bezár
 

zene

2008. 01. 17.
Puccini forever
Puccini: Pillangókisasszony 2008. január 9. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Puccini forever Aki a felfokozott és koncentrált drámaiságot hiányolja az opera műfajából, ajánlom, Puccini Pillangókisasszonyát megnézve-meghallgatva győződjön meg arról, hogy igenis lehetséges görög tragédiát létrehozni dalszínházban, mégpedig mindenféle pángermán mitológia és Gesamtkunst nélkül. Puccini forever?
Különös mű a Pillangókisasszony: bár Európában született, és nyakig áll az olasz opera hagyományaiban, a Távol-kelet és Amerika konfliktusát tárja elénk. Méghozzá igen érzékien – természetesen egy cserbenhagyásos szerelem történetének apropóján. A nőcsábász amerikai tengerésztiszt és a kis japán gésa megrendítő sztorija Puccini és szövegírói: Giuseppe Giacosa és Luigi Illica kezében kultúrák harcává, már-már euridipészi sorstragédiává szélesedik.

prae.hu

Szerelme kedvéért a gésa Madame Butterfly-já válik, átveszi Pinkerton haditengerész vallását és ideológiáját, amiért családja kiátkozza, hiszen „megtagadta az ősi kultuszt”. A pillangót azonban a Nyugat gombostűre szúrja és mint kuriózumot elraktározza – panaszkodik Cso-cso-szán – s valóban, szó sincs inkulturációról. Pinkerton elhagyja szeretőjét, és Amerikába visszatérve „rendesen” is megházasodik, hogy 3 évvel később immár újra Japánban halálba kergesse a hűségesen várakozó Cso-cso-szánt. Így a tengerésztiszt és a japán konzul szájáról felcsendülő „America forever!”inkább az elnyomó hatalom, mintsem az igazság harcosainak szlogenjeként értelmezhető a Puccini szabta keretek között.

Puccini: Madama ButterflyS hogy a globalizáció eme aktualizálható áthallásokkal telt korai ütközetében a kis magyar valóság is szerepet kaphat, bizonyítja a szolgáló neve (Suzuki). Az opera 1903-as bemutatójakor nyilván még nem gyártottak gépkocsit Esztergomban, ám a zeneszerző hírhedt automobil-mániája legalábbis megbocsáthatóvá teszi ezt a poént.

Igazán kár, hogy Amerika győzedelmeskedik – mennyivel tragikusabb lett volna a darab, ha a harakirit elkövető gésa holtteste fölött Pinkerton is öngyilkos lett volna. No de erre csak egy európai Rómeó képes, az amerikai utolsó szava ugyanis: Gyáva vagyok! S mégis: éppen ez a Pillangókisasszony egyik leghatásosabb jelenete. De említhetném az elhagyott és az új feleség találkozásának minimalista képét, vagy a szülőanyjától elválasztásra kerülő kisgyermeket (Pinkerton fiát) szerepeltető jeleneteket, melyek nem kevésbé megrázóak. Nem hiába adott annyira Puccini a szövegkönyvre, alkalmazott dramaturgot és fordult minőségi irodalmi alaphoz: bizony a nézőtéri szipogás ezúttal nem (csak) az influenzajárványnak volt köszönhető.

Mivel a darab önmagában is erős és világos, nem ró túlságosan nagy feladatot a rendezőre. Kérdés, lehet-e, szabad-e összefüggést keresni a MÜPA-beli operadíszletek között: mindenesetre – többek között – a [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?type=1&cat=2&aid=660 [text]Ring-előadásokon[/a] látott áttetsző képernyők szolgáltak (esetlenül) stilizált bambuszrolóval elzárt ablakként. Virtuálisan nyitott állapotukban a japán témájú, részben autentikusnak látszó, részben pedig kimondottan a darabhoz komponált, kissé grafitti-stílusban átrajzolt akvarellek a szöveget festő háttérként funkcionáltak. Áttetsző helyzetükben pedig „autentikus” japán árnyszínházat hoztak létre (mialatt a címszereplő vetkőzött-öltözött, valamint a harakiri-jelenetben). A finálé alatt a Japánra dobott két atombomba felrobbanásáról készült, jól ismert híradófilm pergett a kivetítőkön – magam egyébiránt már a második és harmadik felvonás között a B-52-es bombázókat hiányoltam. Ekkor ugyanis kb. 15 percen keresztül semmi sem történik a színpadon, ami a darab idejében bő 15 órának felel meg. Ez persze igen hatásos (és alighanem tudatos) rendezői fogás, hiszen Cso-cso-szán várakozásának tűrhetetlenségét ily módon közvetlenül átélheti a néző is, ám a nyilvánvaló áthallások lecsapására is fel lehetett volna használni.

A jelmezek sajátos egyveleget alkottak. A japán kontextust felidéző kimonók és obik mellett a két férfi főszereplő éppen csak jelzésértékű (kék illetve fekete) öltönyei az amerikai-japán kulturális törésvonalat jelezték. Mindazonáltal sem Cso-cso-szán, sem kisfia nem öltöztek át európai ruhába – nyilván azért, hogy II. Pinkertonnéval annál erősebb legyen a kontrasztjuk. Ha azonban a „japánokra” a hűség jegyében fekete parókát adtak, nem tudom, miért nem lehetett volna Pinkertonra is adni egy szőkét: amikor ugyanis a szőke parókát viselő kisfiút úgy írja le anyja, hogy „szőke, mint az apja”, legalábbis elmosolyodtam Zoran Todorovich dús barna sörényét látván. Végül az ősi japán kultúrát megtestesítő Bonzo nagybácsi szerencsétlenül japánosra vett jelmeze leginkább a Toy Story II-ben feltűnő Darth Wader-játékbabára emlékeztetett.

Barbara Dobrzanska mint Pillangókisasszony Karlsruhéban 2004-benPillangó kisasszony, azaz a beharangozott Karine Babajaniant helyettesítő, ám szintén lebetegedett Barbara Dobrzanska fehérre meszelt arca és jellegzetes gesztikulálása azonban igazi telitalálat volt. Egyfelől kísértetiesen hasonlított Fellini Országúton-jának zseniális Gelsominájára, s egyúttal a saját – Nobel-díjas – Jaszunari Kawabata keserédes elégia-etűdjeiből (Hóország, Kiotói szerelmesek stb.) merített gésa-ideámmal is maradéktalanul egybevágott. Nem tudom, a mozgás a rendező, vagy az énekesnő érdeme-e, mindenesetre egyetértek Balázs Miklóssal, aki a beugró főszereplőpárosról [a]http://www.momus.hu/article.php?id=4504&category=48[text]így ír[/a]: Giacominit ismerve cseppet sem bántam a cserét, Babajaniant nem ismerve még kevésbé.

Méghozzá annak dacára, hogy Dobrzanska hangja valóban beteges volt. Ám csak az első felvonásban spórolt számunkra is fájdalmasan, éneklése a szünet után ugrásszerűen feljavult, továbbá játéka, és szerepéhez tökéletesen illő habitusa feledtette betegségét. Cso-cso-szán nagyáriáiban pedig mintha beteg se lett volna. S még ha nem betegszik meg! A másik beugró, Zoran Todorovich hangján szerencsére nem fogott a tél. Vérbeli Verdi-tenort ismerhettünk meg benne, aki nemes egyszerűséggel és szerénységgel „A Tenor”-ként hirdeti magát. S valljuk meg, nem alaptalanul!

Zoran TodorovichSuzuki szerepében – szokásához híven – kifogástalan volt Wiedemann Bernadett. Nekem ezúttal különösen a mély regisztere tetszett. Ám valljuk meg, a ki-be küldözgetett, 1-1 mondatot éneklő szolgáló túl kicsi szerep az ő kvalitásaihoz. Roberto Servile (konzul) hangja kevés és színtelen volt (szintén megfázás?), a duettekben teljesen elveszett Todorovich mellett. Megyesi Zoltán – Goróként – harmatos produkciót mutatott be: túlságosan izgágán viselkedett a színpadon, továbbá – mereven és művin – folyamatosan a nézőtér felé fordulva énekelt. Persze az igazsághoz tartozik, hogy nekem már [a]www.prae.hu/prae/articles.php?aid=772[text]Ullmann Halál-kamaraoperájában[/a] sem tetszett.

A többi Puccini-operához képest kevésbé derűs-dallamos muzsikát összes debussys és wagneres áthallásaival együtt is kiválóan oldotta meg a Magyar Állami Operaház Zenekara (nemhiába repertoárdarab a Pillangókisasszony az Andrássy úton), Pier Giorgo Morandi pedig túlzásoktól és fölös egyénieskedéstől mentesen dirigálta az egyébként alighanem elronthatatlan darabot. Puccini forever!

nyomtat

Szerzők

-- Végh Dániel --


További írások a rovatból

Kritika az Orfeo ed Euridice új felvételéről
Beszélgetés Karosi Júlia jazz-énekessel
Platon Karataev: Napkötöző – négy szám

Más művészeti ágakról

Michael Sarnoski: Hang nélkül – Első nap
Havas Juli Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című kötetének bemutatójáról
art&design

Vetlényi Zsolt FOLYÓÍRÁS című kiállításának kritikai szemléje


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés