bezár
 

irodalom

2014. 06. 24.
Önpusztítás helyett öngyógyítás – tragédiával
Beszélgetés Molnár Eszter Edinával
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Önpusztítás helyett öngyógyítás – tragédiával Az első világháború kitörésének centenáriumi évére többféleképpen készül a XX. Századi Intézet, többek között egy konferenciát is rendeztek, amely az írók világháborúban betöltött szerepéről szólt. A konferencia egyik előadója volt Molnár Eszter Edina Csáth-kutató, az ELTE történész doktorandusza, akivel többek között az első világháború kiváltotta lelkesedésről és sokkról, Csáth Géza aktualitásáról, önmagunk folyamatos megértéséről és másokkal megértetéséről beszélgettünk.

PRAE.HU: Alapvetően irodalomtörténeti témának tűnik a magyar írók és a világháború viszonya, te viszont a társadalom- és gazdaságtörténeti doktori program hallgatójaként írod a disszertációdat. Mennyire lehet ilyen esetben az irodalomtörténész és a történész szemszögét különválasztani?

Alapvetően magyar szakosként indultam és jelenleg is a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozom, időközben azonban elkezdtem a történész doktori iskolát is. Ez egy folyamatos tudathasadásos állapot, hiszen mindkét szakot elvégeztem, és nem is tudom szétválasztani a kettőt. Mindig kicsit kívülállóként gondolok magamra a történészek között, miközben úgy érzem, hogy annak, amit csinálok, mégis van létjogosultsága, egyrészt a nézőpontok és a hangsúlyok másfélesége, másrészt a módszerek eltérése miatt. Eleinte az a kérdés foglalkoztatott leginkább, hogy hogyan élték meg az írók a háborút, ami rövidesen a pszichológia felé fordulást is magával hozta. Mivel alapvetően mégis történész vagyok, annyiban eltérek az eredendően pszichológusok által művelt hagyományos pszichobiográfiától, hogy a társadalmi-történeti kontextusnak kiemelt jelentőséget tulajdonítok. Az irodalomtörténet terepét is ugyanitt hagyom el, hiszen az alanyi jogon foglalkozik ezekkel a szerzőkkel és műveikkel, míg én a másik oldalról közelítek, az egykori társadalmi környezet és történeti valóság felől.

PRAE.HU: Melyik volt meg előbb? A korszak írói vagy a háborús események iránti érdeklődés?  

Eredetileg az első világháború erkölcsromboló hatásáról szerettem volna írni a történelem szakos szakdolgozatomat, ám ez így nehezen megragadható, túlságosan szerteágazó téma lett volna. A PIM-ben egy kolléganőm javasolta, hogy foglalkozzak Kaffka Margit, Balázs Béla és Bauer Ervin hármasával, azzal, hogy ők hogyan élték meg a háborút. Utóbbi Kaffka férje volt, az 1914. augusztusi gyors házasságkötés után mindjárt a frontra került katonaorvosként. A háború ideje alatt írt naplóik és leveleik mind a nemrég megtalált boldogság elvesztésének fájdalmáról szólnak, amit a háború végén sem kaptak vissza, hiszen Kaffka is a spanyolnátha áldozata lett. Nagyon megtetszett ez a tragikus történet, és az, hogy Bauer gondolkodásmódja és természete mennyire eltért Balázs Béláétól, aki a testvére volt. Ezzel tehát mindjárt szűkebb lett és jól körülhatárolhatóvá vált a téma, amit aztán a doktori disszertációhoz újra ki kellett bővíteni.


PRAE.HU: Örülök, hogy te hoztad fel az erkölcsromboló hatást. Szerintem egy nagyon fontos mozzanata volt az első világháborúnak, ahogy az európai ifjúság színe-java óriási lelkesedéssel vonult be, hogy aztán rögtön utána egyfajta sokk érje őket, hogy hát ez mégsem olyan jó móka, mint ahogy elképzelték. 

Egészen elképesztő, hogy előzetesen hogyan képzelték el a modern háborút. Például Csáth Gézánál lehet ilyesmiről olvasni. Emlékiratában, amivel persze az utólagosság miatt óvatosan kell bánni, leírja, hogy úgy gondolták, hogy majd távolról lövöldöznek egymásra, talán lesz néhány sebesült is, de az ellenfél időt hagy arra, hogy tisztességesen ellássák őket. A katonák 12 órás váltásban harcolnak, így jut idejük a pihenésre is. Az, hogy tömegek halhatnak meg, mintha eszükbe se jutott volna.

PRAE.HU: Érdekes mindennek a szépirodalmi reprezentációja is, ahogyan a fiatalok végre értelmet találnak az életüknek, kiszabadulnak az unalmas hétköznapok tespedtségéből.

Az unalom egy nagyon fontos kulcsszó. Meggyőződésem, hogy a századelőn a legtöbb ember egyszerűen unatkozott. Az a világ, amiben éltek, aminek folyton a tespedtségét hangoztatták, egyszerűen kifutotta magát, és áhítoztak arra, hogy valami történjen velük. Sokszor nem is a háborút magát, hanem a változást éljenezték, végre úgy érezték, hogy részesei lettek a történelemnek.

PRAE.HU: A konferencián többször is elhangzott a szellemi mobilizáció kifejezés. Miben is mutatkozott meg mindez?

Az értelmiség mobilizációja két szinten valósult meg. Egyrészt katonai szolgálat keretében, ami lehetett kényszerű és önkéntes is, illetve a szellemi mobilizáció formájában, ami a háború melletti nyílt elköteleződést és ezzel a háborús propagandában való önkéntes szerepvállalást jelentette. Mostanában kezdett el foglalkoztatni, hogy mi motiválhatta vagy kényszeríthette ezt az önkéntességet, s hogy egyáltalán volt-e a lelkesedés mögött valóságos meggyőződés. Érdekes például Kosztolányi Dezső esete, aki 1914 őszén ugyancsak írt lelkesítő cikkeket. De amikor megnéztem a személyes narratív forrásait, azt találtam, hogy a magánszférájában különösképpen nem foglalkoztatta a háború, leginkább csak amiatt izgult, hogy neki ne kelljen bevonulnia, valamint a már fronton lévő öccsét féltette. Arra pedig különösen ügyelt, hogy a szépirodalmi életműnek az agitatív hangvétel ne legyen a része. Érdekes feladat az ilyen kettősségek lehetséges magyarázatait megtalálni.

PRAE.HU: Ugyanakkor érdekesek a cenzúra kijátszásának az eszközei is.

Igen, ennek számtalan módja lehetett, és szükség is volt rá. A háborús cenzúratörvény elvileg csak a hadi érdekeket közvetlenül érintő írásokat érintette, valójában ez a megfogalmazás meglehetősen tág teret hagyott az értelmezésnek, és a gyakorlatban a háborút kritizáló és ezzel a katonákat és a hátországot demoralizáló írásokat is cenzúrázták. Kosztolányi például arról ír, hogy az újságíró ha bármilyen hazai vonatkozású kritikáját egyszerűen valamelyik ellenséges ország viszonyai közé ültette át, akkor már mindjárt megjelenhetett a cikk. De a cenzúra kijátszása volt az is, hogy a háborúellenesség eleinte szépirodalmi formában, tehát például Ady nehezen érthető verseiben, kissé áttételes módon tudott utat törni magának, vagy az, hogy publicisztikában eleinte csak külföldi szerzők, például Romain Rolland vagy Hermann Hesse cikkeinek importálásával jelenhetett meg.

PRAE.HU: Mennyiben különleges ebből a szempontból az irodalomtörténetben is mindig kissé különálló Csáth Géza viszonya a háborúhoz?

Csáthnál a morfinizmusa és az átlagostól eltérő világérzékelése miatt már a háború megélése is rendkívül egyedi. Az pedig nagyon érdekes, hogy ő, aki mindig sérelmezte, ha a nála tehetségtelenebb szerzők jobban érvényesültek, mint ő, nem vett részt a szellemi mobilizációban, pedig ha íróként valamikor lehetőség volt a könnyű érvényesülésre, akkor az a háború ideje volt. A Monarchia háborús céljaival egyetértett, a háborúért való elköteleződése aligha vonható kétségbe, valamiért ezt mégsem vitte át a művészetébe.

PRAE.HU: Számomra úgy tűnt, a konferencián hallott előadásod  demisztifikálja Csáthot, hiszen itt nem a felelőtlen önpusztításról, egy zsenihez szükségszerűen hozzátartozó attitűdről van szó, hanem arról, hogy egy orvos tisztában lévén a betegségével és a speciális körülményekkel (pl. háború, hadikórházbeli szolgálat) igyekszik kezelni önmagát, és kénytelen egyre nagyobb dózisokkal tenni azt.

Véletlenül se szeretném lerombolni Csáth érdekességét, sokkal inkább a megértésének vágya motivál, okokat és magyarázatokat keresek, miközben nem a feleséggyilkost és az öngyilkost mutatom meg, hanem a súlyosan beteg embert. Az író Csáth a novelláiban mindig is az emberi psziché mélységeit igyekezett feltárni, az elmeorvos Csáth a betegeit, a naplóíró Csáth pedig saját magát akarta meggyógyítani. Ennek záloga a saját maga megértése, a folytonos önelemzés volt. Aztán a végén már az sem volt fontos, hogy ő maga legyen az, aki megérti őt. Meghagyta Kosztolányinak, hogy halála után egy regényben írja meg életének tragédiáját, és arról is rendelkezett, hogy az agyát, a máját és a szívét megvizsgálva fejtsék meg a különösségének titkát. Tulajdonképpen én csak azt viszem tovább, amire Csáth is vágyott: próbálom őt megérteni. Csáth tragédiájának van néhány mindenkor érvényes üzenete, és ezek a különcségről, az átlagos életért való küzdésről, az önelfogadásról, a segítségnyújtásról és mindezek csődjéről szólnak. Csáth olvasása révén kicsit magunkhoz, a saját mélységeinkhez is közelebb juthatunk.
 

Fotó: Herbert Aniko

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Pethő Anita --


További írások a rovatból

irodalom

A boldogság része, a bűntudat áramütése A boldogság része, a bűntudat áramütése
Peer Krisztián: Nem a sajátod
Pozícióvakság és katasztrófapornó

Más művészeti ágakról

Erdély Jakab: Anyád hogy van? Diplomakiállítás Dr. Geréb Ágnes életéről
színház

Győztes játszma Győztes játszma
Beszélgetés Nagy Józseffel a kortárs tánc alakulásáról, iskolákról és lehetőségekről, kétlakiságról és a fiatalok helyzetéről
zene

A zenész és barátai A zenész és barátai
Aradi Zsolt: Gasner János* emlékére
Interjú Bucsi Réka animációs rendezővel a közönség szeretetéről, Amerikáról és a női nézőpontról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés