Rögtön egy érdekes megállapítással indult a kerekasztal-beszélgetés. A mellettünk ülő lengyel kolléga Peter Greenaway-t idézte (akinek filmje, az Eisenstein Mexikóban szintén a versenyprogramot erősítette a 65. Berlinalén): valamennyi történelmi mozi saját modern valóságunkról árulkodik.

Jude egyetért a brit neobarokk vezéralakjával: amikor könyveket olvasunk egy adott éráról, netán celluloidon fejezzük ki, mit gondolunk egy korról, óhatatlan a múlt és a jelen különbségeinek összevetése, a távlatokról való beszélgetés. Az Aferim!-et is ez a szándék szülte. Miképp gyűrűzik át a régmúlt a 21. századba? A rendező úgy érvel, Romániában például a nőgyűlöletnek megvannak a gyökerei, ahogy több más szociális, netán egyéni problémának is. Vissza lehet menni évtizedekkel ezelőttre vagy 100 évvel korábbra, hogy az okokat kutassuk. Jude az antiszemitizmusról is szól: generációkról generációkra szállhat – újfent alátámasztva jelen mozijának témáit.

Az eastern egy apa-fiú kapcsolatot ábrázol, ez eszünkbe juttathatja az előző Jude-dramedy, a 2012-es Mindenki a mennybe megy tragikomikus családi perpatvarát. Gyorsan hozzá kell tenni, hogy Costandin és fiának viszonya tágabb kontextusban is értelmezhető, sőt értelmezendő: eltérő nemzedékek felelgetnek egymásra, ekképp a világnézetek is eltérőek. Így újra vissza lehet térni a társadalmi közeg ábrázolásához, a múlt, jelen kibékíthetetlen ellentéteihez. Mindazonáltal az Aferim! nem elsősorban folklorisztikus darab: Kusturica remekei (mint például a Cigányok ideje) vagy a Találkoztam boldog cigányokkal is (Aleksandar Petrović) nem voltak inspirációs források, a direktort a történelem újraalkotása hozta lázba. Három évvel ezelőtt egy szűkebb közegben zajló csetlés-botlást vitt színre a román szerző, idén másba fogott, bevallása szerint ő nem egyetlen modellt követ, rengeteg újdonságot ki szeretne próbálni. Érdekességként beszél a Costa-Gavras melletti inasoskodásáról: a 2002-es Ámenben dolgozott a görög-francia politikai auteur szárnysegédjeként, és csak később tudatosult Judéban, mit vett át tőle, milyen élmények érték a 2000-es évek derekán. Azt azonban hangsúlyozza, lenyűgözte a rendezőveterán nyájas modora.

Felmerült a kérdés: miért fekete-fehérben képzelte el a történetet a rendező? Állítása szerint két okból. Egyrészt a történelmet, akárhogy is rekonstruáljuk, nem lehet a maga teljességében megragadni, sosem jutunk el az adott periódus lényegéig vagy igazságáig. Pusztán egy szubjektív látásmód érvényesülhet, amely szükségszerűen mesterséges. Másrészt a színek mellőzése egy absztrakt síkra helyezi a cselekményt, távolságot adva a múltbéli eseményektől. Jude azt is nyomatékosítja, a cigányrabszolgaság témája egyáltalán nem merült feledésbe Romániában, pusztán a nép hajlamos ignorálni egy ország sötét időszakait. És noha az Aferim! egy jól meghatározott vidéken játszódik, a története is nemzetspecifikus, összességében mégis univerzális mese: az emberi természetről regél, világszerte befogadható, amelyhez sokat hozzátesz a westernjelleg, illetve a műfaji öntőformákkal való játszadozás – mindez a posztmodern ábrázolásmódot tükrözi. Ugyanerre hajaz a film kevert hangneme: egyesek komolynak tarthatják a hangütését, mások viccesnek nevezik a látottakat (például a nációkat ostorozó, nagyhangú pap tirádáját). Jude nem kimondottan a realizmus jegyében állt így hozzá a filmhez, az ő szemei előtt a bábszínházak miliője lebegett.

Amikor pedig a Django elszabadul és a Délibáb című rabszolgawesternek kerülnek szóba, a román rendező kifejti, hogy az utóbbit nem látta, az Aferim! ötlete pedig a Tarantino-mozi előtt fogant meg benne. Ezt a helyzetet egy viccel szemlélteti: egy svájci család érkezik Romániába, akik csokoládét kínálnak a kelet-európaiaknak, mire a románok így harsannak fel: „Nem, nálunk kapni a legfinomabb csokit!” Hasonlóan írható le a Django-Aferim!-reláció: hosszan vitázhatnánk azon, melyik jött előbb, a két mű elkerülhetetlenül hat egymásra. Jude elismeri, munkája több zsánerelemmel is bír, ugyanúgy nevezhető vadnyugati történetnek, mint road movie-nak, John Ford klasszikusai vagy Howard Hawks Vörös folyója legalább annyira befolyásolták a film nyelvezetét, mint a tajvani Hou Hsiao-Hsien kontemplatív drámái.

Szó esett még az Aferim! finanszírozásáról: Jude azt mondja, mint mindig, ezúttal is nehéz volt összekalapozni a büdzsét, de a producer, aki mögötte állt, végig támogatta – a forgalmazás, a marketing ugyancsak kemény diónak bizonyultak. A közöttünk helyet foglaló angol riporternő kérdésére pedig röviden azt felelte, nem terhelte meg a témában való kutatás. Ahogy Jude fogalmaz, mindez közszájon forog, könyvekben, az interneten is fellelhető minden szükséges információ, és véletlenül sem tussolják el a rabszolgatartás szégyenfoltját. Sőt, azt is kiemelte, hogy bár nagyjából 4 éve kezdődtek a munkálatok, nemcsak a forgatás végéig, de azután is vele élt a film, a történelem. Ám maga Jude nem kíván pontos válaszokkal szolgálni históriáról, népcsoportokról, miegyébről – ő elsősorban filmkészítő, az ilyesmi pedig a történészek, szociológusok feladata.

Legközelebb pedig Max Blecher Heges szívek című regényének adaptációjába fogna a direktor: a román író nagyon fiatalon, 28 évesen hunyt el, a szóban forgó írásmű az 1930-as években játszódik. Blecher csonttuberkolózisban szenvedett, kvázi gipsz tartotta egyben a gerincét, és így bonyolódott mindenféle kalamajkába, ilyen állapotban esett szerelembe is. Jude, akárcsak a korábbi filmjeit, ezt is egyszerre szánja intimnek, viccesnek és tragikusnak. Görbe tükröt is tarthat a társadalom elé, ám a rendezőt a halandóság témaköre jobban foglalkoztatja, így egzisztencialista hangot kíván megütni a Blecher-átirattal.

A beszélgetésért köszönet az Aferim! magyarországi forgalmazójának, a Mozinetnek.

A film 2015. október 22-től látható a hazai mozikban.