A Trafó nagyszínpadán csak egy szék áll, a színpad szélén rengeteg, felstócolva. Izgatottan várjuk, mit is takarhatnak a nagymamákkal végzett akrobatikus gyakorlatok, várakozásunkat továbbnöveli azonban, hogy az előadás az idősgondozásról és az emelőgyakorlatokról szóló dokumentarista videó- és hangfelvételekkel kezdődik (illetve végződik). Ezekben nem egyszerűen mozgásrehabilitációs gyakorlatok láthatók, hanem az ápolók beszámolói is elhangzanak arról, milyen sokat ad nekik az idősekkel való foglalatoskodás, az idősekben szunnyadó kíváncsiság és felfedezésvágy megismerése. Ha a lehetőség adott, az új megtapasztalását ugyanis minden korosztály élvezi, nem csak a gyerekek. A videós bevezető zárásában cirkuszművészek mesélnek az emeléses gyakorlatokról: ezek nem egyszerűen a felemeltnek adnak élményt azáltal, hogy a repülést megtapasztalhatóvá teszik, hanem az emelőnek is, hiszen az ő súlya megnövekszik és erősebben kapcsolódik a földhöz.

Ezen gondolatok segítenek ráhangolódni az előadásra, jobban átérezni azt, miért is foglalkozhat évek óta ezzel a projekttel az alkotó.

Alexandre Fray akrobata a Project Grand-mère-rel idős, jellemzően hetven feletti nőknek igyekszik átadni az akrobatikus emelés élményét, ahol ő (általában) az emelő szerepét veszi fel.

De mielőtt ezek elkezdődnének, az este főszereplői, az öt nagymama érkezik a színpadra és bemutatkoznak. Nagyon különbözőek, az általam nézett (március 6-i) performanszkor a legfiatalabb 66, a legidősebb 82 éves, némelyikük mozgékonyabb, némelyikük öt gerincműtét után vállalta be az estét, van, aki beszédesebb, más csak néhány mondatot mond magáról.

Ezt követik a gyakorlatok. A legegyszerűbb eszközökkel dolgozik Fray: székekkel, illetve egyszer egy alacsony falappal. Ezekre áll fel mindig egy-egy nagymamával együtt, ők mindig újabb és újabb gyakorlatokat kapnak: az apró falapra ugorjanak fel; vagy ugyan alig fértek rá ketten, mégis kerüljék meg egymást azon a művésszel; esetleg másszanak fel egy székre, kapaszkodjanak Fray felsőjében egy kézzel és nyugodtan dőljenek hátra. A gyakorlatok nem kifejezetten bonyolultak, de veszélyesnek látszanak, így nem is merül fel a nézőben, hogy megismételje őket otthon. Sőt, félelemmel kevert izgalom, feszültség és aggodalom jellemzi az estét. Innen is látszik, hogy cirkuszt csinálni teljesen hétköznapi emberekkel és hétköznapi tárgyakon végzett egyszerű gyakorlatokkal is lehet.

Az esemény legnagyobb erőssége éppen ez: hogy leegyszerűsített technikákkal és eszközökkel, illetve nem profi, képzett cirkuszművészekkel dolgozva is olyan feszült légkört képes teremteni, mintha profi akrobataművészeket néznénk, ahogyan sok méteres magasságban lengenek.

Ugyan a nagymamáknak csak néhány napjuk volt megismerkedni Fray-vel, mégis végtelen bizalom uralkodott köztük és gyakorlatilag bármilyen gyakorlatra nyitottak voltak, miközben a nézőtéren el-elakadt a lélegzet, ahogyan a gerincműtött Ster Erika a legvakmerőbben állt bele bármilyen lehetséges gyakorlatba. Frey igyekezett a bizalmi viszony mellett kialakítani azt is, hogy a résztvevők képesek legyenek nemet is mondani olyan gyakorlatra, amiben nem érzik magukat biztonságban. Ha ilyen helyzetre nem is került sor, Lenkeiné Godó Katalin, aki kissé félénken állt a feladatokhoz, végül is egyszerűbb gyakorlatokon keresztül tapasztalhatta meg a felemeltség élményét. Szabad Magdi, angol nyelvtudás híján a Frey-vel való kommunikációban teljes mértékben a gesztusokra hagyatkozott, ennek ellenére bátran ugrott a széktoronyról az akrobataművész karjaiba. Volt, hogy egyéb akrobatikus gyakorlathoz a résztvevők szolgáltatták a támaszt: így Szandi Zsuzsanna a háromemeletes széképítmény tetején ülve adta a biztos pontot Frey-nek, aki a magasban a széket ölelő székek támláján tett egy kört. Sőt, Dr. Horváth Anna még aktívabb szereplővé vált és nem csak őt emelték fel, de egy ponton magát az akrobataművészt ő vette a hátára.

A Un loup pour l’Homme társulat Project Grand-mère/Nagymama-projekt című kortárscirkuszi performanszában amatőr, idős emberekkel végez egy akrobataművész gyakorlatokat, melyek olyan feszültségteljes légkört teremtenek, mintha valódi artistákat látnánk. És míg mi a nézőtéren azon izgulunk, nehogy elessenek a nagymamák a gyakorlatok közben, addig ők példát mutatnak nekünk arról, hogy érdemes bátran élni és igenis meg kell tapasztalni új dolgokat, akárhány éves is legyen az ember.

A fényképek nem a trafós előadásokon készültek.

fotók: Valérie Frossard, fejléc: Karim Zeriahem