bezár
 

zene

2016. 02. 24.
A művész hallgat
Kurtág 90 Más nézőpontból – kerekasztal beszélgetés és Zongoristák köre előadás. 2016. február 15. BMC
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Izgalmas dolog a zeneszerzők befogadástörténete, ahogy jelentős nemzetközi siker közben-után egyre gyakrabban bukkannak fel a műveik a pódiumokon, majd szép lassan, komótosan megjelennek ők maguk is, személyesen. Ahogy árad a hozsanna és elfoglalják helyüket a nemzeti panteonban...

Ligeti és Eötvös mellett Kurtág befogadástörténete is különösen érdekes (Bartókról meg lassan a történelemkönyvekben lehet olvasni). Persze én csak egyszerű befogadóként láttam, hogy Ligeti György nem éli meg összes művének magyarországi bemutatását (azt hiszem, egy ilyen előadáson sem jelent meg, csak a felesége – bár ezt nem állítom biztosan). Eötvös Péter pedig valahogy rendkívül ügyesen csinálja, mára a hazai zenei élet ikonikus alakjává vált (miközben sikerült a nemzetközi sikerét is megőrizni).

Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy – egészen mostanáig – Kurtág György informálisan, a zenészek és zeneszerzők diskurzusában ugyan nagyon is uralkodóan jelen volt, ám a pódiumokon alig játszották a műveit (én speciel az Ahmatova-darabokra emlékszem a Müpában). És egyetlen olyan alkalomról sem tudok, ahol reprezentatívan, publikusan megjelent volna (mondjuk, amikor az ő művét adták elő).

Kurtág György 90 éves lett, és valami gyökeresen megváltozott. Kezdve azzal, hogy egész komoly fesztivált rendeznek a művei köré. Azt láttam (illetve olvastam), hogy az idős zeneszerző személyesen is jelen volt, és - ha mondhatom így – reprezentált.

Főként a koncertműsorokból ismerem a zenei repertoárt, és mivel eddig meglehetősen kevés alkalmam volt rá, úgy döntöttem, hogy felgöngyölítem a rejtélyt.

Nyilván a legnagyobb rejtély maga a zene, Kurtág György muzsikája. Amit eddig hallottam tőle, az elég különös volt ahhoz, hogy felkeltse a figyelmemet, és kellően nyugtalanító ahhoz, hogy érezzem a kihívást: valami olyan dologgal állok „szemben”, amihez fel kell kötnöm a gatyámat.

Talán ezért választottam úgy, hogy az esti koncert előtt beülök a kerekasztal-beszélgetésre. Tekintve, hogy elsősorban zenekritikát kell írnom, valószínűleg át is siklanék a dolog felett, átugorva a „lényegre”, a koncertre.

Csakhogy egy csomó dolog nem úgy alakult, ahogyan annak kellett vagy illett volna történnie, így eleve csavarral indult a sztori. Ezért kezdem ezúttal – szokásomtól eltérően – időrendben.

Meglehetősen sok ember gyűlt össze a BMC Könyvtártermében, ami ha nem is teljesen szokatlan jelenség itt, azonban ilyen szintre még aligha jutott: részben szakmai, részben kortárs, tisztelő, tanítvány vagy rajongó szinten úgy tűnt, hogy a díszes társaság túlnyomó többsége személyesen érintett volt Kurtág György életében és művészetében.

A beszélgetés zenével kezdődött, Klukon Bea adott elő egy rövidke Kurtág-darabot a zongorán. Eltekintve attól, hogy a közönség nagy része szakmailag értékelte az előadást, maga a mű rendkívül kurta-furcsa volt. Mondjuk, rendkívül gyorsan skálázik felfelé, majd hirtelen visszafordul és lefelé, fel-le váltva a skálázást, nem ütemben, ritmusban, legfeljebb „gondolatritmusban”, ám valamiféle zenei gondolat – csoda folytán – mégis kezd kialakulni, aztán vége. Úgy értem, vége. Nem lezárva, hanem vége lesz. Fél perc az egész, mint egy megismételt kézmozdulat, ami megakad a levegőben.

Tényleg mellbevágott. Alapvetően szinte mindennek ellentmondott, amit eddig a zenéről képzeltem. És nem csak megakadt a levegőben, hanem ott maradt, a végtelenségig, máig ott lóg. Mondjuk fél perc, ami nagyon váratlan, egyszerre megszokott és nagyon másvilági, mire megszoknád, már el is tűnt. Illetve, megszakadt. (És ott ismétlődik a fejemben, miközben utólag rakosgatom össze a mikro-struktúráját.)

A beszélgetés főként a személyes tapasztalatokról, a megélt történelemről szólt, illetve hogy ki miként élte meg Kurtág zenéjét. Hogy az előbb említett csavart szemléltessem, felidézem az első megkérdezettet (azt hiszem Szüts Miklós), aki egy Esterházy Péter idézettel kezdte. Csakhogy ehhez rövid szabadkozás után jutott el, ugyanis meg kellett említenie a különös helyzetet, hogy akitől idéz, az ott ül a közönség soraiban.

Picit parttalanná és lebegővé vált a beszélgetés attól, hogy – jól láthatóan – mindenki érintett volt benne, és ahogy hamarosan kiderült, maga Kurtág is ott ült a közönség soraiban. Nem tudom, érthető-e: egy osztály közösen felidézi az iskolai emlékeit, miközben látják, hogy a tanító bácsi ott ül a háttérben (és egy szót sem szól).

Nem húzom az időt, mert egyébként érdekesebb téma nem került elő (az Új Zenei Stúdiónál), Farkas Zoltán egy ponton említette, hogy Kurtág zenéjében rengeteg idézet van. Illetve valaki (azt hiszem Ungváry) felvetett egy Kurtágnak tulajdonított kijelentést, hogy azt talán majd valami hozzáértőbb megmagyarázza. A kijelentés valahogy úgy hangzott, hogy Kurtág nem érti Anton Webernt. Ha nem is ezen a ponton, de valahol okafogyottá vált a beszélgetés (valamivel a beígért időtartam előtt), és ez a kijelentés azóta is motoszkál a fejemben…

Aztán, némi személyes interludium után kezdődött a koncert. Nem mondom, hogy teljesen szokatlan volt, ám akkor is eléggé különös, hogy Csalog Gábor figyelmezteti a publikumot, hogy rövid darabokat játszanak, ezekből áll össze a koncert, és zavaró lenne, ha közben tapssal megszakítaná azt a közönség.

Nagyjából – és átlagosan – fél perces darabokból állt össze az egy órás első, és a fél órás második félidő. Nem panasznak szánom ezt, mert egyébként rendkívül jól szervezetten és folyékonyan váltották egymást a zenészek (és a darabok), csak jellemzőnek vélem az egész előadás különlegességére.

Valószínűleg még Farkas szavai csengtek a fülemben, hiszen jó pár idézetet hallottam, ahogy - mondjuk - elindul egy bartóki dallam, aztán egyszercsak… Nem tudom jobb szóval leírni: egyre erősödött bennem az érzés, hogy itt gesztusokról van szó. Kicsit leegyszerűsítve, mozdulatokról.

Tudniillik mégoly édesen vagy diadalittasan is hangzik az idézet, nagyon hamar egy gesztusrendszer részévé válik, ami magába szippantja. Két dolog miatt érzem gesztusnak: egyrészt – legalábbis kottaszinten – itt nagy kézmozdulatokról van szó: belekönyökölni, végighúzni az ujjadat, esetleg beledünnyögni. Másrészt, felszíni értékén a daraboknak nincs ritmusa, ritmikája. Dinamikájuk van, és céljuk, mint egy nagyobb kézmozdulatnak, és csak azon belül alakul ki a mikro-ritmusuk.

Egy picit olyan volt az előadás, mintha megfelelő szünetekkel zen koanokat hallanék. (Pollock festészete jutott eszembe.) Ezért nehéz lenne – így utólag – részeket kiragadni az egészből. Különösen, hogy a második félidőben egyre inkább a hangzásra, a színekre kezdtem figyelni.

Mondjuk, egy viharos gesztus után a zongora kitart egy hangot, illetve némi késéssel és valamivel halkabban egy fél hanggal (kisszekunddal) alacsonyabbat. Hosszú ideig ez a két hang szól, olyan hosszú ideig, hogy már beletörődünk, hogy – megint – egy váratlan végződéssel van dolgunk. Aztán amikor a két disszonáns hang felharmonikusai már kellő ideig keveredtek úgy, hogy a később megszólaltatott hang átvegye a dominanciát (a korábbi fokozatos elhalásával és némi fáziscsúszással), akkor pont kellő erővel, jóval „a darab vége után” megszólal a lezáró akkord, egyetlen „kiáltásban” zárva le a darabot.

Némi iróniával eddig úgy véltem, hogy a kortárs darabok előadásához elsősorban komolyság kell. A „kisfiam is ilyet rajzol, de ő még csak óvodás” stílusú zenéket – úgy véltem – kellő komolysággal kell előadni, hogy a közönség elhiggye, hogy a zeneszerző komolyan gondolta.

És mielőtt bárki is megítélne, sietek leszögezni, hogy én szeretem az ilyen muzsikát, és komolyan gondolom, hogy a zeneszerző komolyan gondolja (vagy legfeljebb humorizál). Ugyanakkor ezen a koncerten arra kellett rájönnöm, hogy a zenésznek-interpretátornak-előadónak azt is tudnia kell, hogy a zeneszerző hogyan gondolja komolyan.

És ez az a pont, ahol Kurtág művészete túllép a gesztusművészeten: ő hangokkal, hangzásokkal dolgozik, ezek az ő gesztusai. Gesztusai egy különös hangzásvilágot állítanak fel – amihez, jó előadó esetében csak hallgatnom, figyelnem kell. Velem szemben, az előadónak létre kell hoznia, akkor is, ha mosolyog közben.

Amint hallottam, egy híres énekesnő instruálásakor volt egy komoly kritikája: „Ön csak azt játssza, ami le van írva a kottában”. A BMC-ben nem csak a kottát hallottuk. Hatalmas volt az ováció, hamarosan pedig felbukkant az erkélyen az idős mester, aki egyébként kritikus ember lévén csak hallgatott, ami különösen jó jel volt.

A műsoron:

Kurtág 90

Más nézőpontból – kerekasztal beszélgetés

BMC Könyvtár 17.30

Zenészek és más művészeti ágak reprezentánsai beszélgetnek Kurtág György művészetéről

Közreműködik: Csalog Gábor zongoraművész, Földényi F. László esztéta, műkritikus, Jeney Zoltán zeneszerző, Kemenes András zongoraművész, Szűts Miklós festőművész, Ungváry Rudolf újságíró, Klukon Bea

A beszélgetést vezeti: Farkas Zoltán zenetörténész

 

Zongoristák köre

BMC Koncertterem 19.30

A műsoron:

Kurtág György: Játékok – részletek

Jelek, játékok, üzenetek – részletek

8 duó op. 4

Jelek, játékok, üzenetek – részletek

Varga Bálint Lligatúrája

 

Átiratok Purcell és Bach-művekből

Négykezesek a Játékok 4. és 8. füzetéből

Hommage à Berényi Ferenc 70

Örökmozgó (talált tárgy)

… és még egyszer: Virág az ember

 

Közreműködik:

Kemenes András, Csalog Gábor zongora

Ludium Együttes: Andor Krisztián, Dani Imre, Fejérvári Zoltán, Kiss Péter, Németh András, Palojtay János zongora, Lisa Romain hegedű, Tornyai Péter brácsa, Újházy Gyöngyi cselló, Szalai András cimbalom

 

Hipotézisként csak, de próbáljun most másvalakit képzelni az ünnepelt Kurtág György helyébe Olyasvalakit, akiben nincs különösebb tehetség, akinek emberfeletti mennyiséget kell dolgoznia tudása megszerzéséért, egész élete mehet rá a munkára, de ő megcsinálja. Itt van ezzel szemben egy csodálatos képességű ember – gondolhatnánk -, az első példánkkal ellentétben neki épp elég a tehetsége. Tévedés. Aki ismeri Gyuri bácsit, tudja: számára a képességei csak furcsa ráadásnak látszanak munkájához képest. Persze hogy fordítva lehetett: először van ott a tehetség. De az ő kiindulópontja, hajtóereje a nemtudásnak erős érzése volt. Alázat, szívós szorgalom, a szentekre jellemző aszkézis, makacsság, szenvedély és olthatatlan kíváncsiság jellemzi, ha munkáról van szó. (És mikor van szó másról?)

Néha ott voltam náluk, amikor épp az összes Haydn-szimfóniát hallgatta végig Verőcén; egy teljes évet szánt rá. Közben azért akadt néhány más dolga is. Következő évben jöttek a Mahlerek, aztán a Brucknerek, és így tovább. Amikor az Ulyssest olvasta, egész könyvespolcnyi Joyce-irodalom sorakozott a regény mellett. Érdekli az orosz nyelv – megtanulja. Ugyanígy az ógörög meg a többi. Persze kell ehhez tehetség is. Richter jut eszembe. Akinél, mikor Pesten „élőben” hallgattuk őt, néha azt gondoltam: itt valaki egyszerűen csak a végletekig teljesen csinál valamit. Mit mondott Richter, hogyan tanul meg egy darabot? „Fogom az első oldalt, végigtanulom. Azután jön a következő.” Ennyi az egész Vagy nem csak ennyi. A darabok, művek mögött ott az egész európai kultúra. (Csalog Gábor)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Mozart in the Jungle
Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról

Más művészeti ágakról

Interjú Flesch Andrea jelmeztervezővel lehetséges utakról, pályakezdésről, tanítványokról, aktuális munkákról
Julian Fellowes: Downton Abbey
A Phaeton tündöklése és bukása
Interjú Néder Panni színházrendezővel a személyességről, intimitásról, Berlinről, autobiografikus színházról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés