bezár
 

irodalom

2014. 07. 08.
Fiatal és markáns
Beszélgetés Nyerges Gábor Ádámmal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nyerges Gábor Ádám költőt, írót, szerkesztőt kérdeztük legújabb könyvéről, a Sziránóról, a gyerekkor folyosóiról és sok egyéb mellett az irodalom légópincéiben rejtekező meglepetésekről.

PRAE.HU: Az elmúlt egy év elég mozgalmas volt a számodra. Doktori iskola, egy álneves verseskötet és a közelmúltból egy regény, a Sziránó. Hogy érzed magad? Hogyan gondolsz vissza az elmúlt egy év időszakára?

Nyerges Gábor Ádám: A legelső reakcióm általában egy elnyújtott, mély sóhaj szokott lenni (nem színpadiasságból). Egy nehéz és embert próbáló év után jött ez a rákövetkező. 2012 nyarán befejeztem az egyetemet, megszereztem az MA-diplomát, megjelent a második verseskötetem, mégsem tudtam örülni úgy igazából. Szorongtam a doktori felvételim miatt, ami (akkor) nem is sikerült, valamint, mert úgy tűnt, a fiókban maradhat (akár végleg) két kéziratom, a még 2010 végén befejezett első regényem és Petrence Sándor versei is. Egyrészt ott álltam azzal a dilemmával, hogy (akár foglalkoztatási szempontból is) mit kezdjek a jövőmmel, valamint, hogy mi legyen ezzel a két kézirattal, ami olyan volt nekem, mint egy evolúciós láncolat két igen fontos darabja, amik nélkül elég nehéz bármerre is továbbmenni irodalmilag, ha viszont egymáshoz túl közel jelennek meg (így is lett), hosszabbtávon rajtam ragadhat, hogy csak úgy ontom magamból a könyveket. Ezért van, hogy sűrűn meg is jegyzik velem kapcsolatban (ki rosszallólag, ki inkább viccből), hogy grafomániás vagyok, holott ez a két, 2013-ban megjelent könyv (nagy részét tekintve) még 2010-ben formálódott. De nem panaszkodom (többet), boldog vagyok, amiért megjelenhetett mindkét könyv, másodikra sikerült a doktori felvételim is. Most lényegében ez, a disszertációs témám (Orbán Ottó költészete) a legbiztosabb pont minden tekintetben, az ezzel való foglalkozás a következő évek legfontosabb feladata a számomra. Az elmúlt évben nem írtam túl sokat, verset csak elvétve, inkább a Sziránó lassan alakulgató folytatásán dolgozom. Az elkövetkező évekre egyetlen könyv megjelenésében reménykedem: ez a 2011 és '13 közt írt, rövidke verseskötetem, ami (remélhetőleg) 2015 Könyvhetére jön a Műút Könyvek sorozatában, az lesz a címe, hogy Az elfelejtett ünnep és Darvasi Ferenc szerkeszti. Amúgy átgondolt, részletes munkatervem nincs, ahogy régen se, most sem erőltetek majd semmit. Ahogy a termékenyebb időszak is természetes ingerencia eredménye volt, úgy most a kevesebbet írásé is - bár nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de ebben mintha mégis lenne valami jin és jang, aminek most valami többé-kevésbé nyugalmi állapotában leledzem.


PRAE.HU: A Sziránó egy általános iskolás fiú életébe, mindennapjaiba vezet be humorosan, ironikusan. Honnan jött az ötlet? És mi a könyv műfaja? Ifjúsági regény?

Nagyon remélem, hogy nem az. Rémesen irtózom az ifjúsági regény fogalmától, amennyiben ez a kategória azokra a regényekre lett kitalálva (párra meg ráerőltetve), amik nem elég jók igazi regénynek, "de a hülye kölköknek valami közepes szar is megteszi". Most persze lehet tiltakozólag azt mondani, hogy de hisz ez és ez is elvben ifjúsági regény, aztán mégis milyen jó. Azonban minden ilyen esetben az ifjúsági jelző garantáltan lehagyható. Kétség kívül számítottam rá, hogy egy felszínes olvasat, sőt felszínes tájékozódás alapján jó pár olvasót veszíthetek, elvégre, ha a regény gyerekekről szól, sokan már ezért sem veszik komolyan. Főleg nem úgy, hogy (legalábbis szándékom szerint) igyekeztem elkerülni benne az olcsó pszichologizálást, kihagytam a ma oly divatos hatásvadász fogásokat. Nem indul hát a Sziránó valami könnyű helyzetből: gyerekek is szerepelnek benne, de nem botlunk minden második oldalon valami setét traumába (csak mondjuk minden harmadikon). Hát, talán részben innen is jött az ötlet, hogy legyen valami ilyen is, egy (ilyesmit akartam írni), őszintébb, életközelibb könyv, ami nem lenézve elbagatellizálja, nem is naiv, ártatlan kis szenteknek hazudja a gyerekeket, de nem is úgy állítja be őket, mintha az egész életük egy merő pokoljárás lenne. Ilyen könyvet akartam arról, hogy milyen lehetett ennek a rendszerváltás körül született generációnak iskolába járni, szerelmesnek lenni, akármi, és ha még ennél a generációs dolognál is sikerült valami kicsit időtlenebbet megkaristolni, akkor már megérte az írás minden fájdalma és fáradalma.


PRAE.HU: Milyenek voltak számodra az általános iskolai évek?

 

Nem tudom. Mármint röviden elmondani. De az biztos, hogy nem feketék vagy fehérek, nem egyszínűek. Rengeteg volt az öröm, és legalább annyi a bánat, persze általában nem nagy dolgok miatt, csak mert mondjuk a kislányt, aki tetszett, nem mertem felkérni táncolni a sulibulin (jobb is, nem tudok valami nagyon), így fölkértem egy másikat, aki kevésbé tetszett, mert tőle kevésbé féltem. (Negyedikesek voltunk, nem is tudom, miért engedtek be egyáltalán.) Mire rászántuk volna magunkat a dologra, lement az utolsó szám, jöttek a vigyorgó szülők és nagyszülők, lőttek a, ahogy a költő (Lovasi) is megénekelte "szeretet kiterjesztésének". Most ez szomorú vagy vidám dolog? Vicces vagy szánnivaló, jelentéktelen (nyilván) vagy azért valami fontos, lényegi dolog megcsillanása a gyerekkorban? (Szerintem egyébként általában fontos és lényegi dolgok szoktak megcsillanni a gyerekkorban, ezért is utálom, amikor valaki felnőttként mindezt elfelejtve egy kézlegyintés kíséretében elintézi azzal a kicsiket, hogy ők még lényegében nem is igazi, nem kész emberek, nem is lehetnek igazi problémáik. Valójában felnőttként sincsenek ezeknél nagyobb vagy komolyabb gondjaink, csak a kontextus változik. Ezt azért volna fontos észrevenni, nehogy hülye és ellenszenves felnőttekként hülyévé és ellenszenvessé tegyük majd a gyerekeinket is - ha úgy alakul.)

 

Szóval azért hoztam ezt a buta kis példát, hogy ezzel is szemléltessem: a gyerekkor végtelen színárnyalatok gyűjteménye. Ha nem volna már túl divatos is ilyesmit mondani, bátran merném állítani, hogy a lényegében a komplett gyereklét egymásutáni traumák sorozata, azonban van a mondatnak egy (ugyanolyan fontos) másik fele is, miszerint: ezzel egyidőben egy merő varázslat is, természetszerűleg. (Aki ennek csak a felét veszi észre, akaratlanul is torzít, hazudik.)
 

PRAE.HU: Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes a könyvhöz a mesterek? Vagy más szerzők művei is segítettek?

 

Sokan hatottak rám, többen tudat alatt is, azt hiszem, de a fenti kettő mindenképp. Vagy például Ottlik olvasása nyilván (ilyen szempontból is) meghatározó élményem volt, az ő minden mézesmázosságtól mentes (közben mégis érzékeny, finom, és ami számomra a prózaírás egyik legfontosabb összetevője, végtelenül empatikus) prózája lényeges formáló erő volt. Vagy amit már máshol is emlegettem, egy csak utólag felismert hatás: a Buddenbrook ház zseniális utolsó előtti fejezete (amire én szívem szerint még egy plusz Nobelt is adtam volna).
 
PRAE.HU: Évek, évtizedek óta panaszkodnak, hogy nincs elég olvasó, nem vesznek az emberek könyveket. Utóbbinak inkább gazdasági-pénzügyi okai vannak, valljuk be, nagyon drága a könyv. A könyvhéten egy gombostűt nem lehetett leejteni, annyian voltak. Tegyük fel, ha válságban lenne a könyv, az olvasás, hogyan tennéd népszerűvé a könyvet, az olvasást?

"Tegyük föl", ez volt mostanában a legoptimistább két szó, amivel ez ügyben találkoztam. Mert hogy általános vélekedés, hogy az írott magaskultúra válságban van - nem is véletlenül. Szerintem erre a marketing lehet a megfelelő megoldás. Mármint ez nyilván nem is kérdés, nem is újdonság, legfeljebb abban a tekintetben, hogy évről évre eszükbe szokott jutni páraknak, hogy magával az irodalommal volna a baj, így annak kéne átmennie pop-, vagy mi is a még aktuálisabb trend?, ja igen, trashkultba, lehetőleg testületileg és lehetőleg akár a dolog "irodalom" részét el is hagyva. Holott szerintem (szokásos agresszív naivitásommal gondolkodva) az igazán jó irodalom, mint minden művészi termék létrehozása elsősorban, sőt kizárólag belső, irodalmi szempontok alapján történhet, az olvasó jár rosszabbul (mert gyengébb és inautentikusabb, a szerző részéről erőltetett művet kap), ha az ő vélt vagy valós igényeit igyekszünk kielégíteni (illetve hát: a vélt többségét). A mű létrejöttéig tehát csak az író és a papír (esetleg képernyő) szabad, hogy szerepeljen a történetben. Utána pedig, bármilyen hülyén is hangozhat ebben a szövegkörnyezetben a szó, a piaci gondolkodásnak. Ha a mű nem érthető (és tegyük föl, hogy nem azért, mert eleve, direkt valami irodalmi kamunak íródik), ami persze inkább csak annyit jelent, valahol itt is húzódhat (bár tényleg el-elmosódni látszik néha) a határ pop és magas közt, hogy az úgynevezett "magas" irodalom nem kizárólag egyféleképp és nem (feltétlenül) elsőre, azonnal és maradéktalanul befogadható. Tehát, ha ilyen "nehezebb" dolgot akarunk eladni, akkor a nehézségét nem problémaként kell felfogni és szégyenkezni, szabadkozni miatta, hanem erényként kell beállítani – mert, hogy az is. A reklámozás, mint olyan (ha jól értem a dolgot) egyik alapvető működési elve az, hogy kedvet és gusztust csináljon valamihez (ideális esetben hazugság nélkül). És amennyi szar dolgot, haszontalan vackot fogyasztunk, veszünk meg nap mint nap, amikor folyton azon fanyalgunk, hogy a tévében, a könyves sikerlistákon, bárhol "már minden szarral" óriási sikereket lehet elérni, az elsősorban nem a fogyasztók hülyeségét mutatja (valamely részben nyilván azt is), sokkal inkább a marketing ügyességét. Vállalom a naivitásom, de úgy szeretem képzelni, hogyha a szar bizonyíthatóan remekül eladható, akkor talán az értékes dolgok is, csak nem ilyen töketlenül kéne hozzáállni. (Ja, meg azért némi tőke se ártana.)
 
PRAE.HU: Az Apokrif folyóirat szerkesztője vagy. Az első lapszám megjelenése óta eltelt egy kis idő, hogy visszamenőleg értékelni tudd a lap létrejöttének eredeti célját és a most működő lap vállalásait a kortárs irodalomban. Jelenleg miért tartod jogosultnak az Apokrifot? Miben több, miben más a rengeteg másik folyóirat között?

Hét év, ennyi telt el egész pontosan, belegondolni is zsibbasztó. Az a nehéz az értékelésben, hogy tisztességes szerkesztő ugyebár sosem lehet teljesen elégedett, az azt jelentené, hogy már kiégett az illető. Közben mégis úgy látom, hogy a sok éves megfeszített ("rugalmas", értsd, nullától huszonnégy óráig tartó) munka nem volt teljesen hiábavaló. Egyrészt vannak komoly sikerek, köztük a legkomolyabb: az, hogy még mindig létezünk. Vagy az, hogy nullszaldós kis egyetemi lapból országos folyóirattá nőttük ki magunkat, és azt hiszem, az olvasók és a szakma is egyre inkább elfogad minket a nagy, közös irodalmi menzaasztalnál - kicsit mint az amerikai tinivígjátékokban, mikor már nem kell egyedül szürcsölnünk a szívószálas almalét, míg a menő srácok a szomszéd asztalnál azon röhögnek, hogy már megint egyedül ülünk. Indul egy saját könyvsorozatunk, volt száznál is több irodalmi est, amit részben vagy egészben mi szerveztünk, kiadtunk egy antológiát, évről évre tehetséges fiatalok indulnak nálunk, miközben olyan nagyágyúk is publikálnak nálunk (már ha illik így hívni őket), mint (csak az utóbbi három számunkban például) Garaczi, Jónás Tamás, Kabai Lóránt, Szálinger vagy Térey. De a legeslegfontosabb mégiscsak az a szerep, amit már a legelejétől fogva vállaltunk, és azt hiszem, még mindig sikerül betöltenünk (mostanában talán jobban is, mint a kezdetekkor), nevezetesen, hogy egy szakmailag elismert, megbízható értékítéletű fóruma és afféle első szűrője/első lépcsője (attól függ, honnan nézzük) lehessünk a mindenkori legfiatalabb irodalmi generáció indulásának. Amíg ezt színvonalasan és elfogulatlanul tudjuk tovább csinálni, lesz és (szerintem) kell is, hogy helyünk legyen a folyóiratpalettán és az irodalmi közegben általában is.
 
PRAE.HU: Sok kritikát írsz, zömmel a korosztályod költőinek munkáiról. Hogyan látod a fiatal magyar költészetet?

Szerencsére a kétség kívül óriási erővel munkáló trendeknek még mindig nem sikerült teljesen kiirtani az eredetiséget a húszas-harmincas pályatársak némelyikéből. És persze trendkövetés és trendkövetés közt is van különbség, amíg valaki nem kizárólag a divatossággal van elfoglalva (csak mondjuk érzékeny rá, odafigyel rá), addig simán írhat jó verseket a testről, a hazáról és ilyen-olyan traumákról is (ha jól érzem, hogy ezek az utóbbi évek legdivatosabb topikjai). Persze én szerkesztőként, olvasóként és kritikusként is valamivel jobban szimpatizálok azokkal a szerzőkkel, akik megkülönböztethetőbbek, akiknek egy-egy sorát akkor is jó eséllyel felismerném, ha nem szerepel ott a nevük a versek fölött - míg rengeteg velem kb. egykorú kortársamat képtelenség volna megkülönböztetnem (ha ezer évig élnék is). Ilyen szempontból néha aggasztani is szokott az, ha egy-egy Apokrif szám készülő anyagában épp nem nagyon tudok, ha nem is átütő, de mondjuk ígéretesen eredeti, új arcot felfedezni, de aztán időről időre szinte tapsikolok a gyönyörtől, mikor tehetséges pályakezdőbe botlom, aki jól is ír, és nem is pont ugyanúgy, mint a másik több száz, akik persze ugyanúgy, ahogy a rájuk ható másik több száz, és így tovább. Az utóbbi egy-másfél évben legalább három ilyen szívderítő élményem is volt, három mostanában, az Apokrifból induló tehetséges költő: Bödecs László, Halmi Tibor és Juhász Tibor lírája iránti örömem és szimpátiám.

 

Fotó: Bach Máté

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ayhan Gökhan --


További írások a rovatból

irodalom

Súlytalanul nehezedik Súlytalanul nehezedik
Moesko Péter, Megyünk haza, Műút, 2019.
irodalom

Az idő mélyebb és felszínesebb nyomai Az idő mélyebb és felszínesebb nyomai
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma, Magvető, 2019.
irodalom

Történelemleckék és egyéb történetek Történelemleckék és egyéb történetek
Margó 2019 – Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve, Nádas Péter: Leni sír, Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak és Kukorelly Endre: CéCéCéPé
irodalom

lapozható traumák megtestesülése lapozható traumák megtestesülése
Margó 2019 – Mucha Dorka, Nádas Péter, Győrfi Kata, Nemes Z. Márió

Más művészeti ágakról

Október 30-án fellépett a Yellow Mood és a Folksteps a Három Hollóban
színház

Boncasztal és polgári szalon: az önzés terei Boncasztal és polgári szalon: az önzés terei
Hegymegi Máté Molière-rendezése a Radnóti Színházban
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

A legtöbbet a régiektől tanultam A legtöbbet a régiektől tanultam
Interjú Horváth Viktor íróval inspirációról és motivációról, a történelmi regényről, kritikáról és tanításról
art&design

Védtelen belsőnk humoreszkjei Védtelen belsőnk humoreszkjei
Fensterblick - Michael Fanta és Király Gábor kiállítása az Osztrák Kulturális Fórumban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés