A 10 évesen már turnékörúton résztvevő művésztől a Litván Kamarazenekarral elsőként egy szintén zseniként a zeneirodalomba vonuló zeneszerzőtől, Felix Mendelssohntól a 13 éves korában komponált lenyűgöző művet, a d-moll hegedűversenyt hallhattuk. A darab célja a virtuozitás bemutatása: ötvöződik benne a fiatalság hevessége és az érett stílusra jellemző vonások. A háromtételes mű 2. percében megszólaló szólóhegedűnél pedig igen fontos, hogy az első hang hogyan hangzik el: Krilov esetében azt gondolom érzelmi intelligenciában és mesterségbeli tudásban sincs hiány, így a puha, finom ám egyben magabiztos kezdőhang alapján már hallani lehetett zsenialitását. Nem mintha az addigi zenekari rész ne lett volna izgalmas.

A műsor első részében Krilov nem kis fizikai és koncentrációs képességet igénybe véve hol hegedűvel a kezében zenélt, hol a vonó segítségével vezényelt. Olyan darabokat válogatott össze, amelyek után senkinek nem lehet kétsége a tehetsége felől. Mégis az volt az érzésem, hogy a műsor különösebb koncepció nélkül, kicsit öncélúan lett összerakva: hiszen mit keres egymás mellett Pärt és Carmen (úgy értem az utóbbit miért is kellett)? Na, de erről majd később.

Arvo Pärt Fratres című darabja egyike a szerző leghíresebb műveinek. A darab a szerző azon megállapításának sűrítménye, mely szerint „a pillanat és az örökkévalóság harca zajlik bennünk”. A műnek többféle átirata készült: most az elsőt, a vonószenekarra és ütőhangszerekre írt változatot hallhattuk. A darabot hibátlanul adták elő: az erőteljes hegedűszólókba a zenekar finom közjátéka szólt bele. Azt hiszem ennél a darabnál győződtem meg arról, hogy Krilov nemcsak kitűnő hegedűjátékos, hanem lankadatlan figyelemmel kíséri a többi zenészt is.

Saint-Saëns Bevezetés és rondo capriccioso című művét a spanyol virtuóz és zeneszerző Pablo de Sarasate számára írta. Most nem szeretném ismét Krilov virtuozitását hangsúlyozni – amiben ezúttal sem volt hiány –, inkább rátérek a zenekar jellemzésére. Ugyanis ez a darab nagyfokú precizitást, fegyelmezettséget és feszített „munkatempót” kíván. Márpedig ezek mindegyike jellemző volt a Litván Kamarazenekar egész estés szereplésére: akkor halkultak el, amikor kellett és akkor tomboltak, amikor az helyénvaló volt. Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag a műsor negyedében nem volt karmesterük.

Az első rész végét – tökéletesen megérdemelten – tapsvihar és bravók tömkelege követte. Köszönetképpen Krilov minden „zavaró tényező” nélkül játszotta el Sarasate Bevezetés és Tarantelláját, hasonló fogadtatással.

Igaz, ezt az első részt nehezen lehetett volna überelni, ám a második sajnos még a közelében sem volt annak a bizonyos mércének. Nem tudom biztosan megmondani, hogy miért éreztem csalódottságot: lehetséges, hogy amiatt, mert Krilov itt már csak dirigensi minőségében állt a pódiumon, lehet, hogy a Carment már túl sokszor és sokféle formában hallottam a magyar zenei intézményekben (annak ellenére, hogy ez a Scsedrin-átirat az ütőhangszerekkel igen üdítőleg hatott) vagy csak azért, mert a Litván Kamarazenekar habitusához valahogy sokkal jobban illenek a műsorban előzőleg szerepelt, érzelemdúsabb dallamok, miközben a Carmen-szvit olyan földi entitásokkal törődik mint az erotika vagy a politika… A borítékolható visszatapsolás után az előre tökéletesen kiszámított Torreádor dalt játszották el ismét. Így vált ebből a különleges, (a kamarazenekar miatt mondhatni) meghitt koncertből egy újévi koncertszagú záróakkord.

Talán azért volt az élesnek mondható váltás a műsor két része között, hogy úgymond egyensúlyba kerüljön Krilov két arca? Ne nyomjuk el a zenekart? Rakjunk bele a repertoárba valami nagyon könnyen, egy taktusról felismerhető darabot? Mindegy is, a lényeg az, hogy Krilov nekem mindig is hegedűművész marad. A legkiválóbbak közül való.

A műsoron:

Mendelssohn: d-moll hegedűverseny

Arvo Pärt: Fratres

Saint Saëns: Bevezetés és rondo capriccioso, op. 28

Bizet - Scsedrin: Carmen-szvit