bezár
 

film

2015. 06. 27.
Egy koponya körül
Nemes Jeles László: Saul fia
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Magyar filmnek köszönhető a paradigmaváltás: Nemes Jeles László cannes-i nagydíjas emberkatasztrófája totálisan más szemszöget választ egy sokszor feldolgozott történelmi szégyenfolt lefestéséhez.

A fiatal rendező határozottan vallja: eddig jószerivel az összes Holokauszt-dráma kívülről pillantott rá a szörnyűségekre, míg ő ezen határozottan változtatni kívánt, és bele szeretett volna ejteni minket az események forgatagába. A Saul fia irányzékát vesztett, dezorientált antihőst mozgat. Kóválygó főfigura társaivá leszünk több mint 100 percre, az ő impressziói vezetnek, netán térítenek el bennünket. A kis Valentinót jegyző Jeles András fia 2006-os rövidfilmje, a Türelem vizuális formanyelvét csiszolja, az ott látott egyetlen hosszú beállítást ismét egy útját kereső karakter leírásához rendeli. Ilyen lehetett volna a Sorstalanság-adaptáció, ha Koltai Lajos és Pados Gyula operatőr(ök) nem kívülről, festői képeken szemlélik egy 14 éves fiú metamorfózisát (aki még egy kicsit ott szeretne maradni a furcsa, érdekes táborban), hanem Köves Gyuri tudat-átalakulására hegyezik ki a mesét, és az 1975-ös, Nobel-díjas regény lényegét desztillálják.

Saul fia

A Saul fia intenzív szubjektivitással kerüli el az akadémikus presztízsdarabok külső eseményekre fókuszáló, történelmi, politikai morfondírozásait. Míg a Klein úr, a Schindler listája vagy Az élet szép óriási totálképként, a jövő biztonságos zugából szemlélve regéltek a Holokausztról, a már lezajlottról, a Polanski dirigálta A zongorista félúton húzódik a történelmi forma és a szikár minimalizmus között, Cate Shortland Loréja líraian mond el egy náci-végnapokra időzített coming of age történetet, az olyan revizionista alkotások pedig, mint a Sidney Lumet rendezte A zálogos és Art Spiegelman önéletrajzi-vallomásos képregénye, a Maus a múlttal néznek szembe a jelenben, addig a Saul fia végig a főszereplő tekintetére korlátozza a látottakat, így ami történik, itt és most bonyolódik, beleég a retinánkba. Közeli snittek dominálnak, valóban egy szereplő koponyája körül forog a kamera, belső nézőpontra hagyatkoznak az alkotók, így jószerivel tudatdrámát kapunk historikus helyett. Nemes Jeles olvasatában a pillanatnyi érzékletek befogadása, helyesebben birtokolhatatlansága vagy kizárása lényeges. Saul eleinte gépiesen teszi a dolgát, környezetét elmosódott árnyékvilágként tapasztalja. A Sonderkommando véreskezű dolgozójaként mocskot sikál, emberáldozatokat terel a krematóriumba. Rögtön morálisan ambivalens figuraként indul: náci alárendeltként sötét titkokat ismer, mégis bábként lökdösött fogoly, rövidesen elgázosítandó gazember, egyszerre szolgálja feljebbvalóit, és ugyanígy zsidó sorstársai vesztére tör. Nemes Jeles első bravúrja pontosan ennek vizuális kiélezésében rejlik: a Saul fia hipnotikus, rémálomba illő hangorkánnal sugallja a hentesmunkába fásult címalak érzéketlenségét. Az emberdaráló kiölte belőle a részvétet, csupán arccal előre nézve ténykedik – a halálsikolyok, a fém ajtón a dörömbölések rutinszerű zajokká fokozódtak le, a karakter összes rezdülését (pillantását, mozdulatait) átitatja a borzalom. Olyannyira eggyé vált a láger passióival, hogy már csak lélektelen gyári iparosként lézeng. A film hangulatteremtése ilyenképpen precízen játszik rá az ő külvilág-felfogására is: Saul számára már felszívódott a közeg. Hústestek, sonderes kollégák utolsó tánca ez, amely homályos foltokban alakul észrevétlen káosszá.

Saul fia

Rendkívül érdekes, miképp utal erre az operatőri teljesítmény: a Mundruczó-művekben (Johanna, Delta), illetve a Miss Bala című mexikói drogháborús bűnfilmben már elévülhetetlen érdemeket szerzett Erdély Mátyás kamerája előtt végig Saul feje foglalja el a látómezőt, a főszereplő koponyája indexikusan reflektál a szereplő belső odüsszeiájára. Tulajdonképpen egy igen egyszerű vizualitás nyomatékosít egy annál komplexebb lelki történetet: snittek váltakozása, egy arc körbetáncolása sejtetik a belső összeomlást. Hol szemből, hol hátulról, netán jobbról-balról fotografálva, sőt, egyszer sötét, oldalra pozícionált árnyalakként bukkan elő a fejforma, ám nagyon lényeges, hogy hiába ennyire nyomatékos a karakter nézőpontja, a Saul fia – dezorientált ábrázolásához hűen – örökké fragmentált, ismeretlen képeket zúdít ránk. A film pedig kiválóan tereli a figyelmet: Saul vándorlása alatt olykor-olykor kipillantunk az őt alázó fasiszta tisztekre, a vízparti lapátos jelenetben már-már percipiálható, szemmel dekódolható a külvilág. Nemes Jeles és Erdély azonban folyton visszarántják a karaktert önnön zárt burkába. Tökéletes balansz: sötétségbe, tűzszínű fénybe olvad a férfi látásélménye, mindig ki-be esünk abból, amit éppen holtbiztos orientációnak remélünk. A rendező azonban bent tartja Sault és a társává kényszerült szemlélőt egyaránt. Vaksötétben tapogatózik a filmfigura, csakúgy, mint a publikum, e bizonytalanságot pedig nemcsak kameraszögek, de színek, tónusok is mélyítik. A hangkulissza ugyancsak nagy szerephez jut: a filmet indító dörömbölés emberhangok kakofóniájába fut ("arbetien"), ebben szintén érzékelhető Saul elveszettsége. A hanghasználat miatt pedig a kommunikációs problémákat is ide sorolhatjuk, lévén a főszereplő rosszul beszél németül, így a szót nem értés újfent a tájékozatlanság jele. Ilyen rangban a haláltábor földi Purgatóriummá lényegül, vele együtt pedig a Saul fia ledobja a láger-kliséket. Nem történelmi-behatárolt, hanem absztrakt-befogadhatatlan térbe ágyazódik a falra tapadt embermaradék, a láng fénye, az éjfeketeség. (A filmet egyébként egy Budapest melletti, régi laktanyában forgatták.) Már-már nem is Holokauszt-történetet látunk: univerzális horrorparabola bontakozik ki emberfeletti kínokról, az elvont, csaknem allegorikus snittek időn-téren kívüli apokalipszissé emelik a tábort. Oliver Lyttelton, a The Playlist kritikusa szerint Goya-festményre hajazó rémtanyán barangolunk, és valóban, a film sötétbe burkolózó, tűzben égő vágóképei olajfestményekre emlékeztetnek, de a gyönyörű vonások ezúttal a szakadatlan gyötrelmeket ábrázolják.

Újabb leleményként a Saul fia a humánum előtörését, a saját mikromiliőjében ragadt ember tapasztalatait is tökéletesen árnyalja. A címhős nem túlélni vagy akár élni szeretne, ilyen rangban tér el például a 12 év rabszolgaság afroamerikai rabszolgaalakjától. Rég halott emberségét kívánja visszanyerni. Úgy tűnik, a fiúáldozatban nem valódi gyermekét fedezi fel. Tartásának egy kis darabját óhajtja visszakapni, és ehhez az eltemetni vágyott test szimbolikus eszköz, kapaszkodás egy hirtelen feltört pozitív ingerbe. Ez a sajátos vágykép választja el Sault fegyverbe verődő, lázadásra készülő sonderes társaitól: tudatvilága révén „elárulja az élőket a halottakért.” A főszereplő a béke útján nyerne megváltást, és szabadulna ki lelki-érzelmi rabrácsaiból, míg kollégái erőszakkal, a fegyver nevében zúznák szét igájukat. Kizárja a többieket, magára koncentrál, a mozi éppen ezt támasztja alá a főszereplő ún. halszemoptikájával. Beszélő neve van, Saul Ausländernek hívják. „Külföldi”, kívülálló-archetípus, a Holokauszt poklában másra törekszik, mint a többiek: centrumba helyezett koponyája nemcsak a néző szemszögével azonosul, tudata, feje el is választja őt a többi pokollakótól. (A színészi előképzettséggel nem bíró költő, Röhrig Géza pedig briliáns, eszköztelen játékával adja át nekünk karaktere lézengését.) Kérdés, mennyire tartható Ausländer elhatározása? Valóban enyhet nyújt-e a talán sosemvolt, pislákoló álomképhez ragaszkodás (hangsúlyosan ki is mondják, úgy tudni, Saulnak nincs fia), vagy mindez egy eleve kudarcra ítélt vergődés egy kimondott, bukásra predesztinált haláluniverzumban, amely szükségszerűen felszámolja a helyes érzékelést, a józan észt? Éppen ezért helytálló a tudatfilm elnevezés: a főkarakter már a Kaddis elmondásához szükséges rabbit is alig leli fel, hazugságokba fut, hosszú ideig nem a keresett személyt találja meg. Elméje ilyen értelemben is forgácsolt, látószöge e rangban is darabokra hullott, a belső kaland nagy valószínűséggel hasonló kaotizmust rejt, mint a rohanásban, kétségbeesett kutatásban feltáruló külső kaland. Saul csupán megtört lényként, talajvesztettként hiszi, hogy érzelmei kiutat jelentenek. Egyedül törekvésként létezik a béke, mint oázis a lágerkáosz sivatagában, gyakorlatban nem. Nemes Jeles mintha úgy érvelne, a kiszámíthatatlanság odakinn és a figura lelkében sem szűnik meg. Újfent töredezett látásélmény születik. Essen szó a fegyverropogásban botladozó főalakról, futása nem célirányos rohanás, hanem össze-vissza csúszkálás. (A kritikusok által gyakran említett Az ember gyermeke gerillamozi-esztétikája itt visszahúzódik az akciótól, és a háttértörténésekre tevődik a hangsúly.) A lelki béke akarása, jó szándéka, humanizmusa az enyészeté. Külső nézőpontot csak az utolsó percekben vesz fel a kamera. Lezárul Saul passiója, a felvevőgép zöld mezőt, fákat pásztáz. Nemes Jelest bevallottan Elem Klimov lázálomszerű, hipnotikus háborús traumamozija, a szovjet Jöjj és lásd! inspirálta: a partizángyermek-főalak ott is önnön világába süpped, a harcok nem csillapodnak, véres szürreália ötvöződik a hasonlóan brutális rögvalóval, a karakterek az erdő átláthatatlan kuszaságába masíroznak. A magyar társfilmben ugyancsak az otthontalanság szimbóluma az immár objektív szemszögből ábrázolt természet. Ússzon vagy túrja a földet, Saulnak végül nem ad feloldozást a „halottat el kell temetni” Antigoné-mítosza. (Ahogy kortárs párhuzamként David Michod egzisztencialista poszt-apokaliptikus sci-fijében, az Országúti bosszúban sem adott.) Jelképes, hogy „gyermekei” kicsúsznak a kezei közül: nem kerülnek a föld alá, a folyó messzire sodorja őket, netán élő-lélegző, de szinte nem is evilági szőke tüneményekként strázsálnak.

Nemes Jeles László új nézőpontú karakterdrámája járatlan utakat nyit a honi szerzői filmművészetben. Bárminemű politikai áthallást mellőző szenvedéstörténete nem csoportpszichológiai, tömegeket mozgató, hatalmi packázást szemléltető modernista auteur-vízió (Szegénylegények), lemond a Shoah-típusú interjú-dokumentumfilm megközelítéséről (noha rendezője, Claude Lanzmann így is "fiává fogadta" a 38 éves elsőmozist), de még a Tarr Béla-féle Werckmeister harmóniák terror-rajzához is másfelől közelít. A korábban Tarr asszisztenseként dolgozó Nemes Jeles őrzi mestere antimetafizikus látásmódját, nem sablonokat hasznosít, és szűkre szabott (találóan 4:3-as képaránnyal rögzített), klausztrofób filmképe azt tolja előtérbe, amit a történelem leginkább porrá tud zúzni: az embert.

 

Saul fia

Színes, magyar filmdráma, 2015, 107 perc

Rendezte: Nemes Jeles László

Írta: Nemes Jeles László, Clara Royer

Zene: Melis László

Operatőr: Erdély Mátyás

Vágó: Matthieu Taponier

Szereplők: Röhrig Géza (Saul), Molnár Levente (Abraham), Urs Rechn (Biedermann), Todd Charmont (Braun), Zsótér Sándor (orvos)

Korhatár: 12

Forgalmazza: Mozinet

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

Gondolatok a 18. Verzió nemzetközi versenyprogramjának filmjeiről
Ridley Scott: A Gucci-ház
Beszámoló a 11. Frankofón Filmnapok programjáról
Enyedi Ildikó: A feleségem története

Más művészeti ágakról

irodalom

Drámák tollal, vitriollal Drámák tollal, vitriollal
Márton László: Bátor Csikó, Kalligram Kiadó, Budapest, 2021.
gyerek

Vidéki James Bond szeretetlukakkkal Vidéki James Bond szeretetlukakkkal
Interjú Adamik Zsolttal
színház

Három magányos szív Három magányos szív
A Hatszín Teátrum Hárman a padon című előadásáról
art&design

Boldogság, gyere haza… Boldogság, gyere haza…
Bihari Ágnes Boldog Kft című tárlatáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés