Schubert kevésbé ismert, ám talán legnagyobbra értékelt műve a C-dúr kvintett, egy olyan darab, amelyet hihetetlenül szeretek és hallottam is már néhány előadásban, ám élőben ez még alig-alig sikeredett elfogadhatónál magasabb szinten. Nem azért, mert kvintett, viszonylag ritka vonós felállás, és azt gondolom, ha megfelelően előadják, az is világos, hogy nem éppen az érthetetlensége, nehezen emészthetősége miatt. Egyszerűen szinte lehetetlen megfelelően előadni.

Nem hiszek az egyetlen helyes értelmezésben, előadásban. Hiszem, hogy az igazán magas kvalitású karmesternek, előadónak még a legelcsépeltebb, és persze legtöbbször értelmezett darabok előadásában is kell találnia valami olyan apróságot, amelytől az ő értelmezése „érvényes”, és mégis túlmutat valamelyest a korábbi értelmezéseken.

Ugyanakkor van egy darab tele fura zenei és hangszerelési megoldásokkal, lényeges dinamikai átmenetekkel és olyan ritmikával, amelyhez néhol jobb, ha nem kottában gondolkodik az ember. Ráadásul létezik egy olyan értelmezése-előadása, amelyben minden tökéletesen klappol, és beteljesíti a nagy egészet, amelyről gyakran gondolom, hogy populárisabb zenéken felnőtt hallgatóknak is felteszi a nagy kérdést a zenéről.

Szóval ezek után nehéz, és ahogyan eddig tapasztaltam, nem hogy lehetetlennek bizonyul másként értelmezni, a legtöbb esetben még az adott értelmezés megközelítése is hihetetlenül komoly nehézséget okoz a legzseniálisabb muzsikusoknak és együtteseknek is.

Korántsem célom a bakik felsorolása, bizonyos értelemben ezek a legtöbb előadás részét képezik. A Danubia Zenekar BMC-beli előadásába azonban két olyan apró gikszer is becsúszott a C-dúr előadása közben, amely – számomra legalábbis – hihetetlen, és amelyet bizonyos értelemben paradigmatikusnak gondolok.

Valamikor a második tétel során, már ha jól emlékszem, a hegedűről lecsúszott és a földre esett az az eszköz, amelyre a hegedűs az állát támasztja. A csattanáson kívül egyébként nem volt túl zavaró az esemény, és attól eltekintve minden rendben volt (a hegedűsnő lehajolt és visszaillesztette az eszközt, kiesés nélkül).

Ki tudja, talán csak én vagyok olyan szerencsés, hogy (egy különösen nehéz darab) előadás(a) közben még nem láttam ilyet. A másik esemény valószínűtlenségét viszont ennél is nehezebb megmagyaráznom.

Gyakran csodáltam, és teljes mértékben a mai napig sem értem (ha csak fel nem tételezem az összes közönség rendkívüli zenei műveltségét), ám a több tételes művek előadása közben alig-alig fordul elő olyan, hogy valami tájékozatlan ember beletapsol, majd persze az is hamar észreveszi tévedését és köddé válni igyekszik a továbbiakban.

Talán a számolás teszi: általában 3, ritkábban 4, viszonylag jól elkülöníthető tételt kell nyomon követni. Ezúttal az előadás kezdetén világossá vált, hogy 4-ig kell számolni, ám a harmadik tétel végén vagy a közönség negyede kezdett – ha nem is túl hangosan, de – lelkendezni, és ez percekig tartott.

Azt hiszem meglehetősen jól ismerem a művet, nagyjából hangról-hangra követem. De be kell vallanom, hogy ugyan nem túl nagy lelkesedéssel, ám én is a korai tapsolók között voltam. Mindehhez képest a negyedik, taps után eső tétel úgy hatott, mint egy repríz, és ugyan kiterjedtebb, ám nem sokkal lelkesebb applause követte.

Ez valóban egy bérletes előadás, amire a zenekar rajongói és nem olyanok vesznek jegyet, akik a zenetörténet óriásait első kézből és alaposan itt akarják megismerni. Marad a művelődés, az ünnep és a szórakozás. Erre pedig az előadás tökéletesen megfelel.

A háttérbe vetített képek stílusát tanulmányozva érdeklődéssel figyelem, hogy milyen vizuális varianciával válogat az előadó: egy-egy korabeli rajz, karikatúra, épület illetve abból mára megmaradt helyszín fotója mellé bekerül egy forma I-es autó, bonbonmeggy - tekintsük mindezt humornak avagy aktualizálásnak. Megfelelő, és kellően életszagú részletek is előkerülnek, voltaképpen mindenki okosabbnak érzi magát, mint ahogyan jött. És nem kell hosszasan és kellemetlenül eltűnődnünk a zeneszerző különös halálán és a C-dúr tragikumán, az marad a magányos tanulmányokra.

Most pedig, visszatérvén a C-dúr előadására, le kell szögeznem, hogy ez egy „sajnálatosan” jó előadás volt. Mármint sajnálatos, mivel az egyik legjobb előadása volt a kvintettnek, amelyet az elmúlt évtizedben élőben hallottam.

Ezúttal nem voltak ritmikai csúszások, elnagyolt és olykor téves szólamok, a fent említett apró gikszert kivéve nem voltak hibák. Eltekintve mondjuk attól, amit a legtöbb ember nem is hall, és hamisnak a legkevésbé sem nevezném: amikor a hegedűs egy hajszállal alá- avagy felül intonál, miáltal a hangszín válik különlegessé. Egyébként pedig dinamikai játék is volt az együttesben, többnyire ott, ahol ez szükségeltetik - legfeljebb egy-két ütemmel arrébb csúszva.

Próbálom világossá tenni a véleményemet: ez nem értelmezési különbség volt, mivel viszonylag jól követte az „eredeti” koncepciót, az attól való apróbb eltérések pedig nem álltak össze egésszé. Ahogy az alul- és felül intonálás is helyénvaló volt, vagy inkább szükséges, csak éppen nem a helyén.

Láthatóan nagy műgonddal adták elő a C-dúrt, akkora odafigyeléssel, hogy másra alig jutott kognitív kapacitás (mint például a hangszertartásra;-). Úgyhogy a darab hibátlan volt, mármint olyan értelemben, hogy egy különös klasszikus művet hallottunk, amelyben furcsa hangszer-kettőzések vannak, amely dúrból hirtelen mollba vált - csak ezek a furcsaságok nem álltak össze egésszé. Hogy némiképp mentegessem magam, azért tapsoltam én is a harmadik tétel végén, mert nagy várakozásomban a vég iránt nem vettem észre, hogy még egy tétel hátra van. Amely egyébként, ebben az előadásban nem is igazán illeszkedett az egészhez szervesen.

És kérem a tisztelt olvasót, ne gondolja azt, hogy rossz volt az előadás, inkább ízetlen.

Ezután következett a szünet.

Bevallom, van egy gyengém, egy hibám, amely szinte a szakmai alkalmasságomat ássa alá: talán gyermekkori traumák miatt, de averzióm van a bel cantóval. Persze hosszas edzés és némi terápia után néhol szinte élvezni tudom az ilyen előadást, sőt néhol még szakmai hangot is meg merek ütni az ilyen művek kapcsán, ám azért többnyire csínján bánok vele.

Szerencsére a kórusokkal kapcsolatosan nincsenek averzióim, a Szent Efrém Férfikar pedig már többször is kivívta csodálatomat. Ezúttal is kiválóan énekeltek, s ami tőlem - azt gondolom - elég nagy szó, úgy éreztem az egész férfikar egyetlen (többszólamú) hangszerként funkcionál.

Ugyanakkor, és talán az én tudatlanságomnak köszönhetően, de volt némi furcsaság az előadásban. Tudniillik a Schubert-dalok zongorára íródtak. Ezek után a komplett zenekarban feláll négy kürtös (ha jól emlékszem, vendégjátékosokkal), és ők kísérik az éneket. A vadászkürt zenei asszociációit tekintve egyébként azt hiszem nagyon is helyes választás, ám meglehetősen aránytalannak tűnt a nagyszámú férfikórus előterét elfoglaló zenekar apró szegletének kísérete, amely voltaképpen akkordmenetekben, párhuzamosan halad. Értik? A zongora akkordokat üt le, amelyet most négy kürtös ad elő (ha jól tudom, Max Reger hangszerelésében, aki többé-kevésbé hangról hangra átírta a „zongoraszólamokat”).

Ezután következett a szoprán bel canto, Kolonits Kára személyében. Mindamellett elismerésem az énekesnőnek, akinek, sajnálatos averzióm dacára csodáltam a hangját. Ugyanakkor eszembe jutott egykori zenepszichológiai tanulmányaimból egy írás, amelyben azt elemzik, hogy a bő tremolós éneklés kiemeli az énekhangot (a folyamatos apró eltérések miatt) az egyébként jóval masszívabb zenekar hátteréből. Ezúttal ezt az elképzelést bizonyítva éreztem, és sokszor azt szerettem volna, ha vagy az énekesnő fogna valamelyest vissza a hangjából,  vagy az együttes játszana egy picit nagyobb szusszal.

Újra mondom, nehogy félreértés essék: Kolonits Klára ragyogóan énekelt, primadonnákat sárga irigységbe hajszoló hangjával. Csakhogy itt nem kiemelkednie kellett volna, legalábbis – szerény véleményem szerint – nem ilyen mértékben, inkább beleolvadni a nagy egészbe, a műbe. Bár, hogy őszinte legyek, a zenekar megint csak zongora-imitátor volt, így nem tudom igazán, hogy mivel vádolom.

Nem kívánom a kedves olvasó türelmét a végletekig húzni. Mindvégig nagyon is korrekt előadást hallottunk: gikszerek ugyan voltak, ám hibátlanul kellemes időtöltésben volt részünk. Valószínűleg én vártam valami olyan dolgot, amelyet nem is tűztek ki a bérletes előadás céljául.

Láttam már nagyobb sikert, ám a közönség lelkesen ünnepelt, a zenekar pedig a férfikarral és a szopránnal kiegészítve még ráadást is adott, ahogyan Dinnyés Dániel, a karmester fogalmazott: „nem túl hosszút, mert nem akarjuk elrabolni a közönség drága idejét”.

Nem rabolták el. Kellemes volt. 

Schubert: Die Nacht – az Óbudai Danubia Zenekar Bérletsorozata

2014. december 13.

A műsoron:

Franz Schubert: C-dúr kvintett D956

Die Nacht D983c

Nachtgesang im Walde D913 (- Max Reger hangszerelése)

Nacht und Traume D827 – Max Reger hangszerelése

Auflösung D807 – Dinnyés Dániel hangszerelése

Im Walde D834 – Dinnyés Dániel hangszerelése

Nachtmusik D848

Gesang der Geister über den Wassern D714

Gretchen am Spinnrade D118 – Liszt Ferenc hangszerelése

Blondel zu Marien D626 – Dinnyés Dániel hangszerelése

Die junge Nonne D828 – Liszt Ferenc hangszerelése

Közreműködött:

Óbudai Danubia Zenekar

Szent Efrém Férfikar

Kolonits Klára – ének

Dinnyés Dániel – karmester

A sorozat házigazdája: Eckhardt Gábor

Der Morgen, der Tag, die Nacht – ez a tematikája a Danubia Schubert-ciklusának. „Rejtőzz el, ó Nap! – Múlj el világ!” E két felkiáltás közé feszül ki az Auflösung című dal, melynek szövegét Schubert egyik legbensőségesebb barátja, a borongós hangulatú Johann Mayrhofer írta. Az ő költészetének egyik állandó szólama a búcsúé és talán nem véletlen, hogy Schubert közel ötven versét zenésítette meg. A komponistától ugyanakkor távol álltak a búcsú patetikus, néha önsajnáló gesztusai. Utolsó zeneművei – mint amilyen a Hattyúdalok címen közreadott dalsorozat, a három zongoraszonáta vagy a C-dúr kvintett – inkább az összegzés és a betakarítás jegyében születtek. Schubert igazán soha nem félte az ismeretlen túloldalt, sőt: úgy érezte, hogy az itteninél egy jobb élet vár rá.