Kezdetben úgy tűnik, ez a film egy lesz a bullyzásról szóló darabok sorában. Két eltérő hátterű és habitusú fiatalt követünk nyomon: Damien jól szituált családból való fiú, Thomas farmházban tengeti a napjait nevelőszülei mellett. Utóbbi gyakran terrorizálja az előbbit, Damien nem rest viszonozni a bántalmazásokat. Fordulópont áll be az életükben, amikor a provinciális körülmények közepette élő Thomas-t befogadja a másik srác joviális, orvos édesanyja.

Valójában épp ez a cselekményelem szükséges ahhoz, hogy a Being 17 erőre kapjon. Téchiné ugyanis kissé vázlatosan alkotja meg a fiúkarakterek oppozícióját: az okos, relatíve szép életű áldozat többször egy bárdolatlan, némileg vad iskolai piszkálódó támadásait kénytelen tűrni. Ez a hozzáállás standard generációs művészdarabként stigmatizálja a filmet, a direktor azonban szerencsére nem súlyosbít a helyzeten. Merengő, csaknem lírai tónusú víziója (rögtön a nyitány utal erre a farmot borító, didergető hó és a megváltást jelképező zöldellő, napfényes természet snittjeivel) bír olyan erős formavilággal, hogy elmélyítse Damien, Thomas és Marianne, a jóságos, szőke édesanya relációját. Idővel ráadásul ez lesz igazán domináns, bár tévednénk, ha azt mondanánk, hogy Téchiné nem efféle hangulat teremtésére törekszik az első perctől. Parányi gesztusokat részesít előnyben, imádja a finom rezdüléseket, később pedig akár csalóka gondolatképekkel, álmokkal is hajlandó játszadozni – pár közülük olykor mulatságos szituációkat eredményez, ide sorolhatjuk a színes bőrű Thomas-val szeretkező, félpucéran heverő Marianne pillanatát. Egy-két bicsaklás azonban akad: mintha a rendező nem bízna egyébként szenzációs színészei alakításában (a fiúkat játszó Kacey Mottet Klein és Corentine Fila, Sandrine Kiberlain az anya szerepében), így néhány revelációval vagy szentenciával a kelleténél didaktikusabban sikerül kiszólni a publikumhoz. Igazi fegyverténye azonban más: amikor a Being 17 hátrahagyja a teenage angstet, az összes európai teen drama sallangját, és újfent érzéki élményként regél a fiúk egyre szorosabb barátságáról, adná magát a giccs, mégis, Téchiné ízlésesen dirigálja a Túl a barátságonra hajazó összeborulást. Létezik pozitív átalakulás, Damien és Thomas nemcsak bajtársakként zárják a sztorit, a szépség teljes pompájában látható.

André Téchiné: Quand on a 17 ans, Being 17 (Kép: © Luc Roux)

Wayne Wang kínai rendezőként japán színészekkel forgatott drámával jelentkezett a Panorama Special szekcióban. A While the Women Are Sleeping egy spanyol novella alapján (szerzője Javier Marías) fogant erotikus pszichodráma, amely nagyvonalúan lemond bármilyen thrilleresítő stratégiáról, és inkább a szereplők összetett kapcsolatrendszerére fókuszál. Fiatal pár éldegél egy egzotikus üdülőhelyen, a férj új regényén bíbelődik, a feleség a maga ügyeit intézi. Kenji, a férfi egy újabb párra lesz figyelmes: a Takeshi Kitano által szubtilisen, rejtélyesen játszott Sahara úr fiatal lánypartnerével sündörög. Röviddel utána Kenji rájön, a 70 felé araszoló úr évek óta videóra veszi, ahogy a lányka alszik – titkába nemsokára a főalakot is beavatja. Voyeur-ösztönökről beszél a film, ám nem merül ki csupán a kukkolás dokumentálásában. Dezorientáló karakterdrámává lényegül, álom és valóság összemosódnak, csaknem tudatfilmes utazásban részesülünk. Noha Kenji látszólag bepillantást nyer a színfalak mögé, végül ő botorkál ki mögüle a leginkább eltévelyedettként: az őt kérdezgető detektív pusztán olaj a tűzre, a férfi egyedül reked a diszkomfortot okozó képzelet és realitás feszélyező labirintusában. Ilyen értelemben Wang úgy érvel, a főszereplő, miután egyre inkább az idős pasas által dominált fiatal lányka megszállottjává válik, és eltávolodik saját feleségétől, egyúttal hagyja is, hogy Sahara simabeszédűen előadott trükkjei megfertőzzék őt, így szeretőként vagy akár nyomokat kereső, álmot és valóságot elhatárolni kívánó individuumként is maszkulinitásában gátolt áldozatként bámészkodik.