bezár
 

film

2007. 08. 08.
RIP
Eltávozott Kovács, Bergman, Antonioni
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
RIP Nem volt lusta a Halál ebben az évben sem, az utóbbi napokban pedig különösen szívesen dolgozott. Legkevesebb három filmes zseni hagyta el az Árnyékvilágot néhány hét leforgása alatt: egy magyar származású operatőr, Kovács László, valamint két rendező, a svéd Ingmar Bergman és az olasz Michaelangelo Antonioni.
Hármójuk közül a 74 éves korában eltávozott Kovácsról esett/esik a legkevesebb szó, aminek persze megvan a maga oka: nem kapott soha Oscart (legfeljebb közvetve, a Harmadik típusú találkozások közreműködőjeként), és évtizedek óta a „könnyű”-nek nevezett nehéz műfajban jeleskedett, elsősorban vígjátékokon.

Kovács LászlóKovács László a ’60-as, ’70-es években – barátjához, Zsigmond Vilmoshoz hasonlóan és vele együtt – független rendezők kommersz fércein (pl. The Incredible Strange Creatures Who Stopped Living and Became Mixed-Up Zombies!!?) és újító szellemű remekein (pl. Szelíd motorosok, Célpontok, Öt könnyű darab) dolgozott, majd a nyolcvanas években áttért a nagy stúdiók drága komédiáira. Ez csak látszólag jelent elmozdulást a kisebb ellenállás, egyszerűbb megoldások felé: egy akciófilm, horror, dráma, krimi stb. képi világát ugyanis sokkal egyszerűbb meghatározni, mint egy vígjátékét (ahogy Koltai Lajos mondta: „Nem tudunk vígjátékot fényképezni.”).

A komédiában nem elég sötéten hagyni a teret, realitásra törekedni, vagy bedobni néhány vad kameramozgást, viszont a „derű árasztása” sem megoldás. Attól, hogy egy komikus folyton vigyorog, még nem lesz vicces (ezért nem maradandó pl. Eddie Murphy filmjeinek többsége), ennek megfelelően az operatőr sem törekedhet képeivel pusztán a jókedv sugárzására – sőt, sokszor éppen ez a megoldás gyilkolja meg a filmet. Kovács László a könnyed filmeken is kiváló rendezőkkel (Ivan Reitman, Louis Malle, Cameron Crowe, Richard Donner) dolgozott együtt, közelebb hozva a jövő generációinak a műfaj adta operatőri kihívás megoldását (elég egy pillantást vetni a gyakran lenézett Szellemirtók jeleneteire: tökéletesen komponált, hatásos képek a forgatókönyv és a humor szolgálatában).


Koncentrált

BergmanAntonioni és Bergman meglehetősen eltérő személyiségek voltak (előbbi a végsőkig dolgozott, az agyvérzés okozta némaság után is rendezett, míg utóbbi talán túl hamar hagyta abba az aktív filmes munkát), egy valamiben azonban nagyon is hasonlított a sorsuk: ha a pályakezdés idején nincs lehetőségük több filmet leforgatni a nagy áttörés előtt, talán – lehetőség híján – sosem érnek zsenivé. Ma már egy filmrendező nem engedheti meg magának a saját hang keresésének és megtalálásának luxusát, lehetőleg az első, de legkésőbb a második mű idejére teljes fegyverzetben kell állnia a szakma és a közönség előtt. Bergman 17, Antonioni 18 (!) különböző forgatáson állt a kamera mögött, mielőtt learatta volna az őt megillető babérokat (1957 - A hetedik pecsét, 1960 - A kaland), ráadásul az olasz kolléga ez idő alatt nem szégyellt egy kardos-szandálos kalandfilm, azaz peplum forgatásába sem besegíteni (méghozzá közvetlenül A kaland előtt, 1959-ben – ez a film a Róma csillaga, aka Sign of the Gladiator).

A korai sikerek után az amerikai piac érdekes módon inkább Bergmant kapta fel (Oscar-díjak, jelölések, remake-ek és koppintások), mégis Antonioni volt az, aki otthagyta a hazáját, hogy előbb Angliában (Nagyítás), majd az USA-ban (Zabriskie Point) forgasson. Kettejük közül a svéd rendező volt a hamisítatlan „filozófikus értelmiségi", aki színházat csinál, drámát ír, forgatókönyvet ad másoknak (Bille Augustnak, Liv Ullmannak), az olasz rendező pedig a „művészi technikus”, akit elbűvöl a fényképezés mechanikája, a látvány, a színek, a montázs trükkjei.


Rendezni az agyvérzés után is

AntonioniA hatvanas évek nagy sikerei (Bergman: Szűzforrás, Tükör által homályosan, Úrvacsora, Csend, Persona, Szégyen, Farkasok órája; Antonioni: a fent említetteken kívül Az éjszaka, Napfogyatkozás) és a hetvenes évek „érése” (Bergman: Suttogások és sikolyok, Jelenetek egy házasságból, A varázsfuvola, Kígyótojás, Őszi szonáta; Antonioni: Foglalkozása: riporter) után a nyolcvanas évekre mindketten túl voltak pályájuk csúcsán. Bergman az írásra koncentrált (csak néhány tévéfilm erejéig tért vissza a Fanny és Alexander után), Antonioni viszont nem tudott teljesen lemondani a „kábítószerről”, a forgatások hangulatáról, beszédképtelenül, nyolcvan felett is rendezett (Túl a felhőkön Wim Wenders-szel, Eros: The Dangerous Thread of Thing című epizód).

A mozi forradalmi korszakának két emblematikus rendezőzsenijéről nem mondhatjuk, hogy dolguk végezetlenül, tragikus hirtelenséggel ragadta el őket a Halál. Antonioni 95, Bergman 89 évesen hagyta el az élők táborát a halhatatlanok társaságáért.
nyomtat

Szerzők

-- Orosdy Dániel --


További írások a rovatból

Michelangelo Antonioni: Nagyítás
Mariano Cohn és Gastón Duprat: Út a díjesőig
Akira Kurosawa: Káosz

Más művészeti ágakról

A Poszthumanizmus és... sorozat újabb eseménye
Azok ott hangyák, de nem eladók
Bemutatták Karacs Andrea Fóliázott szívek című verseskötetét


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés