A Fácángyilkosok egyszerre regényadaptáció és sequel, hisz az alapjául szolgáló könyv Adler-Olsen Nyomtalanul című munkájának folytatása, amiből szintén mozifilm készült. Nem csak a regények, de a filmváltozatok közt is következetes a kapcsolat az alkotók személyén keresztül: ugyanaz a rendező (Mikkel Nørgaard), a forgatókönyvíró (Nikolaj Arcel) és a két főszereplő (Nikolaj Lie Kaas, Fares Fares).

A Q-ügyosztály széria – mely koncepciója alapján a dán Döglött aktáknak is nevezhető – első részében a kiégett nyomozót, Carl Mørckot felfelé buktatják: eldugják az alagsorba egy arab asszisztenssel, és régi ügyek megoldását bízzák rájuk. Az iroda váratlan sikerrel oldja meg első ügyét, aminek köszönhetően reflektorfénybe kerülnek, így aztán legközelebb már a bűnügy találja meg őket. Egy visszavonult detektív ad át nekik egy aktát, amihez képest a többi ügyük gyerekjátéknak tűnik, hisz ezúttal nem csak régi, de egyben lezárt esetről is van szó, a szálak ráadásul a legmagasabb körökhöz vezetnek, a nyomozás az ország két leginkább érinthetetlen mágnását keverheti gyanúba. Húsz éve Dánia legelitebb bentlakásos iskolájában holtan találnak egy testvérpárt. Egy kortársuk később bevallja a brutális kettős gyilkosságot, ám mivel a dán “O.J. Simpson ügyvédje” védi, megússza néhány évvel, majd gyanúsan gazdagon szabadul, és az is rejtély, hogy a baráti társaság legszegényebbjeként honnan volt pénze a méregdrága sztárügyvédre.

Adler-Olsen sikerreceptre talált a Q-ügyosztály koncepciójával. Nyomozó hősei sosem a nulláról indulnak: ládaszámra állnak irodájukban a már megkezdett ügyek, csak be kell kapcsolódniuk egy-egy nyomozásba – ahogy egy krimi olvasójának is (az asszisztens ráadásul laikus is, így tökéletes azonosulási pont). Bár ez alapján a széria még nem hasonlítható a found footage horrorokhoz, a nyomozópáros ügyei gyakorlatilag talált tárgyak, a "döglött akták" koncepcióval járó flashbackek és múltbeli idősík pedig megkönnyítik a történetmesélést. (Nem  véletlen, hogy immár a hatodik résznél jár a sorozat, és a harmadik könyvből is érkezik a filmverzió.) A klasszikus krimi nyomozói általában aktív, kezdeményező, kreatív karakterek, akik mögött az olvasó minimum egy lépéssel le van maradva. Ehhez képest itt inkább az ügyek dolgozzák meg a protagonistákat, nem fordítva. A kísértő múltbeli tragédiák, traumák, megoldatlan rémtettek a horror bonyodalmai, ennek megfelelően a Nyomtalanul bizonyos aspektusaiban egy klausztrofób, Fűrész-szerű kínpornó. A Fácángyilkosok címe alapján giallo is lehetne (lásd az állatnevet a titulusban), néhol humoros busz-effektusokkal is operál, a horrorral és thrillerrel egy rugóra járó (al)műfajok közül pedig a vigilante (önbíráskodó) és a rape and revenge (nemi erőszak és bosszú) filmeket juttathatja eszünkbe. Hőseink idővel ugyanis már csak asszisztálnak egy vendettához, mivel a bosszúangyal épp annyira szabad és tettrekész, mint a gyanúsítottak. Az önbíráskodó ráadásul nem egészen épelméjű, a műfajkoktélban tehát ott van egy csipetnyi pszichothriller is.

Az USA filmtörténetében a rape and revenge alműfaja az önbíráskodó film farvizén jutott el a fősodorba, elég Az igazság útja című filmre gondolni. Adler-Olsen is hasonlóval próbálkozik, csak nála nem Piszkos Harry asszisztál a bosszúálló karakteréhez, hanem a szintén emblematikus hard boiled hőssé vált Mørck, tehát az író a krimi zsánerével viszi közelebb ezt a szubzsánert a nagyközönséghez. A Nyomtalanul legalább annyira működött thrillerként, mint krimiként, hisz két szálon fut, a Fácángyilkosok karakterei pedig immár három csoportra oszthatóak, bosszúállóra, annak célpontjaira és a mindehhez asszisztáló nyomozókra. Adler-Olsen regénye tökéletes skandináv krimi, hisz zsánerein keresztül társadalomkritikát és szociális realizmust is gyakorol: a rape and revenge alműfaját szegény-gazdag dualitással párosítja, a szupergazdagok dekadensként való ábrázolása pedig még a hard boiled krimi világképébe is illik. A regényben az író a Mechanikus narancsot emlegeti, e történetről pedig a Könyörtelenek is beugorhat. A kérdés, hogy ki(k) a gyilkos(ok), hamar elsikkad, a krimi whodunit? rejtélyét tehát hamar felválja a thriller feszültsége. Ami akár azt is jelenthette volna, hogy e történet még jobban fog mutatni mozivásznon, mint papíron, hisz a krimi az irodalomban, a thriller pedig a filmművészetben őshonos.

A filmverzió fő problémája az, hogy hozza a krimi hátrányait annak előnyei nélkül. A gyilkos kiléte nem izgathat minket különösebben, a bűntény sem kimondottan rejtélyes, még csak vörös hering sincs a történetben. A rendező anélkül próbál két óra alatt lenyomni a közönség torkán egy négyszáz oldalas procedurális krimit, hogy érdekessé tenné. Amit csinál, az iskolapéldája az adaptációs rövidítésnek, tömörítésnek, semmi más, ráadásul a cselekmény ebben a lecsupaszított formában kliségyűjteményként hat. Rengeteg évszámot, személy- és helységnevet hallunk, amit esélyünk sincs megjegyezni, és a történetet sem viszik előre, enélkül a részletgazdagság nélkül is bele tudnánk élni magunkat a filmbe. Kedvünk támadhat jegyzetelni, mint a nyomozóknak. Egy író csak a nyelvvel tud mesélni, egy regényben előny a kidolgozott prózai világteremtés, egy filmalkotónak viszont ugyanezeket az információkat vizuálisan kell belekomponálni a jelenetekbe, különben munkájából egy felolvasóest lesz.

Thrillerként pedig a krimi hátulütői miatt nem teljesít jól a film. Flashbackek törik meg a tempót, így egyedül a finálé lehetne izgalmas, de csak a nyomozó főhősökkel tudunk igazán szimpatizálni, ők viszont olyannyira emblematikus és markáns karakterek (mint Miss Marple vagy Poirot), hogy nem igazán tudunk aggódni az életükért (és ehhez még a folytatásról sem kell tudnunk). Hátulütővé válik a megfigyelő pozíciójuk is: azonosulunk velük, hisz közösen kísérjük figyelemmel a bosszútörténetet, de nincs miért szurkolnunk nekik. A filmalkotók a nagyközönséget és a könyv ismerőit tökéletesen kiszolgáló iparosmelót csináltak, és mivel nem voltak nagyobb ambícióik, nem is sűrűn hibáznak, ennyi a Fácángyilkosok fő erénye. A nyomozó protagonistákhoz hasonlóan a film alkotói is talált témából dolgoztak.

Fácángyilkosok (Fasandraberne)
Színes, magyarul beszélő, dán thriller, 119 perc, 2014

Rendező: Mikkel Norgaard
Forgatókönyvíró: Nikolaj Arcel
Zeneszerző: Patrik Andrén, Uno Helmersson, Johan Söderqvist
Operatőr: Eric Kress
Producer: Jonas Bagger, Louise Vesth
Vágó: Morten Egholm, Frederik Strunk

Szereplők: Nikolaj Lie Kaas (Carl Morck), Sarah-Sofie Boussnina (Unge Kimmie), David Dencik (Ulrik Dybbol), Danica Curcic (Kimmie Lassen), Fares Fares (Assad)

Bemutató dátuma: 2015. március 19.

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

18 éven aluliaknak nem ajánlott!