költészet számára: sokkal inkább eljut így azokhoz, akiknek szánjuk. De nem élek-halok a lehetőségért, nem szeretnék több energiát fektetni ebbe, mint az írásba, az előadás a líra szükséges velejárója, de a színpad nekem nem professzióm.
 
prae.hu: Van olyan pillanat, amikor egyszerűen kényszert érzel, hogy leülj írni? Hogyan születnek a verseid?
 
Nincs jelentősége, ez munka: leülök és dolgozom. El tudom tenni későbbre is a bennem összegyűlő alapanyagot. A vers akkor születik meg, amikor a papíron felölti a maga végső formáját, és elhangozva – hangosan felolvasva – sem sántít. Nincs vers belül, az ott még csak homály, érzékelés, emlékfoszlány, egy gombóc. Akkor válik verssé, amikor lemegy róla a fölösleg. A vers nem más, mint pontos grammatika, csak akkor jöhet létre, amikor jól szól. Én nagyon könnyen írok – ezt kegyelemnek tartom: némelyik versem szinte szó szerint abban a formában jelent meg nyomtatásban is, ahogy először papírra vetettem. És nem vagyok a kísérletek embere: minden írásomat, amennyire csak én ezt meg tudom ítélni, készen szeretem a nyilvánosság elé kitenni, készre “megcsinálva" szeretek kiadni bármit is a kezemből.
 
prae.hu: Hogyan éled meg saját művészi identitásodat, hogyan egyeztethető össze az alkotás felfokozott szellemi folyamata a hétköznapokkal, a családban élő Falcsik Marival?

Köszönöm, jól. Akkor vállaltam társat, amikor már valaki elfért mellettem. És akkor vállaltam saját családot, alig néhány éve, amire már egy egész család elfér mellettem. Már nem csukom be napokra a fellegváram kapuit, hogy írhassak. Nem látnám, hogy ez "árt" a költészetnek. Följebb már érintettük, a szeretet gyakorlata kapcsán, csak ott az árnyoldalait említettem: az én "élethogyan"-om az alkotás, a versírás. Én teljes mértékben a szépség, az esztétikum elkötelezettje vagyok. Szomorúan döbbentem rá anno, hogy ha jóság és szépség két különálló kategória, akkor engem a szépséghez láncoltak oda. Nagyon sokáig azt hittem, én választok, és amikor tudatosult, hogy ez nem így van, még akkor is biztos voltam benne, hogy feltétlenül a szeretet eljegyzettje vagyok. Meglehetős későn derült ki számomra, hogy nem. Adott helyzetekben nagyon mást és mást kíván el a szeretet és az alkotás. A pálya, amin én mozgok, sokkal életidegenebb, embertelenebb, ha úgy tetszik, hidegebb, "ezüstebb", mint azoké, akik mindenekelőtt a szeretet törvényeinek alávetve cselekszenek. Ma már tudom, hogy mind a költészetben, mind a környezetemben – akár általában az emberi létben – előbb rendelek alá mindent az esztétikumnak, a harmóniának, kvázi a "szépségnek", mint bármi egyéb értéknek. Ahhoz, hogy megértsem szeretet és alkotás parancsolatainak viszonyát, nagy segítségemre volt Triceps jótékony humorral megfogalmazott, de igen éles meglátásra valló elmélete, miszerint Krisztus, a szeretet, a jóság Istene nem egyedüli gyerek volt. Triceps megállapította, hogy Krisztusnak kell legyen egy öccse, "Öcsi", aki a művészekért felel. Ugyanis mi, az alkotás elkötelezettségében élők, máshogy vagyunk bekapcsolva, van egy igen erős jellegű feladatunk, ami adott szituációban mintha ellene menne a szeretet parancsainak. Öcsi létének ténye megvilágosított: nem lehet felmentést kapni a szeretet parancsai alól, csak van egy másik, ezzel azonos súlyú értékrend. Nem ellene, hanem van. A művészet parancsai között nem látom a feljogosított embertelenséget szerepelni. Igen, nekünk, alkotóművészeknek a legfőbb feladatunk az emberi élet minden aspektusának plasztikus, érzékletes kifejezése, ábrázolása, a legteljesebb koncentráltsággal. Igen, egy identifikációs folyamat elkötelezettjei vagyunk, ami gyökeresen eltérő gyakorlatot kíván, mint egy támogató folyamat – mindkettő alkotóeleme az építés, de hogy ezt milyen formában teszi, az valóban markánsan elkülönül. Viszont nem mehetnek egymás ellen. Innen szép, nem? Két azonos súlyú szempontrendszer, melyek nem sérthetik, nem olthatják ki egymást, egymás ellen nem érvényesíthetők. Ez a dupla vizesnyolcas az én esztétikám és etikám. Hálát adok Istennek, hogy nőnek születtem: ebben az egyensúlyban kifejezetten szerencsés, hogy mi nők még mindig csak a magány keserves árát befizetve engedhetnénk meg magunknak az alkotás teljes egoizmusát.