A költői vénával megáldott, melankolikus Theodore a munkájából kifolyólag jó ideje csak a számítógépének mondja azt, hogy szeretlek. Valójában régóta húzódó válásának feldolgozásával küszködik. Napközben egy gépnek diktálja a mások helyett írt érzelmes sorokat, majd munka után a vonaton felolvastatja egy másik géppel az emailjeit, és hazaérve egy harmadik gépen videójátékokkal üti el az időt. Ebben a világban már a képernyőket sem kell megérinteni, elég szóbeli utasításokat adni az életet nem csak megkönnyítő, hanem már meghatározó készülékeknek. Hősünk egy nap megveszi a legújabb OS1 nevű operációs rendszert, mellyel nem csak egy új terméket, de új életet is vásárol magának. Ez a mesterséges intelligenciájú rendszer, aki Samanthának nevezi el saját magát, nem csak arra képes, amire beprogramozták, hanem minden egyes pillanatban fejlődik a környezetéhez igazodva. Theodorral rögtön megtalálja a közös hangot (nem véletlenül, hiszen direkt neki találták ki).

A történet felépítése lényegében a szokásos – a fiú megismerkedik a lánnyal; a fiú valamilyen konfliktus folytán elveszíti a lányt, de sikerül-e visszaszereznie? – sémára épül. Jones ezt a régi, jól bevált receptet azzal teszi különlegessé, hogy a modellt "a fiú megismerkedik az operációs rendszerrel" verzióban mondja el. Végül mégis olyan, minden ember életét meghatározó kérdésekről mereng, mint hogy mi is valójában a szerelem. A magányos ember számára nem kielégítőbb partner-e egy teljesen neki kitalált társ? Jobb-e egy húsvér ember csak azért, mert van teste? Samanthának ugyan nincs fizikai formája, de hihetetlenül intelligens, érdeklődő, megértő, humoros, segítőkész, és ami a lényeg, mindig Theodore rendelkezésére áll. Mi mást kívánhat még a férfi a nőtől?

Jonze továbbgondolta az életünket könnyebbé (vagy inkább elszigeteltebbé?) tevő digitális készülékek által meghatározott korunkat, és ezt a kitalált világot bámulatosan rendezte be. Ez a nem túl távoli, rózsaszín, Los Angelesbe helyezett jövő egyszerre ismerős és ismeretlen. A képi világ, amit Hoyte Van Hoytema operatőr (Suszter, szabó, baka, kém) a pasztell paletta legszebb színeivel fest, az első percektől beszippantja a nézőt. Theodore inge nem rózsaszín, inkább korall, a tapéta meg nem narancs, hanem barackvirágsárga. A néző nem győz gyönyörködni a képek szépségében, de Jonze-nak még azt is sikerült megoldania, hogy ez ne legyen öncélú: a történet szerves részeként, a szereplők számára rendez be egy világot.

A film alapvetően Theodore és Samantha érzelmi kapcsolatára koncentrál. Az eddigi kedvenc Spike Jonze-(művész)filmeknél (mert csinált ő például Jackasst és Bad Grandpát is), mint az Adaptáció és A John Malkovich menet, Charlie Kaufman forgatókönyvíróé volt a csavaros történetek kitalálásának érdeme, itt azonban Jonze maga írta a forgatókönyvet, és ezért még eggyel több elismerés jár neki. Mivel az egyik szereplő fizikailag egyáltalán nincs jelen, ezért érthetően nagy hangsúly esik a dialógusokra. Theodore és Samantha beszélnek és beszélnek, és kettejük dialógjaiból felépül egy párkapcsolat. Ehhez persze kellett a két nagyszerű színész is.

Phoenix legalább annyira mesteri, mint a Masterben, bár itt nagyon más karaktert alakít. (Abban hasonlítanak, hogy Theodore is pont akkora önsorsrontó, mint Freddie.) Phoneix mesterkéletlen, őszinte alakításának köszönhetően minden hibája ellenére megértjük és megszeretjük a főszereplőt. Scarlett Johanssonnak pedig elképesztő jelenléte van, pedig csak egy hang. De milyen hang! Ahogy a színésznő néha kislányos izgatottsággal, máskor rekedtesen szexi hangon búg Theodore fülébe... tény, hogy az iPhone Siri hangszíne is elég menő, de ha úgy szólalna meg mint Johansson, minden férfi beleszeretne a telefonjába. A hang egyedisége miatt valószínűleg minden néző maga előtt látja az egyik legszexisebb élő színésznő alakját. Még jó, hogy a rendező az utolsó pillanatban lecserélte Samantha Mortont. Valljuk be, Johansson nélkül jóval kevésbé lenne érdekes ez a film.

Az, hogy Johansson csak a hangjával van jelen, együtt jár azzal, hogy Phonenix-et legtöbbször egyedül látjuk a vásznon. Bármennyire tehetséges is, hogy ne unjuk meg a közelieket Phoenix arcáról, a rendező kiküldi Theodort a szabadba, hol a strandra, hol egy havas erdőbe. Az utazgatás jó ürügyet biztosít arra, hogy a képi világban is tovább gyönyörködjünk. A Theodore mindennapi életének hátteret adó környezet lefestése közben, a rendező ebbe az alapvetően drámai szerelmi történetbe egy kis humort is belecsempész. A videójátékok figurái itt már annyira interaktívak, hogy ha kedvük úgy tartja, beszólnak a játékosnak. A látványtervező szerint pedig a nagyon magas derekú férfinadrágok is nemsokára visszatérnek a divatba.

Jonze a szerelem legmélyebb értelméről tesz fel kérdéseket, és eközben figyelmeztetőleg még néhány játékos társadalmi fricskát is a néző orra alá dörgöl. Ebben a közeli jövőben már senki nem lepődik meg azon, ha valaki egy operációs rendszerrel jön el egy négyes randira. Theodore munkája – miszerint pénzért más emberek legszemélyesebb üzeneteit írja ("igen, én írom a fiuknak szánt leveleiket 12 éves kora óta...") – nem csak arra jó, hogy érzékeny lelkét megismerjük, de egy ironikus odamondás is az emberek közötti elidegenedésről, ebben a félig már virtualizált világban.

A gépek ebben a nem is annyira sci-fi-szerű jövőben nem lázadnak fel. Nem az a kérdés, hogy rendelkeznek-e saját tudattal, intelligenciával vagy érzelmekkel. A gépek új feladatot kaptak: már ők tanítják szeretni az érzéketlenné vált embereket.