bezár
 

film

2014. 08. 27.
Így múlik el a bűnváros dicsősége
Frank Miller, Robert Rodriguez: Sin City: Ölni tudnál érte
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bejöttek az előzetes számítások: a Miller-Rodriguez kettős újabb összeverődése meg sem közelíti a kultikussá lett előd színvonalát, legyen szó akár a vizuális oldalról, akár a történet kidolgozottságáról.

Természetesen azt nem igazán várhattuk, hogy az Ölni tudnál érte a Sin City-brand legnagyobb húzóerejének tekinthető látványvilággal fog zsákolni. Az első rész óta kilenc év telt el, és ami akkor, vagyis a Polar Expressz, illetve a Sky kapitány és a holnap világa nyomvonalán még újnak, sőt, forradalminak számított, az mára sablonos, érdektelen. Frank Miller 1991 és 2000 között futó képregénysorozatának egyes részeit (A vevőnek mindig igaza van, A nehéz búcsú, A nagy mészárlás, A sárga rohadék) a celluloid nyelvére shot-to-shot stílben fordító mozi legnagyobb fegyverténye ugyanaz volt, mint az írásműveké. Lenyűgöző német expresszionista fény- és árnyjátékok, szándékosan agyonstilizált, tökös karakterek, hajszálpontosan egyező comic-panelek és filmsnittek, plasztikus fekete-fehér kontrasztok a green screen digitális áldása révén. Az idei második futam ugyan idéz valamennyit a korábbi mű vizuális trouvaille-jaiból (például még selymesebbnek, érzékletesebbnek hat a kizárólag szürkeárnyalatok nélküli, rettentően polarizált fekete-fehérség), ám sztorija túlságosan ingatag ahhoz, hogy egy már bevett, „újszülöttnek minden vicc új” CGI-trükköt felülírjon.

Sin City

Frank Miller és Robert Rodriguez teszik, amihez értenek: fokozáselvvel élnek, romantikus túlzásokba bonyolódnak, a sequelek (külön pikantéria, hogy a Sin City-filmek bizonyos epizódjai nemcsak folytatások, de előzmények is) látványelvére apellálnak. Nem idegen ez a hozzáállás egyiküktől sem. Miller bűnváros-füzeteiben totálisan adekvát egy kőszikla termetű gyilkológép, aki két 120 km/órás gázolás után, a levegőben pördülve sem sérül meg, vagy vért öklendezve is állja a villamosszék kínjait, miközben ráadásul pisztolyhősök, szamurájok tesznek rendet, kannibálok lakmároznak. Texasi fenegyerek barátja pedig kiválóan ráállt a Terrorbolygótól, Machete-moziktól datálható neo-exploitation irányvonalra. Rodrigueznél a szennyfilmekhez hasonlóan repkednek a „larger than life” karakterek, nagy ívű túlzást követ egy még csillagászatibb stikli. Az exploitationök sava-borsa az őrületig: szégyentelenül halmozott brutalitás, szex, valamennyi poklonsültség a leggyorsabb tempóban, maximális explicitással.

Az Ölni tudnál értében mindez immár hátrányként jelenik meg. A rendeződuó hiába emel be a cselekménybe tetszetős vipe-effektusokat, tudatáramlat-képeket (a szédült Marv köré varázsolt rendőrautók száguldása), ha egyszer azok érdemben nem szolgálják a történéseket, plusz maga a „kenyér és cirkusz” VFX-parádé sem mai szülemény. Mozis gyökere legalább 2005-re vezethető vissza, azóta boldog-boldogtalan másolta, így a Sin City, mint brand önmaga ellensége lett. Pusztán egy újabb láncszem a szinergialáncban, nem trendmutató úttörés. Nagyobbra törekvő dúsítás-elve az összes képi trükkel együtt is unalmassá teszi a filmet, a legtöbb tett súlytalan, nincs kikért izgulni. Helyesebben: akad néhány szereplő, akik körömrágásra bíróan feszültséggel teli eseményekben érdekeltek, ám az Ölni tudnál érte rohan, csapong, felületes. A 124 perces első rész helyett az új epizód csupán 102 percre rúg, holott ezúttal négy történet terpeszkedik a játékidőn. Két adaptált, vagyis a Csak egy újabb szombat este, illetve a címadó sztori. Két, egyedül a filmhez írt, azaz A hosszú, baljós éjszaka és a Nancy utolsó tánca. Nagy baklövés ez: fokozni szeretne a két rendező, de az idő rövidsége miatt éppen ettől fosztják meg önmagukat. Ez a rész csupán érintőlegesen skandálja a legnagyobb fordulópontokat. Leegyszerűsíti Dwight McCarthy és Ava Lord pokoli szeretem-gyűlölöm románcát, a tönkretett Mort nyomozó kálváriáját – Miller, Rodriguez felolvasnak, nem pedig kitartják, átéreztetik a nézővel a történteket, ahogy 2005-ben tették. Hűségnek alig akad nyoma, mostanra a sietség az úr. Kardinális plot pointok zúdulnak, ám nincs kötőanyag, érezhető dráma, szerethető figurák nélkül semmit nem ér a nyűglődés. Az első öt percre időzített Marv-ámokfutás, a Csak egy újabb szombat este felszínes, látszatra csinoska pre-title sequence. Hiába metszik át kegyetlen tinik nyakát, hiába lövell sugárban a fehérre színezett vér, hasztalan repül az antihős kezébe egy konyhakés vagy törik szét, majd robban fel egy-két járgány – üvölt róla a kapkodás. Tetszetős produkciós értékek csillognak valódi tét nélkül.

Sin City

Ugyanez a probléma hatja át a címadó mesét is, mi több, leginkább itt válik zavaróvá a kényszeres túllendülni akarás. Eva Green jórészt meztelenkedő Avája, Istennője 3D-ben kiemelt, hímeket bekebelező fétistárgy-kamerakedvenc volta sem lendíti túl a szemlélőt a francia színésznő bántóan teátrális sírdogálásain, egyszersmind hiányzik a Dwight passióját, Ava mérhetetlen férfifaló gonoszságát ölelő érzelmi kapocs. Nem elég ugyanis snittről snittre imitálni a képregényeket, netán kimondatni a forrásmű kulcsmondatait – alulinspirált színészekkel, határozott forgatókönyvírói, történetmondói koncepció hiányában tovaszáll a varázsige. Ilyen fénytörésben jóval szembeötlőbb Miller egy-két újítása (Ava kék kabátja, a katanával földre döfött Manute ezúttal Ava végső, szíven, mellbe lőtt áldozati állata) vagy az epizód kis híján nevetséges logikai bakija, nevezetesen Dwight új arca, amelyet nem az eredetileg őt alakító Clive Owen barázdált arcéle, hanem továbbra is Josh Brolin szánalmas freakshow-vá derogáló sötét parókája jelez. Az arccsere után nyilvánvaló lenne egy régi-új színész, pláne, ha a nagydarab fekete testőr azt harsogja: „Zseniális műtét, elismerésem! De a szemei változatlanok. Egy halottéi.” Csalódást keltő, sőt, amatőr lépés ez Robert Rodrigueztől, aki a Kémkölykök óta igyekszik CGI-ra építeni szerzői életművét: többre ment volna egy Owen-cameóval, és aztán a színészek fiatalítására bevetett Lola-programmal (hiszen a mára ráncosabb színész tekintetét centekért kisimítaná, és 2005-ös önmagává púderezné), semmint egy önhibáján kívül is pocsék B-mozis horrorfrizurával.

Miller két új sztoriján talán jobban látszik az igyekezet. A hosszú, baljós éjszaka és a Nancy utolsó tánca azt bontják ki, legyőzhető-e Sin City legnagyobb ura, Roark szenátor. Az első részben pusztán John Hartigan elszántsága reflektált nyomatékosan erre a gondolatkörre, jelen pillanatban viszont rögtön két vignetta is utal rá. E problémafelvetés révén kis időre szárnyra kap a film. A két történetszakasz ugyanis bőven elég suspense-t, fájdalmat rejteget, átélhetőbbé téve a kalandot. Szemben az első résszel, amely félreérthetetlenül kommunikálta Sin City bestiálisan kegyetlen, ledönthetetlen abszolútum voltát („A hatalom az a hazugság. Minduntalan hazudni, míg az egész világ behódol neked” – a főgonosz szenátor egy személyben riogató Ördögként emelkedett Hartigan kórházi ágya fölé), ezúttal a próbálkozások sikerét vehetjük észre fattyú-kölyökkel, dupla pókerjátszmával, a meghasadt elme indexeként visszatérő tükörmotívummal. A hosszú, baljós éjszaka kifogástalan noir-eszétikájú, átverős szerencsejáték-thriller: a szenátor arcra ejtésére érkező ifjú kalandor ripityára tört ujjakkal, kétszer is lefőzi a vele szemben ülő diktátort, még ha tudja is, hogy a saját halálát végül nem kerülheti el. Ez az új Sin City-adaptáció legjobb szegmense. A Nancy utolsó tánca ellenben csak félig működőképes. Kvázi-tudatdrámaként kezdődő, aztán motorral, puskával felvizezett, szimplává redukálódó bosszú-akcióthriller. Noha első blikkre jó ötlet a korábban csábos Nancy Callahant megkeseredett, alkoholista sztriptíztáncosnőként nézni, végül mégiscsak Frank Miller konzervatív-fasiszta felhangjai íródnak bele a sztoriba. Miller harcos, eredményesen cselekvő halálangyallá változtatja Nancyt, és ez egyszerű akciópropagandának tűnik. Az első részben öngyilkosságot elkövető Hartigan figuráját ezúttal kísértetként szerepelteti, aki visszatér az öveéihez és természetfeletti képességeivel segít a lányon. Millernél ez a víziójelleg pusztán egy sikeres bosszú gyenge alibije: a szellem időben Nancy segítségére siet, a problémák megoldódnak. A képregényszerző-filmrendező kielégíti a bosszúra vágyó nézőt is, örömöt ad Nancy alteregóinak, akik szintén holtan akarják látni a legfőbb embert… Ám jobban végiggondolva, ez a lépés már azt a Frank Millert tükrözi, aki bárminemű következetességre fittyet hányva fröcsögi szélsőjobboldali lózungjait az erőszakos hazafiságról (a 300 hellászi férfiódája), az Al-Kaida rommá irtásáról (a Holy Terror, melyben Batman iszlamisták ellen visel harcot). Miller, aki korábban friss vért pumpált a szuperhős-mitológiába A sötét lovag visszatérrel, majd dicsérői szerint is örökké, akaratlanul Sin City-irományokat firkál, hiszen abban ő verhetetlen, anti-szerzővé válik. Büszkeségében saját, addig félve tisztelt parancsolatait is áthágja, tehát legféltettebb bébijét is eltorzítja, noir-tripjébe oda nem illő misztikus zagyvaságot kever.

Sin City

Két szerző, egy tünet. Rodriguez a digitális forradalom forgatagában köpi szemen magát túlzásaival, ütemtelen rendezésével, Miller saját, hőn imádott rajzait, irományait zsigereli ki úgy, ahogy korábban sosem tette volna. Felemás mozi, kettős hatást kiváltó film a Sin City: Ölni tudnál érte. Részeiben jobb, mint elődje, egészében viszont egyáltalán nem. Nyomokban érezhető a suspense, pillanatokra van kiért szorítani, ám zömmel ügyetlen, következetlen folytatás, amely egyrészt felületesen kapkod, másrészt indokolatlanul túlkompenzál. Éjszakai rohanásában olyan, korábban kultfavorittá nemesedett alakok, mint Marv, jellegtelen ágyútöltelékekké válnak. A hatáskeltő elemek pedig, animált gondolatképektől betört tükrökig, csupán sikertelenül lepleznek egy közepes vásári mulatságot.

 

Sin City: Ölni tudnál érte (Sin City: A Dame to Kill For)

Színes, fekete-fehér, szinkronizált amerikai akcióthriller, 102 perc, 2014

Rendezte: Frank Miller, Robert Rodriguez

Írta: saját képregényei nyomán Frank Miller

Zene: Robert Rodriguez, Carl Thiel

Operatőr és vágó: Robert Rodriguez

Szereplők: Josh Brolin (Dwight), Mickey Rourke (Marv), Jessica Alba (Nancy), Joseph Gordon-Levitt (Johnny), Eva Green (Ava)

Forgalmazza: A Company Hungary

Korhatár: 18

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

8. Budapest International Documentary Festival
Miért egyszerre izgalmas és félresikerült a Mátrix feltámadások?
Tiszeker Dániel: Nagykarácsony
Demian József: Éjjeli őrjárat

Más művészeti ágakról

Interjú Palojtay János zongoraművésszel a zenei pálya buktatóiról, dilemmáiról, örömeiről
art&design

Táncház, vendégmunkás, indián Táncház, vendégmunkás, indián
Interjú Korniss Péterrel külföldi kiállításokról, sikerekről, változó világunkról és a magyar fotográfia nemzetközi megítéléséről
gyerek

Lépesméz, zseléprint és papírszív Lépesméz, zseléprint és papírszív
Trogmayer Éva és Egervölgyi Lilla Medvemese című első kötetéről
Magyar költők amerikai antológiájának bemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés