Nyilván nem teljesen magától értetődő a kijelentés, hogy attól, hogy egy mai kamarazenekar tűzi a műsorára, a XVI. századi alkotó műve máris modernné válik (persze némiképpen kisarkítva az eredeti állítást). Ugyanakkor távolról sem akkora szentségtörés ez, mint amilyennek hallatszik. Hogy megelőlegezzem mondanivalómat: attól függ…

Először is: hajlamosak vagyunk megfeledkezni néhány dologról közben, és ezt nem árt tisztázni. Kezdve ott, hogy a XVI. században, Orlandus Lassus idejében egy kicsit másként néztek ki a hangszerek, mint amilyeneken ma ezeket a zenéket (általában) játsszák, ráadásul e zeneeszközök hangolása sem pontosan ugyanúgy történt, mint manapság. (És azt már csak félve említem, hogy maga a zene kontextusa sem ugyanaz volt egy kápolnában, mint ma a koncertteremben.)

Nem árt továbbá figyelembe vennünk a régi és az új összehasonlítása során, hogy bizonyos „hangszerek” egész természetesen másként „hangolódnak” a többinél, mint például az ének (vagy az Ondes Martenot). Már nem is emlékszem ki volt az a kutató (talán Garbuzov?), aki arra figyelt fel, hogy a nagyzenekaron belül a zenészek – hangszereiktől függően – más temperálást használnak. Egy hosszú, és nem feltétlenül könnyen érthető magyarázatot elkerülve most csak két hangszert vetnék össze: a zongorát és az éneket.

Tudniillik a „hangszerek királynője” egyben a legpocsékabb hangszer, tekintve hogy bármit tesz vele még oly zseniális művelője, azon csak egyenletes-lebegésű temperálásban játszhat (kivéve persze a Cage-féle preparálást), ráadásul a legatói is csak imitációk lesznek, amelyeknek köze nincs egy hegedűn játszott hajlításhoz.

Ezzel szemben az énekesnek mi sem lesz természetesebb a legatónál (nem beszélve az intonációról, amelyben „rácsúszik” a hangokra), és bármilyen erősen is rögzült benne a mechanikusan 12 egyenlő részre kiszabott oktáv, énekében inkább a „tiszta hangolást” fogja követni (ezért is hajlamos a kórus kilépni a hangnemből és bizonyos hangokat a megadott értéknél alacsonyabban énekelni).

Szóval hallgatom az Anima Musicae kamaraegyüttes és a Qaartsiluni előadását a Budapest Music Centerben, s miközben azon „szörnyűlködök”, hogy milyen fiatalok a zenészek, hallom azt, ahogyan mai hangszerekkel, mai hangolásban Lassus motettákat játszanak.

A koncertterem egyébként szépen megtelt, szóval látszik, hogy az együtteseknek már stabil közönségük van, és legutóbbi Qaartsiluni-koncertélményem után már azt is tudom, hogy a jelentős hallgatóság azért van itt, mert valami komoly, igazán mély és alapos előadásra vár.

A férfiak álla még alig pelyhedzik, a nők sem panaszkodhatnak a korukra, ahogy nézem, a legidősebb itt Rozmán Lajos vagy Homoki Gábor. Ugyanakkor a viszonylag egyszerű ritmikájú zenét teljes átéléssel, nagyon pontos dinamikai illesztéssel, mondhatni tökéletesen adják elő. (Mégis van egy olyan érzésem, hogy valami komplexebb struktúra már gondot okozna, szóval a műsor jól lett kiválasztva – amennyiben a szelekció kritériuma az előadhatóság volt.)

Nem árt tudnunk, hogy tiszta hangolásban nem túl szabadon választhatunk a hangnemek között. Egész egyszerűen a temperálás csúszik (itt jön be az úgynevezett „komma” – nevezzük most egyszerűen csak eltérésnek). Anélkül, hogy a felhangok alapján történő hangolásba túlságosan belemennék, annyit mindenképpen meg kell értenünk, hogy az egyetlen hangnemben tökéletesen, tisztán megszólaló hangközök más hangnembe váltva meglehetősen csúnyán szólhatnak (ugyan nem ebben a hangolásban, de ilyen a „farkashang” is).

Nyilván zeneszerzési technika kérdése, vagy ha úgy tetszik, zenei gondolkodás, egyszerűen csak azt szeretném kihangsúlyozni, hogy egyben „fizikai” korlát (Helmholtz zeneelmélete alapján) is az, hogy nem hangnemet, hanem moduszokat váltanak: ezért nevezik ezt néha modális zenének.

Hozzátéve ehhez azt, hogy a zeneszerzők olykor nagyon is bátran kísérleteztek ezzel a „fizikai” korláttal, ráadásul a hangnemek (és bizonyos hangok, pl. az „ördög hangja”) kerülése nagyon is modern törekvés, ha nyitott füllel hallgatjuk mondjuk a XIV. századi Machaut zenéjét, döbbenetesen modern muzsikát hallunk.

Ráadásul a jazz zenében is létezett egy modális korszak. Szóval tökéletesen egyet tudok érteni Rákóczy Anna állításával: „…a Dukay-Liszt- Bach-Lassus együttállás tulajdonképpen a Qaartsiluni-hitvallás fontos motívumára világít rá, hiszen itt egy olyan – ha akarom – archaikusnak mondható zenei nyelv nyilatkozik meg, amely gyakorlatilag mindvégig jelen van a zenetörténetben. Talán ez teszi, hogy hitünk szerint az ötszáz éve halott alkotó varázsszóra kortársunkká, a ma élő pedig kortalanná válik.”

Mégis, van egy apró, ám annál lényegesebb kitételem ehhez: amikor modern hangszereken, mai hangolásban és koncertteremben hallgatjuk az eredetileg szakrális éneket, ennek a potenciális modernségnek meglehetősen jelentős részét elveszítjük.

Nem szoktam követni a műsorfüzetet, és amikor élő zenét hallgatok, próbálok csak a fülemre (és nem a tudásomra) hagyatkozni. Azt gondolom, hogy én, a kritikus a közönség része vagyok, attól csak annyi választ el, hogy nekem van némi tudásom, majd meg tudom írni a tapasztalataimat. Persze képes vagyok arra, hogy – esetleg utólag – korrigáljam észlelésemet a zeneszerző szándékai szerint, ám csak akkor vagyok hajlandó erre, ha a koncepció „átjön”.

Azért magyarázkodok ennyit, mivel elég kényes témához értem: Dukay zenéjéhez. Márpedig ami ebből megragadt bennem, az egy végtelenül egyszerű (ám nemes, mint a Kis kece lányom eleje), velejéig lecsupaszított hangsor néhány „akkorddal” kísérve. Mondjuk I – V – IV7 – I. Ha nem tudnám, hogy meglehetős őrültségnek hangzik, azt mondanám, hogy statikus hangzás, egy szimbólum, valaminek a jele.

És ahogy egymás után hangzottak el a meglehetősen rövid, különböző szerzőktől származó részek, leginkább az egyszerűségük tartotta egybe ezeket a hangzásokat, ezeket a jeleket.

A Brandenburgi hangverseny egy más tészta, az más kalapra tartozik. Összességében nagyon jól játszottak a zenészek, tökéletes volt az összhang közöttük és az átélésükkel sem volt semmi baj. Hallottunk egy hagyományos (pre)klasszikus koncertet. A közönség elégedett volt az előadással, vastapssal ünnepelte az előadókat és a karmestereket.

Én azonban nem ezért jöttem, némi fölénnyel azt mondom: még szép, hogy tökéletesen adták elő a műveket! A plusszt hiányolom, ami megkülönbözteti ezt az előadást a többitől. A mélységet, amelyben nem azért lesz modern egy XV. századi darab, mert későbbi szerzők művei között, modern előadásban (és eredeti kontextusától megfosztva) halljuk azt.

Illetve - mivel sosem lehet ezt tudni - ha mégis mélységes művészi koncepció lapult az előadás mögött, akkor ez számomra nem jött át, azt nem hallottam.

A műsoron:

Liszt Ferenc: Angelus!
Orlandus Lassus: Christe, Dei soboles
Orlandus Lassus: Surgens, surgens Jesus
Liszt Ferenc-Dukay Barnabás:
Pater noster a Rosario-hoz
(két altfuvolára, basszusfuvolára és vonós kamaraegyüttesre)
Eberhardt Wüllner: Sonata

Liszt Ferenc-Dukay Barnabás:
Pater noster a Rosario-hoz
(két hegedűre, mélyhegedűre és vonós kamaraegyüttesre)
Orlandus Lassus: Prophettiae Sibyllarum
Orlandus Lassus: I. Sibylla Persica
Orlandus Lassus: Recordare Jesu pie
Liszt Ferenc-Dukay Barnabás:
Pater noster a Rosario-hoz
(két klarinétra, basszetkürtre és vonós kamaraegyüttesre)
Johann Sebastian Bach: 4. Brandenburgisches Konzert BWV 1049

Közreműködött:

Anima Musicae Kamarazenekar
Művészeti vezető: G. Horváth László

Qaartsiluni Ensemble
Művészeti vezető: Rozmán Lajos

Milan Pala - hegedű
Rákóczy Anna - fuvola
Kiss Ágota - fuvola

Vezényel: Rozmán Lajos, Dukay Barnabás, 
Kéringer László

Egy program: születik.

Tehát jó esetben nem praktikus és racionális szempontok hozzák létre, hanem megsejtések, ráérzések idézik föl először a csíráját, aztán egyik darabot a másik után, egymásból következtetve, kapcsolódóan vagy éppen ütköztetve egymással.

Az Anima Musicae kamarazenekar és a Qaartsiluni Ensemble első közös munkáját bemutató koncert műsora is ilyen szálakból szövődött többrétegű és sok jelentéstartalmú mesévé.

A kiindulópont Dukay Barnabás műve, amely Liszt-vonatkozásával, archaikus hangütésével viszonylag rövid terjedelme ellenére is meghatározza az műsor zenei közegét; személyes ajánlásaival pedig föltárja két előadói közösség közös munkájának a lehetőségét.

A műfajukban a Dukay-sorozattal rokon, négy-, öt-, és hatszólamú Lassus-motettákat mély fuvolákon és mély klarinétokon fogjuk megszólaltatni.

Közös nevezőnek mindezekhez a IV. Brandenburgi verseny kínálkozott, hogy a végtelenségérzetet a feladatok szintjén is teljessé tegye.

A Wüllner Sonata pedig egyelőre hadd maradjon talány - jelzőtábla az elképzelhetőből az elképzelhetetlenbe vezető úton. (Rozmán Lajos)

A képek forrása a Qaartsiluni Ensemble facebook oldala

Az idézett (Rákóczy Anna) szövegrészlet forrása: Jónás Ági - Közös munka jó zenéért (a szerk.)