bezár
 

irodalom

2014. 07. 04.
Körülírt elhallgatás
Gondolatok és elhallgatások Ayhan Gökhan János és János című kötete kapcsán (Kalligram, 2013)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Körülírt elhallgatás Ayhan Gökhan második kötete kevés- és halkszavú. Úgy szólal meg, mintha minden szava az utolsó lenne. Mintha folyton elhallgatna, vagy mintha nem is beszélni szeretne, csak az olvasóval együtt időzni a csendben. Ez persze egyes olvasókat idegesíthet, másoknak érdektelen lehet, csak kevesen tesznek erőfeszítést olyan szövegek összeolvasására, amik nem ragadnak rögtön magukkal.

A kiáltás az elhagyatottság mélypontján tör fel, azon a helyen, ahol kiszolgáltatottságunk immár fokozhatatlan. A zsoltár sorai között a várakozás nagy tereit lehet fölfedezni, mintha minden mondat, valamennyi nekirugaszkodás után hosszú, feszült hallgatás következnék." - írja Visky András a 130. zsoltár kapcsán a Reggeli csendességben (Harmat, 1995). A János és János is ilyen könyv: egysorosok, kötött formájú- és szavadversek, idézetek és gyászszertartások a nehéz csendre fűzve.


Az olvasó első dolgainak egyike a fülszöveggel való találkozás: a szerző önreprezentációjából két szó mered ki: házas és katolikus. Benne él egy hagyományban: a korszellem által megvetett Nagy Elbeszélésben, amely nem rendeli alá magát a szerzőnek, sőt, a hagyomány beszéli el a szerzőt, a szerző pedig vállára veszi azt. És reflektálja. Birkózik a hagyománnyal, mint Jákób az Úr angyalával, csak épp neki nem a csípője, hanem a nyelve ficamodik ki a küzdelemben.

 

Ayhan Gökhan költői perspektívája a zsoltárok és a próféták siralmainak hagyományában időzik, de egy olyan korban, ahol az írástudó már nem közösségének transzcendens összeköttetését (religio) hivatott szolgálni. Szavainak csak feltételezett címzettje van, az is egyedül. Versei inkább a misztika hagyományába állnak, egy szebb korban ezt a kötetet talán elégette volna a szerző, a jelenlegi felemás korban talán efféle gesztus a megjelenés.


A János és János olyan reszponzórium, amelyet válaszok helyett csendek tagolnak. Kell-e hát meglepődnünk a kötet halk fogadtatásán, hiszen ezt a csendet épp a kötetmegjelenés aktusa artikulálja. Olvashatjuk-e úgy a könyv fogadtatásának csendjét, mint annak természetes közegét, vagy ez a csend a megjelenés tudomásul vételének hiánya? A János és Jánost hallgatja, vagy elhallgatja?

 

A János és János ugyanis nem gyűjteményes kötet: a folyóiratokat olvasva hiába tűnik úgy, hogy Ayhan Gökhan az egyik legtermékenyebb fiatal költő, debütáló kötete után mégis három évet kellett várni a folytatásra, és - akár a Fotelapa esetében - itt sem a közelmúlt folyóiratközlései köszönnek vissza. Ez arra enged következtetni, hogy a kötet egységben “fakadt föl", így, egyben kívánkozott a nyilvánosságra. Konceptalbum, ami elsősorban egyben bír jelentéssel, a szövegeknek egymás mellett, ezek között a borítók között, ebben a rendben, egymáshoz viszonyítva van érvényes helyük. És talán még arra, hogy a kötet nem a figyelemfelkeltés céljával született, nem a költői karrier újabb állomásaként, inkább a hallgatást keretezendő. (Vagy a költői elhallgatást körülírandó? - Hiszen a szerző a kötet megjelenése óta csak meséket publikál.)

 

A János és János jól kézbefogható, szépen szerkesztett könyv, a jellemzően négyzet alakú Kalligram-kötetek sorozatából, amelyek előnyös tulajdonsága, hogy elférnek egy zakó belső zsebében, így könnyen magunkkal vihetjük őket. A borítón a szerző megkettőzött, elhomályosított fotója vehető ki fehér alapon. A design így egyszerre emeli ki és absztrahálja a versek személyes jellegét - a feltárulkozás egyetemességére utalva, egyszerre pedig a cím kettősségére is. A borítón megjelenő cím tördelése szintén üzenetértékű: a név helyett az ést emeli ki piros körben, így nem a nevek homonímiáját, hanem a köztük levő kapcsolat fontosságát hangsúlyozza. Ha elsőre a Biblia két Jánosára - a Keresztelőre és a szeretett tanítványra - gondolnánk, már itt elbizonytalanodunk - talán csak a versolvasás allegóriájával van dolgunk, a szerző által lejegyzett és az általunk olvasáskor megképződő alakok azonos alakú, de mégis különálló alakzataival? Persze nem a borítón várjuk a választ, beljebb lapozunk.

 

Két mottó: egy a János-evangéliumból, egy pedig Heltai Jenőtől; egyik az Igazság Lelkéről, amely bennünk marad, a másik pedig egy rövid kérdés: “Miért, mit ér a legjobb magyarázat?" A kettő összeolvasva tehát: az igazság bennünk van, és nem szorul magyarázatra. Ugyanakkor ez meg is kérdőjelezi az írás létjogosultságát: az írás, ha ma születik, már csak ilyen: nem tud nem magyarázatként létezni. Az igazság mellett mit ér annak magyarázata?


Beljebb kerülve az első benyomásunk a kötet tarka sokfélesége: hosszabb szabadversek, egysorosok, rövid, kétsoros strófákból álló versek, rímes négysoros strófákba tördelt versek váltakoznak, szinte mindig valamilyen belső logika szerint. Rögtön feltűnik például, hogy mind a négy ciklus elején van egy-egy cím nélküli szöveg, ami a tartalomjegyzékben sem szerepel. Afféle mottók, amelyek megadják a ciklus alaphangját, elindítják az azon végigfutó tematikát.

 

Formai szempontból a legradikálisabb a 2. rész, ahol az egész ciklus egyetlen ilyen cím nélküli szövegből, és egy - János című - versből áll. A bevezető szöveg egy - látszatra szótárból vagy lexikonból idézett - szakszöveg a halottmosásról, halotti szertartásokról. A János című vers pedig egy gyászvers, kurzivált idézetekkel teletűzdelve. Itt látszik meg igazán, hogy a kötet erőssége a kompozíció - az önmagukban talán nem túl erős versek sokkal nagyobb súlyt kapnak egy-egy ilyen kompozíciós trükk segítségével. Talán ez magyarázza a kötet elsőre furcsán ható alcímét is: “kötetversek".

 

Az első részben például a versek között visszatérő elem egy egymondatos sorozat - a számozott “félreértés"-sorozat, amelynek tagjai nem önmagukban, hanem mindig az előtte és a mögötte álló szövegek viszonylatában nyerik el jelentésüket. Lásd például az elmúlás-tematikájú Hamu és a Hagyomány című versek közé ékelt Első félreértést: “A felidézhető beszélgetések kedvéért, vagy általában, a felidézés kedvéért." - ezzel így önmagában nehéz lenne mit kezdeni, az adott pozícióban viszont a felidézhetőség állapotában kapcsolja össze az elhunytra való emlékezést és a közösségi emlékezetet. Az utóbbi vers egyébként tárgyilagos stílusú szabadvers  amely a Prométheusz-mítosz apropóján kapcsolja össze a tűz és a nyelv (istenektől lopott) motívumait, úgy, hogy egyszer sem írja le a lángnyelv szót.
 

A tagolás és a struktúra a harmadik részben is döntő szerephez jut, ez már a címek láttán is nyilvánvalóvá válik. Az első, cím nélküli, és a második Rigókirály. Ez nem a mese című verset követő öt költemény mindegyike a Feketerigó címet viseli. Mintha a költő mindig ugyanazt a verset írná. Vagy újra és újra nekifutna ugyanannak a témának. Vagy mintha nem tudná kiírni magából az adott élményt, közölnivalót. A lényeg az ismétlődő, mindig megújuló nekirugaszkodás, ami zaklatottá, nyugtalanná teszi ezt a könyvet. Kevés benne a szabad levegő. A legkevesebb pedig ebben a ciklusban: “mintha a testektől puhább / vízben évtizedek óta merülő madárcsont megállt volna; nincs tragédia. // A rigó halott teteme egy másik test térfogata, szűkre szabott lélegzetvétel karcsú pereme a szája."

 

Klausztrofób szövegek. A fojtogató, némaság partjáról megszólaló gyász helyéről beszélnek, amikor minden lélegzetvétel fáj. Ebben a nehéz monotóniában a versek nem akarnak elkápráztatni, gyönyörködtetni, békességet adni végképp nem: “indigó- / kék ismétlésbe // tört ismétlés." A “test hullámverése // összefoglalta hullámvert / test" - ezek a keserű szavak nem cifrázásban, választékosságban gondolkoznak, inkább születésük sivár körülményeiről árulkodnak akarva-akaratlan - a gyönyörködtetés ebben a kontextusban: minimum luxus, de inkább ízléstelenség volna.

Olvasóként így, temperamentumunktól függően, kétféleképpen érezhetjük magunkat: vagy kívül rekedünk ezen a személyes körön, és úgy érezzük magunkat, mint egy olyan társaságban, ahol senkit sem ismerünk, és a társalgás is folyamatosan ismeretlenekről folyik, vagy megtaláljuk a közös hangot, egy hullámhosszra kerülünk, és egy idő után már a hallgatás sem lesz kellemetlen.

 

Első esetben a kötet gyengeségei: az esetlegességek és esetlenségek zavaróak, és kedvünk sem lesz beljebb kerülni. Ha viszont a másik attitűdöt gyakoroljuk, átlendülünk a hibákon, egy idő után hajlamosak leszünk a hibákat is a koncepció részeként kezelni. Objektív értékelést egyik esetben sem végzünk, de hát verseskötetet olvasunk.
 

Az utolsó, negyedik rész a földön heverő feketerigók tetemeiről az égre emeli tekintetét: imát mond, de elcsuklik a hangja: a Miatyánk töredékeket idéz az Úr imájából: “ki vagy... ...a te neved... ...országod" és így tovább.


Az ismételt nekirugaszkodások narratívája itt szaggatja, zaklatja, tördeli a ciklus ívét: két Apostolok cselekedetei című négysoros, és két  - ellentétes alcímekkel ellátott - Foltnyi Jézusfejek című vers található a ciklusban: az első vigasztalan ének, a második vigasztaló ének. Ugyanakkor ha összeolvassuk a kettőt, rájövünk, előbbi az utóbbi variációja és nem fordítva. Vigasztalanság és vigasz olyan egynemű tragikummal kerül egymás mellé, akár Simon Weil a Kegyelem és nehézkedésben: "Aki végére ért tanoncidejének, annak számára a dolgok és az események, mindig és mindenütt, ugyanannak a véghetetlenül szelíd beszédnek, Isten beszédének a rezgései lesznek."


Ebben a részben a címadó szintagma is visszatér, nem csak egy verscím formájában, de szereplőként is: “a nyirkos, hideg, véres lepel a földön / hevert, rajta János és János, Péter és Péter." Talán itt kapunk választ a cím kérdésére: nem csak Jánosból, Péterből is kettő van. “Tizenkét kőműves, tizenkét áruló. A tizenkét napból egyik a szenté, tizenkét áruló: tizenkét szent ember."

 

Talán erre a kettős természetre utal, ami a tizenkettőnél is jelen volt: a bűnös, áruló, és a szent, megváltott  természetre. A vigasztalan és vigasztaló énekhang kettősségére? János és János, Péter és Péter valóban egytől egyig Tamás (“akit melléknevén Didimusznak [iker, kettős] hívtak" - János 11:16 *Szent István Társulati Biblia). A kettős, széttartó, esetelen emberi természetet írja meg ez a kettős, széttartó, esetlen kötet: mellékes, hogy nem akar, vagy nem tud erősebb szöveg lenni: a fragmentált, el-elhallgató szövegek közt az olvasó odaáll a versek mellé, és úgy szorít nekik, mint ahogy dadogó, beszédhibás osztálytársunknak szorítunk feleléskor, függetlenül attól, hogy mennyire tudja az anyagot. És ez itt nem egy leereszkedő vállveregetés: aki a szavakból él, annak bátorság kell egy ilyen halkszavú kötetet kiadni a kezéből. Mint ahogy a kételyekből és bizonytalanságokból élő költészet univerzumában bátor tett a hitet felvállalni, ha pedig már a hívő “klubban" vagyunk, ott a kételyek felvállalása számít a legmerészebb lépésnek. Talán nem is más ez a kötet, mint Kiiratkozás minden ilyen előregyártott halmazból. Kivonulás a pusztába, a szavak böjtje. A társaságra vágyó, kibeszélésre szomjazó poszttraumatikus én harca a hallgatásba burkolódzó, afáziás, poszttraumatikus Istennel. Ez a harc azonban, ahogy az írás is elénk állítja, nem csak elkerülhetetlen, de a megszabaduláshoz vezető egyetlen út is: “Jákób pedig egyedül maradt, és tusakodott vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig...Jákób pedig azt a helyet Penúélnak nevezte, ezt mondván: láttam Istent színről színre, és megszabadult a lelkem" (1Mózes 32:24-30).

 

Fotó: Bach Máté

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Molnár Illés --


További írások a rovatból

irodalom

Tanítanak-e a könyvek? Tanítanak-e a könyvek?
Kerekasztal-beszélgetés a tankönyvpiacról
irodalom

Valami frappáns cím Valami frappáns cím
Mondatok a csodálkozásról – B) kritika
irodalom

A titok szaga A titok szaga
Mondatok a csodálkozásról – A) kritika
irodalom

A Liget Sárkányai A Liget Sárkányai
Helyzetjel

Más művészeti ágakról

Ridley Scott: A Gucci-ház
art&design

Gyorsan szoktunk ítéletet mondani a művészeti világban, de be kell nézni a színfalak mögé is Gyorsan szoktunk ítéletet mondani a művészeti világban, de be kell nézni a színfalak mögé is
Háttérinterjú Szántó András szerzővel és kulturális stratégiai szaktanácsadóval karrierútjáról, a globális művészeti színtérről és a CEE régió nemzetközi láthatóságáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés