bezár
 

220VOLT

2014. 02. 18.
1963 – Érzékek birodalma
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
1963 – Érzékek birodalma Kónyban tűzből van a nyár, égeti a talpat a mezei út pora, ami feszáll és ellep, mint a hanyi pára. Felhőjéből a teknővájó cigányok csapata bukkan ki, lassan, szinte úszva benne. Beérnek a faluba, hangos szóval hirdetik a szolgáltatásukat, a kapukban állva megalkusznak a gazdasszonyokkal, varázslatos beszédjük elkápráztatja a gyerekeket, helybelit, pestit egyaránt.

Alig tör ki a vakáció, minket már az évzáró előtt benyel Kóny áldott dzsungele. Ez anyánk szülőfaluja, Győrtől négy megállóra – mint egy imát sorolom máig, némán mozgó ajkakkal, ahogy a "gyesev" vonatja elhagyja Győrt: Ikrény, Rábapatona, Enese, Kóny. Már itt tudjuk meg Anyáék leveléből a hírt – ami így egészen súlytalanná válik –, hogy milyen lett a bizonyítványunk. A szüleink épp csak leadnak minket, jó, ha egy éjszakára maradnak, másnap már futnak vissza Budapestre. És ez nagyon is rendjén van így: ők eltűnnek, mi meg belépünk a falusi nyarak igen előnyös rabság-szabadság rendszerébe, amiben a többé-kevésbé betartandó szabályokon túl ott vár a vad határtalanság, a rengeteg lehetőség, nemcsak időben, térben is, mint a sorompón túl a mező.

 

Kóny, kereszt
A faluvégi Krisztus-kereszt, az utolsó nyáron (Falcsik Mari rajza, Kóny, 1971)


Kónyban Andrea és én a keresztszülőknél élünk, unokanővéreinkkel, Katival és Terivel teljes testvérségben. Mindnyájunk kedvence az égkék szemű Keresztapa, aki a falu eleje, komoly ember, nem is igen jóságoskodik velünk – egyszerűen csak szeretni tudónak született. De egy percre nem nélkülözhetjük szúrós-vágós szavú, hirtelen szigorú Keresztanyánkat, mert ő mindenható: süteménytől sebesülésig, egyszerűen nincs olyan, amihez ő nem ért. A ház a Kossuth utca végén áll, onnan már csak pár lépés a kőkereszt, amiről Krisztus mutat a földek felé két ágban kifutó dűlőkre: no, merre lesz dolgod, jobbra vagy balra? Öcsénk a maga testvéri kuzinjával, Karesszal együtt a Nagyapáéknál, hogy imádhassák, kényeztethessék, és nevethessenek rajta, ha nagyon városi. Ők beljebb laknak a faluban, Petőfi utca 48, elfelejthetetlen cím. Itt nőtt föl anyánk, a homlokzaton középen a négy szürkespalettás ablak fölött az építés dátuma: 1928. Hogy öcsénktől külön vagyunk, ez izgalmas, csak látogatóba megyünk egymáshoz heti egyszer, különben mindenki éli a maga Kónyját. 

 

Kereszt utca, Kóny
Ház a Kereszt, azaz Petőfi utcán (Kóny, 1963)*


Kónyban a vasárnap a legkényelmetlenebb: időre templomba menni, mit mondani, mit nem, mit viselni, mit nem. Ujjatlant, pirosat például semmiképp, mint amilyen az én kedvenc nyáriruhám. Ha mégis kihisztizem, hogy abba mehessek, úgy néz rám a főoltárról a lángpallosát emelő kékmellvértes faluvédő Szent Mihály, mintha a Takács nagyapám fiatalkori énje: még csak nem is szigorúan, és mégis tudom, hogy ezt nem kellett volna.
 

Oltár, Szt Mihály, Kóny
A Giordano után festett főoltárkép: Szent Mihály leveri a lázadó angyalokat (Kóny, 1963)
 
De a templom pasztell kékes-zöldjei, a fal finom színű mintái szelíd otthonossággal dédelgetnek. Akárcsak Budán, ahol a házunkat óvó hegykaréj gerincén nézhetem újra meg újra végiggurulni a napot, ugyanúgy itt, a kónyi templomban sincs fogalmam róla, hogy kivételesen szép környezetben vagyok. Csak a gyönyöre hat rám, és ez a gyönyör kiirthatatlanul mélyre szívódik belém. Amikor felnőtt fejjel Franciaországban viszontlátom ezt a színvilágot, rögtön valami rokon-érzéssel, ösztönösen közelebb engedem magamhoz az ottaniakat: ők lesznek a falum.

 
Templom, szószék, Kóny
A templom belseje a szószékkel (Kóny)

Miséről hazafelé büszke zavarban lépdelünk a sötétkendős asszonyok kérdéseinek kereszttüzében: Hát megjöttek a pestiek? Na hol jobb, Pesten vagy Kónyban? Micsoda kérdés, persze, hogy Kónyban. Ahol a temetői nagy márványtáblákon zsongva zenélnek a családnevek: Rehöreg, Óminger, Tuba, Énzsöl... Ahol minden nyáron megnyitja sötétkék tükrét a Tündértó, hogy jeges mélyébe nyeljen egy gyereket – mindig bennszülöttet, az öldöklő angyal csak helybeli életekre sóvárog. Ahol foghíjas töklámpás vigyorog sárgán az éjszakába, és mi a dunyha alatt kushadva hallgatjuk, hogy a járdán közeledik a kopogás... De hiába legyint rá a Teri, rémségek mindentudója, hogy ez csak a Rémon Pali, aki rajzszögbe lépett, de nem érzi, mert olyan vastag a bőr a talpán, hogy még a tarlón is át tud futni meztélláb – hiába nyugtatna, mi csak rettegünk tovább kéjesen.
 

Kónyban a helybeliek szerint nemcsak a templomban, de az úton sem ajánlatos piros ruhában illegni, mert az elszabadult bika a vér színétől megvadul és nekitámad az ilyen elővigyázatlan személynek. És egy végzetes napon az elszabadult bika valóban nekünk támad, igaz, a saját udvarunkban, és tekintet nélkül arra, hogy egyikünkön sincsen piros ruha. Visítva menekülünk a házba, onnan lessük, ahogy négy férfi kergeti, ostorozza, húzza-vonja a bőszült állatot, alig bírják visszavezetni az istállóba. Mi "pestiek" persze kevesebbtől is megijedünk. Akkor is csak az ablak mögül merünk pislogni, ha az istennyila csapkod, és kinn a kertben labdányi jegek terítik földre az óriásdáliákat. Keresztapánk ilyenkor csak úgy odatámaszkodik a tetőjavításhoz kirakott bádoglemez elé, és ha villámlik egyet, hátra tett kezével jól megzengeti a bádogot: Hallga, hogy dörög! Mekkora vihar lesz ez! – és huncutul derül őszinte riadalmunkon.
 

Vihar a Kisalföldön
Vihar a Kisalföldön


A falu létharc, éles félelem, rémes boldogságok. A ház hűvös szobáiba napközben tilos belépni. Nem büntetendő, de rosszallják, ha ott találnak, kisöpörnek, mint a kismacskát. Viszont kint szinte bármilyen kaland szabad. A kónyi nyár az élővilág minden irányba kiterjedő megtapasztalása, beleértve a saját testemet, meg a másik nemét, éppúgy, mint az állatok szerelmi életét, a fizikai veszélyeztetettséget, és ember, állat, növény közös időhatárpontjait: a születés és halál pillanatait. Ez a legnagyobb titkok irányába terjeszti ki a szabadság tereit: alig érkezünk meg, én azonnal tapasztalatgyűjtő életmódba kezdek. Az állatok szexuális élete lenyűgöz, mintegy mechanikai érdeklődést ébreszt bennem. Az alapkérdések nem a sors, a szerelem, hanem a technika oldaláról merülnek fel: honnan jön elő az a furcsa vörös, nedves végű bot? És most hova teszi? Itt melyik lyuk mire való? Kedvencem a női közösségbe zárt tehenek okos találmánya a szaporodási érettség jelzésére: egymás hátára ugorva mutatják, hogy itt az ideje hívni a bikát. A szakszavak elbűvölnek: üzekedés, fércelés, sárlás – nevetek és borzongok. 

A falu test és babona, és íz, szag, kéjes éhség, gyomorfelfordulás. Drámai találkozás az anyag megfellebbezhetetlenségével. Az udvar, az istálló, a temető – összefüggő terepek, ahol mindig valami izgalmas és borzalmas élmény közelében járok. Itt a saját ujjammal tapinthatom ki a létezés pulzusát. Úgy dörgölődik le rólam a naivság, mint a ma született borjúról a véres hólyag. Az áldozati állatok boncolása közben két szememmel látom a lényeget. A halál döbbenetét jó mélyre elraktározom, minden mozzanatát alaposan megfigyelem. Az elvágott csirkenyakakat. Ahogy a szárnyas utolsó erejével próbálja bemérni helyzetét, mintha az számítana valamit, kétségbeesetten igyekszik meglátni a szorító kezet és a tárgyat, ami közelít felé – a két körkörös apró buta szem külön-külön néz, riad, repked. De tudja mind, a csirke is, a lúd is, a sintér befogta kutya is: tudják, mi következik. Hangok is vannak a halál körül: a surrogás, ahogy a csirke szárnya verdes, ahogy rekedt torkából kireszelődik az utolsó hang, ahogy a disznóvisítás három apró hörgésben végződik a rémes fogócska végén, és már spriccel is a sűrű vér, ami hagymával kisütve igazi csemege. Ha a vasárnapi ebédet ölik le a szemem láttára, vagy a kutya fojt meg egy ludat, ha dögre lelek a gazban, vagy én magam szorongatok halálra egy pihés naposcsibét a leggyámoltalanabbak iránt érzett rettenetes szeretetgörcsben, minden esetben úgy találom, egyszerű, rövid lépés vezet a létezőből a nemlétezőbe.
 

Út a határba, Kóny
Út a határba (Kóny)


Minden titkot ki akarok nyitni. Egy nap felballagok az ófaluba, belesek a bolond asszony háza ablakán. A szélesképű vigyori Malvina öles lépteivel ormótlan vajákos táncot lejt a döngölt padlón, a fellocsolás körkörös nyomait követve – még éjszaka álmomban is visszahallom érthetetlen kántálását. De legszívesebben a kertek alatt megmaradt mocsárvilágot bújom. Kónyban Hanynak hívják a láp maradékát, ott gőzölög a kukoricásokon túl. Ide azért jobb csapatostul jönni. A helybeli kölykök mindenáron lidércet akarnak mutatni nekünk, de csak óriás szúnyogokkal találkozunk. Dagadtra csípnek – ez is épp elég lidérces, de legalább nem annyira valóságosan túlvilági, mint a töklámpások a Sírtó-dombi házak ablakában, vagy a kopogva szaladó Rémon Pali. A Hany a lehetetlenségek földje, ha rémmese is, mese, nem valós, sem az óriásszúnyogok, sem az alkonyatban messze elnyúlva lebegő, kézzel megfogható páratakaró, sem a felszökkenő, táncoló gázláng, az olykor mégis megjelenő lidérc.
 

Hany, Kóny
Lenn a Hanyban (Kóny)


Különös ünnep, ha lehűl az idő. A melegruhák dörzsös érintése örömteli találkozás, ilyenkor boldogan helyezkedem vissza a porta anyaméhébe, a párától megtisztult levegőben egyértelművé kierősödő illatok birodalmába, aminek stációit vakon is tudnám azonosítani. Poros szalmavirágok és régi képesújságok szaga: előszoba. Ételmeleg és tűzhelyforróság szaga: konyha. Semmivel el nem mulasztható pisi- és borotvaszappanszag: a spájzból képzett fürdőszoba. Hűvös ártézivíz- és törökszegfűillat: hálószoba. Muskátlik taszító földszaga: veranda. Trágya- és tejszag: istálló. Munkagúnya- és daráltkukorica-szag: kamra. Szalmaszag, géprongyok olaja: kocsiszín. Megpróbálok csukott szemmel végignavigálni, de a verandalépcsőn nagyot bukom, és a virágoskert alacsony drótja, amibe belezuhanok, szép párhuzamos csíkokban hasítja föl a bőrömet. A barázdákban előbb rendezett sorokban bukkan föl élénkpiros vérem, aztán összefolyik és egyetlen domborodó tavat alkot a combomon, mígnem túlcsordul és elindul a térdem felé. Felismerem a gonoszul maró jód szagát.


Kossuth utca 72., Kóny
Keresztszüleim portája, az utolsó nyáron (Falcsik Mari, Kóny, 1971)


Kónyban tűzből van a nyár, égeti a talpat a mezei út pora, ami feszáll és ellep, mint a hanyi pára. Felhőjéből a teknővájó cigányok csapata bukkan ki, lassan, szinte úszva benne. Beérnek a faluba, hangos szóval hirdetik a szolgáltatásukat, a kapukban állva megalkusznak a gazdasszonyokkal, varázslatos beszédjük elkápráztatja a gyerekeket, helybelit, pestit egyaránt. A kölykök közt élénk cserekereskedelem tör ki: kisbicskáért süteményt, vitrindíszért nádpikulát – a purdék boldogok, és azok vagyunk mi is. Amikor elvonulnak, nekivágok nyomukba a békés unalomban süldögélő földeknek. Milyen jó lehet vándoréletet élni, a vastag por selyme bokáig körbesimogatja a lábat. Ahová emberi szem már el nem láthat, kiabálva éneklek, cigánykerekeket vetek a zsenge zabban. Egyszerre, nem is láttam, honnan, felhőszakadás jön, bőrig áztat, a mező kellős közepén állva ugráló szívvel lesem a csapkódó mennyköveket. De ahogy jött, ugyanolyan hamar el is tűnik a felhő, a tájon már csak a túl élénk színek mutatják a gyors lemosás nyomát. Szétteregetem hártyásra ázott ruháimat a megszaggatott pipacsokon, beleülök a vetésbe, nézem, ahogy párállnak a ruhadarabok, és mindent egyszerre érzek: a zöldek birizgálását a combom töve körül, a hajam száradását, a bőröm átmelegedését, a csöndet. Béke van, a teljes veszélytelenség pótolhatatlan percei, ülök benne nyakig elmerülve, a helyi természetisten személyes védelmében.


Visszanézve a határba, Kóny       
A falu sziluettje a földekről visszanézve (Kóny)


A falu beavatás, soha nem tudnék a nevén nevezni semmit, ha nem perzselődök az itteni tapasztalás hosszú nyaraiban. Csak akkor térek vissza megint az ártatlanság állapotába, amikor augusztus utolsó napjaiban a legnagyobb csalódásomra ismét Budapesten találom magam. Van persze ennek érzelmi előnye: Anya az egész visszaúton csupa figyelem, csupa csók és simogatás, az állomáson Apa is szokatlan hosszan ölelget minket, szélesen mosolyog, míg mi ugrándozva csaholjuk körbe, mint a kölyökkutyák – de Kóny elvesztéséért elég soványka vigasz a családegyesítés boldogsága. A döcögő villamoson lógázhatom a lábam, senki nem szól rám. Fejem fölött felnőttek beszélgetnek, ismét hallom a szavakat, amiket hosszú hetekig nem használtam, már el is felejtettem. Leül velem szemben egy finom illatú néni, nem kell neki köszönni. Ápolt kezeit csuklóinál keresztbe fekteti fehér retiküljén, suhogó ruháján úgy gurulnak a hatalmas narancsszín pöttyök, mint nyári nap az olvasókönyvekben. Idemosolyog, de nem kérdez semmit, nem áll szóba velem, fontos vendégi státuszom egy egész tanévre újból elenyész. 

Álmodni viszont egy egész tanéven át is lehet. A vasárnapi levesbe zuppanó hatalmas élénkszínű zöldségekről, a kacsáknak vágott lapulevél ízéről, a daramoslék nyersdrapp szövetéről, amibe a fekete kenyérhéjak elmerülnek. A zománcrózsás sparhertből kiugró lángokról, a konyhakövek fölött kacskaringózó kalácsillatról, Keresztapa dudorászásáról. A nagy kutyák rémes motozó csöndjéről, ahogy a házak mentén járva kiszuszognak a kapu alatt. A budigödörbe esett kíváncsi Micikecskéről, akit aztán gondosan leslagoznak, de mi soha többé nem tudunk a tejéből inni. A Takács nagyapa óriás biciklijéről, amivel öcsénk belehajt a kecskenyájba, hogy a bak még fel is öklelje az estéből föltápászkodó kis szemüvegest. A bicikli ormótlan kormányáról, aminek a végén úgy ragyognak a fényesre kopott sárgás fafogók, mint az óarany.




ITEM MCMLXIII

ami anyámat oly korán kilökte
a falu most kölykeit eteti
ki innen vált ki 
– el sosem örökre
legalább enni mindig ad neki
földje: jönnek csomagok lécrekeszben
bennük hús zsír tojás mi ép marad
és sütemény – nem mesél édesebben
gyereknek nagycsaládról irkalap
kockás papírra róva a szokott levél
mit rejt az újsággal kibélelt lécfedél

 



 

*A fotók forrása az Enzsölné Aller Piroska szerkesztette Kóny Klub (http://kony.network.hu/)
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Falcsik Mari --


További írások a rovatból

220VOLT

Négyujj Mester tanításai Négyujj Mester tanításai
Nem karácsonyi történet (életrajzi töredékek)
220VOLT

1967 - az ördög tinnitusza 1967 - az ördög tinnitusza
Életrajzi töredék
220VOLT

Palicsi anzix Palicsi anzix
Hét emlék (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

színház

Problémadarab komoly problémákkal Problémadarab komoly problémákkal
Shakespeare-vendégelőadás Ján Klata rendezésében: Szeget szeggel
art&design

Szörnyek, emberi ruhában Szörnyek, emberi ruhában
A Bestiárium című kiállításról a Rugógyár Galériában
Beszélgetés Martina Matlovicovával a Virányosi Közösségi Házban
Bodzsár Márk: Drakulics elvtárs


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés