Már délután is óriási tömeg gyűrűzött az idei Sziget Fesztiválon. Manapság csak mínusz egyedik napnak hívják a hétfőit, de mivel nem csak honi kuriózum műsorokat sorakoztatnak fel rajta, mint például a Magyar Dal Napja, nyugodtan vehetjük úgy: újfent hétnapos a Sziget Fesztivál. A nagyobb érdeklődés valószínűleg nem a meglepetésektől mentes fellépősornak köszönhető, amely a nullás évek kínálatától elmarad, de azért a tavalyinál erősebb, hanem az elcsúsztatott időpontnak. Az egy héttel későbbre tolt Szigetre (még) nagyobb dózisban érkeztek a nyugat-európaiak, akiknek köszönhetően idén az összes bérlet elkelt, ami alapjáraton 45 000 vendéget jelent – minden napra.

A program már 3-kor kezdődött az idei Sziget himnuszát is adó Ivan & The Parazol bulijával, s bár tisztes magyar ember ilyenkor még dolgozik, de az unalmukban kalapácsokat hajigáló és a Csónakházat is felfedező hollandoknak bizonyára kiváló szórakozás volt a srácok retrósra fésült, a hatvanas évek rock and rolljában gyökerező zenéje. A „meglepetésvendég” 19.30-as kezdése már teljesíthető vállalásnak tűnt, s hogy ezt a posztot a Tankcsapda töltötte be, az csak annak fényében meglepő, hogy egy hónap múlva is koncerteznek Budapesten, méghozzá a Parkban. Idén nyáron amúgy is minden fesztiválon megfordultak Lukácsék, mert egy speciális turnéval ünneplik a jubileumot, melynek minden állomásán variálják valamelyest a programot. A teljes turnén pedig igyekszenek eljátszani majdnem az összes dalukat.

A szigetes koncertből ítélve roppant izmosak lehettek a korábbiak, ide ugyanis többnyire a bejáratott slágerek jutottak, bár ez csak a másnapi (keddi) streamből derült ki, mivel a koncert első felét a sajtós jegyre várva töltöttük. Lefaraghatatlan másfél órás sorban állás után sikerült csak megkapni a karszalagot, ami igazi rekordteljesítmény, hasonló csúcsidőt 11 évnyi Szigetelés alatt sem sikerült abszolválni. A stream amúgy elég becsapós, Lukács hangja, ami élőben rakkendrollosan karcoltnak tűnik, az a neten még jó hangfalból is erőtlen és hamiskás. Bár Lukács tényleg nem volt top formában – mikor legutóbb a Hungaroringen adták a szokásos ingyenes koncertjüket, akkor megfázással hadakozott –, most pedig talán a nyári fesztiválszezon merítette le, a Magzat a méhben nem is gyomrozott akkorát, amekkorára borzolt riffje kapacitálta.

A koncert élőben is elcsípett utolsó fél órája viszont szinte tökéletes volt, ilyen jól nem is hallottuk még szólni a Tankokat. Ami persze nem valami tisztára suvickolt hangképet jelentett, a kosz sosem ártott Lukácséknak, de most még a frontember leharcolt basszgitárja is az előtérben csattogott, a bandába eleinte metalosabb megszólalást hozó, majd abból visszavevő Sidi pedig, aki Sziget-mintás hangszeren tekerte, megtalálta végre a zenekarba hézagmentesen passzoló soundját.

Mivel a végére maradtak a régebbi számok, a koncerten a lazán álldogáló, vegyes magyar-külföldi tömeg is felpörgött, a Félre a tréfát, Rio, Nem hagylak el trió kárpótolt a lohasztó várakozásért. Jó volt látni, hogy a nagyszínpados kifutót nemcsak a blink-182, de a Tankcsapda is kihasználta, és a kötelező parasztvakítást is hozta a menetrendszerű pirotechnika (ezt a kaliforniaiak azért frappánsabban oldották meg).

A blink előtt már több tízezres tömeg mocorgott a Nagyszínpad előtti placcon, mínusz egyedik nap lévén csak a Pál Utcai Fiúk volt alternatív program, de arrafele valószínűleg tényleg csak a honi alternatívok orientálódtak. Az érdeklődést persze az is hozta, hogy a kaliforniai süvölvénypop banda szállította idén a Sziget sokszor kritizált, de az idő múlásával inkább sármként elkönyvelt nosztalgiafaktorát. Minden évben akad sok éve kifutott, és ezért végre Magyarországra is elhozható sztárbanda, aki még jókat haknizik évtizedes slágereivel. Mivel a blink 182 kaki-pisi/kuki-nuni humoránál és popzenévé higított punkjánál csak az transzformál gyorsabban vissza gyerekké, ha az önálló ízlést feloldó tízezres tömegben hallgat koncertet az ember, papíron nem is lehetett hibázni ezzel a fellépéssel.

Habár Mark, Tom és Travis az elmúlt tizeniksz évben kis pocakot eresztett, családapává nőtt idős harmincasok/fiatal negyvenesek lettek, valószínűleg a közönség minden tagja azt várta, hogy ennek ellenére is hozzák vissza letűnt gyermekkorukat. Irracionális kívánság, de mégis csak az az egyetlen tétje és létjogosultsága egy ilyen bulinak, hogy a közönség újra az MTV-videók, a hosszú térdgatyák és az éjjeli Amerikai pite-nézések korának hangulatát hörpinthesse fel, ha már a méregdrága Dreherrel (740 hungarian forint) csínján kell bánni.

Ez csak úgy ment volna, ha a srácok elejétől végéig eljátsszák kultikus koncertlemezük, a The Mark, Tom and Travis Show (The Enema Strikes Back) anyagát, kiegészítve a Take Off Your Pants and Jackets slágereivel. Valamit azonban elszámolhattak, ugyanis a lényegretörő, pop-punkos rágógumidalokat rapes hatásokkal és ásítós középtempókkal elrontó 2003-as blink-182 lemezüket is klasszikusnak gondolták. A műsor nagyobb hányada és középrésze erre a lemezre épült, ezzel sikerült is lerontani a What’s My Age Again? és a The Rock Show kezdését, ami pedig a bagzó fiatalok hevületével szította fel az alaphangulatot. A szűk másfél órás koncert alatt előkerültek a legnagyobb slágerek, de a blink végül mégsem hozta azt a tinédzserízlést kiszolgáló bűnös élvezetet, amit előzetesen várhattunk tőlük.

Ennek oka egyértelműen a 2003-as és az újjáalakulás utáni, teljességgel érdektelen lemez túlsúlya volt, amivel talán maguk számára bizonygatják azt, hogy nem puszta nosztalgiazenekarként működnek. A Magyarországon először koncertező zenekarnak leginkább a Take Off… és az Enema lemezeiről előráncigált slágereire ment, ha nem is a pogó (elvégre itt nem is punkok voltak), de az első napon még jóval aktívabb bulizás. Nem számított, hogy a két frontember azon versenyzett, ki tud hamisabban előhozakodni a régi számokkal, mert közben eljátszották azt a stand-up komédiás showt, ami ugyan nagyjából az amerikai tinivígjátékok színvonalán mozog, de a „megcsubakkáznám az édesanyádat”-féle viccek mégis működtek.

S míg elől a lökött egyetemista imidzset őrző gitárosok szívatták egymást és a másik mamáját, a háttérben Travis Barker hozott nívót a zenei produkcióba. A szétvarrt dobos mindig is korosztályának és műfajának legtehetségesebb ütőse volt, itt pedig a fináléban felgyulladó FUCK felirat mellett, előtt és után is látványosan és szórakoztatóan komplexen játszott.

Az estének megvoltak a csúcspontjai, ilyen volt az utolsóként elpengetett, még a debütlemezről előrántott Carousel, a ráadásba hagyott Dammit, vagy a Jóbarátok betétdalát idéző Dumpweed, de a koncert nagyobb részéből mégis hiányzott a huzat, vagyis a teperősebb punkdalok meg jó pár kötelezőnek hitt sláger (Adam’s Song). Nagy ziccer volt, kár hogy kimaradt.

Képek: Kovács Levente