bezár
 

film

2016. 07. 25.
Halálosztó a múltból
James Cameron: Terminátor – A halálosztó
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A magyar mozik mostanában nagy örömünkre sok régi, kultikus és klasszikus filmet hoznak vissza a bemutatótermekbe, így idén júliusban a Pannonia Entertainment jóvoltából végre a premier után született nézők is láthatják nagyvásznon James Cameron The Terminator című legendáját.

Rendhagyó alkalomról lévén szó, had kezdjem most e cikket személyes visszaemlékezéssel. Mikor James Cameron  TheTerminatorját – vagy vicces magyar címváltozatában A halálosztót – 1984-ben bemutatták, én még talán tervben sem voltam. Ezért úgy esett, hogy a még az első résznél is népszerűbb Terminator 2.  – Az ítélet napját láttam előbb, kb. 1993 környékén. S bár jóllehet, hat-hét évesen apám még rám parancsolt, hogy csukjam be a szemem a véresebb jeleneteknél, azért a folyékony fém és a T-800-as modell párharca inkább megható volt, mintsem brutális. A híres, utolsó „hüvelykujj-felmutatós” jelenetet, mikor a kamasz John Connor apapótlékává vált gyilkológép megsemmisítteti magát a forró acélban, számtalanszor megismételtem játékosan, és már akkor is sajnáltam az Arnold Schwarzenegger fizimiskájú, „jó útra tért” temrinátort. James Cameron tökéletes sci-fi melodrámát csinált ebből az amúgy kegyetlen történetből, melynek pacifista üzenetét akkor még fel sem fogtam. Mindenesetre a sokak szerint minden szempontból nagyot robbantó Terminátor 2. számomra másodhegedűssé vált, mikor jóval a megtekintése után egy német adón, német szinkronnal láttam az első részt, a Terminátort.

Azóta megszámlálhatatlan alkalommal újra- és újranéztem James Cameron két kultikus sci-fijét (a DVD-k beszerzése alap volt, még akkor is, ha a második rész rendezői változata borzasztó), a második rész családi matiné az elsőhöz képest, mely nemcsak tipikus, vérbeli nyolcvanas évekbeli akció-thriller, hanem egyszerűsége ellenére a szépelgő és nagyot mondani akaró Ítélet napjánál sokkal hatásosabb társadalomkritikus disztópia. Azaz számomra mindig a sötétebb hangulatú 1984-es Terminátor marad az igazi Terminátor, a második felvonás olyan ehhez képest, mint a Cameron-féle Alien Ridley Scott 1979-es első filmjéhez viszonyítva. Így nagy örömmel tölt el, hogy számos kedvenc filmem után ezt is megtekinthettem nagyvásznon.

De mi is a Terminátor titka? Mi az, ami miatt gyerekkoromtól kezdve elbűvölt, és miért voltam képtelen szeretni a szériát a harmadik résztől kezdve? Talán azért, mert a klasszikus forgatókönyvírás alapelveit szem előtt tartva rettenetesen egyszerű a története, a karakterei és háttere (az atmoszféra, a cselekmény elágazásai, a jövőábrázolás stb.) viszont a szimpla hatásvadász akciófilmekhez képest nagyon komplexen kidolgozottak. Hiszen nincs itt másról szó, mint archetipikus világmegmentős történetről, mely kvázi bibliai parafrázisként is felfogható: John Connor mint egyfajta Krisztus figura az emberiség egyetlen reménysége, aki a gépek által indított jövőbeli háborúban győzelemre vezeti az ellenállókat és az emberi fajt. Tehát a sztori egyszerű – meg kell menteni a világot, illetve meg kell védeni a Megváltó édesanyját, Sarah Connort. Mintha csak Jézus egy bibliai megnyilvánulását filmesítették volna meg arról, hogy ha akarná, Isten angyalokat küldene fia megmentésére – ez az „angyal” itt el is jön Kyle Reese, a fiatal, melankolikus katona képében.

James Cameron: Terminator (1984)

A későbbi részek (A gépek lázadása, Megváltás, Genysis) és a sorozat (The Sarah Connor Chronicles) persze direkt megcáfolja ezt a Messiás-értelmezést, minthogy a Cyberdine vállalat fejlesztései nélkül is megalkotja az ember saját nemezisét, az öntudatra ébredő mesterséges intelligenciát, a Skynetet, és John Connor is pótolhatóvá válik (sőt, az ötödik, önparódiába hajló rész egyenesen Antikrisztust csinál Connorból). Ám James Cameron mindkét klasszikus filmjében John a Megváltó, és Sarah Connor az „istenszülő” anya. Az első részben még ő a gépek első számú célpontja, így tulajdonképpen az ő fejlődéséről szól a történet, melyen nagyot csavar már a bevezető jelenet is, miszerint a háború és az emberiség sorsa az időgépnek köszönhetően nem a jövőben, hanem a jelenben, azaz 1981-ben, Los Angelesben fog eldőlni.

A Terminátor elsősorban persze még ma is egy kiváló, dinamikus és hatalmas erejű akciófilm, thriller. Sőt moziban még jobban működik. James Cameron kiválóan bánik a feszültséggel, és a mozi intenzív audiovizuális klímájában a vágás és Brad Fiedel a korszakra jellemző elektronikus, synthpop és indusztriális motívumokkal tűzdelt eredeti filmzenéje felpumpálja a nézőben az adrenalint. A mára toposszá vált „érkezési jelenetek"-ben Cameron egymás tükörképeiként mutatja be a jót, a megmentőt és a rosszat, a gyilkológépet. A terminátor magabiztosan jön át a téridőn, mintha csak a gyártósorról lépne le, a hideg tökéletesség és brutalitás sugárzik a groteszk izomzatú Arnold Schwarzenegger testéből, tekintetéből. Mikor a rémálomszerű jövevény a magaslatról végigpásztázza Los Angelest, már akkor tudjuk, hogy ez a lény, akármi legyen is, megállíthatatlan.

Ezzel szemben Kyle Reese számára – mint mondja Sarah-nak később maga is – az időugrás fájdalmas (újra)születési folyamat: a katona kizuhan a féregjáraton, védtelen, esetlen, sérülékeny, és rögtön nyomában van az LAPD (a rendőrség). Sarah felkutatása és védelmezése számára folyamatos menekülés. Klasszikus thrillerszituációba kerül tehát a tulajdonképpeni két főhős (a „menekülő férfi” és a „nő veszélyben” thrillerváltozatokat ötvözi itt James Cameron).

James Cameron: Terminator (1984)

Cameron folyamatosan váltogatja a két jövevény nézőpontjait, feszülten kutatunk a géppel és Kyle-lal együtt, a határidő dramaturgia pompásabban nem is működhetne. Itt persze még ezzel a szerkesztési elvvel nem úgy játszik a rendező, mint második részben, melyben a gonosz rendőr ruhát ölt, és Schwarzenegger itteni szerepe miatt az Ítélet napjában is egy ideig a Connor-família életére törő bérgyilkos terminátornak hihető. Most még pusztán a „ki ér oda előbb?” ideges kérdés zakatol a hősök és a néző fejében is.

Az első felvonásban szított feszültségből a Technoirbeli összecsapás robban ki, mely jelenetsor minden szempontból a Terminátor egyik csúcspontja. James Cameron végletekig fokozza a feszültséget itt, s moziban a tökéletes hanghatás és az óriási vászon miatt borzongató, katartikus élmény, mikor Kyle éppen, hogy le tudja lőni fűrészelt sörétes puskájával a Gonoszt. A kívül hús, belül golyóálló gép persze elpusztíthatatlan démonként kel fel újra és újra a mellkas-szaggató becsapódásokból, hogy megkezdődjék az igazi, kétségbeesett, végeláthatatlan hajsza. S Cameron zseniálisan képes ennek az adrenalinbombának a detonációját megduplázni, sőt megtriplázni a későbbi jelenetekben is, hogy a végső, szó szerint elkeseredett és az utolsó vérig (vagy gépolajig) folyó küzdelemben újra leizzadjon tenyerünk, és szinte összeroppantsuk a karfát. Még ma is lélegzetelállítók a kaszkadőrmutatványok, a frappáns maszkok és trükkök (stop-motion animáció és például az égést imitáló enyhe sav Schwarzenegger jelmezén), a speciális effektusok csak kiegészítő elemek ebben a történetben.

Ezt a gépet nem lehet meggyőzni, nem lehet huszadik századi fegyverekkel elpusztítani, csak egy program hajtja, amit gyártáskor beletáplált az emberellenes mesterséges intelligencia – mondja maga Kyle Reese. A Terminátor ereje az akciójelenetek mellett a világábrázolásban és a hangulatban rejlik, James Cameron tökéletes összhangot teremt a feszült thrillernarratíva és sci-fi disztópia között.

James Cameron: Terminator (1984)

Érdemes összevetni az 1984-es első részt a 2009-es negyedik epizóddal, a Megváltással. Ez utóbbiban a sztori végig a jövőben játszódik, Kyle Reese és John Connor találkozásáról, illetve az ellenállók első sikereiről mesél. Mégis roppantmód unalmas és jellegtelen alkotás  a Terminátor: Megváltás Cameron eredeti művéhez mérve. James Cameron első Terminátor-filmjében összesen három, rövid jelenet mutatja be a borzasztó jövőt, mégis olyan hangulatot teremt velük a rendező-író, hogy bármelyik korabeli, szintén örökzöld disztópiával (Szárnyas fejvadász, Mad Max 2).

Sőt a konkrét „flashbackeknél” – melyek valójából persze flash-forwardok, hiszen Kyle múltjába, de az emberiség jövőbe engednek bepillantást – talán még erősebbek Kyle Reese monológjai. Ahogy üldözés közben lopva, idegesen ordítja el a férfi gyorstalpalóként Sarah-nak, hogyan vették át az uralmat a gépek, hogyan vegetálnak és küzdenek 2029-ben az emberek, attól eláll lélegzetünk, még akkor is, ha Michael Biehn néha kicsit túltolja gesztusait. Kyle erős, szenvedélyes, melankolikus dialógusai miatt ránk telepszik a nukleáris holokauszt réme, sőt. Amellett, hogy James Cameron a dialógusokban nyilvánvalóan megidézi a Holokausztot és a Sonderkommandót (hiszen az embereket megjelölik, és a tömeges, haláltáborokban történő megsemmisítésüket emberekkel végeztetik), a Terminátort huszonegyedik századi fejjel megtekintve Cameron műve még aktuálisabb.

Őszintén szólva, mikor a moziban ültem, agyamba vágott az a nyomasztó gondolat, hogy bár már manapság is léteznek androidok (melyek közül egyik arra a következtetésre jutott, hogy az embert ki kellene irtani a Földön), sokkal aggasztóbb, mennyire automatizált és technikai alapúvá vált minden. Persze már 1984-ben is létezett internet és a gyártási folyamatok is egyre inkább gépi irányításúvá váltak, mára már a hétköznapokba is be-beférkőznek a programozható eszközök, sőt lassan-lassan a robotok is. Ami a Terminátorban tehát science-fiction, sőt sokak számára nevetséges B-kategóriás fantasynek tűnt a film premierjekor, az mára részben már valóság. Félelmetes belegondolni, hogy egyre kevesebb befolyása van az embernek saját élete felett. Az internetnek és az okos telefonoknak köszönhetően bármikor lekövethetők vagyunk, és a Google vagy a Facebook tudja, mit szeretünk, ismeri szokásainkat, ismeri baráti körünket, ismeri mindazokat, akikkel kapcsolatot tartottunk. A privátszféra feloldódott a technikai apparátus fejlettségével, és veszélyes mértékben beazonosíthatókká váltunk. Így nem az a kérdés, hogy lesz-e Skynet, hanem az, hogy vajon képes lesz-e az ember kordában tartani a szuperintelligens M. I.-t, vagy a hatalomvágy és a politikai-gazdasági korrupció gátlástalansága valósággá teszi a Terminátor jelenleg még fantasztikus részét, a gyilkos gépek öntudatra ébredését.

James Cameron: Terminator (1984)

Emellett az is rémisztő a Terminátor víziójában mai napig, amit a hasonló és hasonlóan kultikus Mátrix című 1999-es Wachowskik-féle sci-fi akciófilmben az antagonista, Smith ügynök ki is mond: hogy az emberiség egy vírus, egy megsemmisítendő létforma a Földön. A Terminátor 1984-ben nyilvánvaló politikai felhangokkal bírt. Például a Skynet felfogható a szovjetek populista, neokonzervatív és sztereotipizált kritikájaként, hiszen egy totalitárius rendszert vezet, ahol a gépeknek nincs önálló akarata, hanem a szuperszámítógép irányít mindent, így tökéletesen megfelelt ez az amerikai jobboldali retorika Szovjetunióról alkotott rémképének. A pacifista Ítélet napjától visszatekintve ennél a motívumnál persze sokkal erősebb a film hidegháború-ellenes olvasata. Hiszen a Terminátor forgatása környékén, 1983-ban indította el Ronald Reagan a „Star Wars”-nak, csillagháborús tervezetnek becézett nukleáris fegyverek elleni védelmi rendszert, mivel az atomháború a levegőben volt, az ötvenes évek után a nyolcvanas években féltek az emberek legjobban a nukleáris holokauszttól. Így a Terminátorban is a nukleáris fegyverarzenált használja fel a Skynet az emberiség elpusztítására, s amellett érvel, hogy az ember valóban veszélyes környezetére, és valamilyen szinten megérdemelte a pusztítást és a kvázi Apokalipszist. Melyből persze van kiút azok számára, akik képesek felismerni újra az emberi élet értékét – a második rész ezzel a mondattal zárul.

A Terminátor nagyon aktuális tehát, ma is elgondolkodtat arról a világ katasztrófáit és katasztrofális állapotait szemlélve, hogy az embernek milyen funkciója van a pusztításon és az erőszakon kívül a világban. Látványossága és tartalmi kvalitásai mellett érdemes szót ejteni hőseiről, illetve az őket megformáló színészekről. Mint a Ryan közlegény megmentésében, úgy a Terminátorban is csak mellékszereplő az, akinek az életéért a harc folyik: John Connor fel sem tűmnik ebben a történetben (a második részben is csak villanásnyira). Connort az édesanyját játszó Linda Hamilton képviseli, aki, valljuk meg, még a legjobb munkát végzi a színészek közül. Igen, a Terminátor nem hatalmas színészi teljesítményei miatt magaslik ki, Michael Biehn sem az évezred tehetsége (bár önmaga és a nyolcvanas évek akciósztárjainak szándékolt önreflexív paródiáját kiválóan hozza a pár évvel ezelőtti nyolcvanas évek-nosztalgiázó Far Cry 3: Blood Dragon című videojáték főszereplő tökös macsója szinkronhangjaként). Mégis: ezek a mára kisebb-nagyobb ikonná vált sztárok olyan jó választásnak bizonyultak, hogy szinte ezzel a szerepükkel forrtak össze. Ahogy Linda Hamiltonnak, úgy Michael Biehnnek is ezek voltak legemlékezetesebb szerepei pályafutásuk során (habár Biehn szerepelt két kirobbanóan sikeres későbbi Cameron-alkotásban is, A bolygó neve: Halálban és A mélység titkában, Linda Hamilton pedig a Dante pokla egyik főhőse).

James Cameron: Terminator (1984)

Valakit hiányoltunk eddig, nemde? Direkt utoljára hagytam az osztrák tölgyet, Arnold Schwarzeneggert, akit manapság divatos cikizni osztrák akcentusa és blődli filmjei (Herkules New Yorkban, Junior, Ovizsaru és a Terminator 3-ban és a Genysisben is önmaga paródiájává válik „alakítása”) miatt. Az osztrák testépítő bajnok James Cameron műve előtt már szerepelt hollywoodi blockbusterben, a Conan, a barbár – gyerekkorom másik kedvence, felnőttkorom bűnös élvezete – címszereplőjeként berobbant a köztudatba. Mégis talán sokkal inkább a Terminátor-beli T-800-as (vagy 101-es modell), az endoskeleton gyilkoló cyborg figurájával forrt össze Arnold Schwarzenegger neve. Az osztrák antiszínészt pedig pont azért alkalmazták a nyolcvanas években, amiért tényleg megérdemli a méltatást: kiállása miatt. Dagadó izmai önálló stílust és műfajt keltettek életre a Reagan-éra hajnalán, a „hard-body akciófilmek” talán nem árasztották volna el Amerika és a világ mozivásznait Sylvester Stallone Rocky- és Rambo-filmjei és Schwarzenegger fősodorbeli exploitation-filmjei nélkül.

Az osztrák származású ex-kormányzónak pedig kétségtelenül ez az életpályáját tekintve szokatlan terminátorszerepe állt a legjobban. Mikor a T-800-as megérkezik, körültekint, vagy megindul a menekülő Kyle és Sarah kocsija felé, ráugrik és bebokszolja a szélvédőt – mind-mind iszonyatosan brutális momentumok, melyek elhalványítják a gagyi Herkules New Yorkban-t. A felduzzasztott izomzat manapság, a férfiideál átalakulásával kiváltképp túlzó. Ám elképzelni sem tudjuk, hogy másképp alkossanak meg egy mindenre elszánt gyilkoló gépet. A Terminátor 2.-ben az atletikus Robert Patrick T-1000-ese, a „folyékony fém” bár erősebb és profibb bérgyilkos, ám már közel sem olyan hatásos mozgóképi szörny, mint Arnie T-800-asa az első részben.

James Cameron: Terminator (1984)

Szóval emberek, egy legenda került ismét a mozivászonra július 7-én, és látható ma is a Corvin moziban, melyen több generáció szocializálódott, és melyet sokunk mai napig legalább évente egyszer biztosan újranéz DVD-ől. Ami persze csak pótlék privát vetítőterem híján, hiszen a Terminátor még azon filmes korszak terméke, mikor tényleg érdemes volt jegyet váltani valóban látványos akciófilmekre, s nem kellett hozzá térhatású kép, arcunkba spriccelő vízpára vagy illatok. Csak az abszolút film, a tiszta mozi, a kiváló hangulatteremtés és az ikonikus sztárok – mindaz, amivel a mai szuperhősfilmek nem tudják felvenni a versenyt, főleg, hogy James Cameron sci-fije laposra veri többségüket.

 

Terminator (The Terminator)

Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, thriller, 108 perc, 1984

Rendező: James Cameron

Forgatókönyvíró: James Cameron, Gale Anne Hurd

Zeneszerző: Brad Fiedel

Operatőr: Adam Greenberg

Díszlettervező: George Costello

Jelmeztervező: Hilary Wright

Producer: Gale Anne Hurd

Executive producer: John Daly, Derek Gibson

Szereplők: T-800 (Arnold Schwarzenegger), Sarah Connor (Linda Hamilton), Kyle Reese (Michael Biehn), Vukovich nyomozó (Lance Henriksen), Traxler hadnagy (Paul Winfield)

Forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.

Bemutató: 2016. július 7.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Összefoglaló a 17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál magyar filmes programjáról
Iryna Tsilyk A föld oly kék, mint egy narancs című filmje a 17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon
Sidney Lumet: Tizenkét dühös ember
Oláh Judit: Visszatérés Epipóba

Más művészeti ágakról

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Rettentően veszélyes vagyok Rettentően veszélyes vagyok
Pálfi György filmrendezővel a filmkészítés kollektív alkotói mechanizmusairól, fordulatokról, szenvedélyről és rendszeren kívüliségről
Balássy Fanni: Hol is kezdjem. Tilos az Á Könyvek, 2020
King Weed: Let There Be Weed (2021)
art&design

Mikor a lepke kikel a bábból Mikor a lepke kikel a bábból
Interjú Ronga Eszter festővel pályakezdésről, inspirációkról és a jelenlegi helyzetről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés