Ahogy ez előre sejthető volt – és részben elvárható is olyan terhelt közelmúlttal bíró országoknál, mint Koszovó és Albánia –, a kiállított művek jelentős része a múlt valamilyen tragikus eseményére vagy olyan időszakára reflektál, amely alatt e két apró balkáni ország lakossága elnyomó rendszerek és háborúk elszenvedője volt. Ez a kitüntetett jelentőségű múltfeldolgozás lehet olyan időben távolabbra nyúló törekvés, mint Adrian Paci Az ő saját kezei című ötcsatornás videóból és eredeti levelek másolataiból álló installációja. A munka alapját a második világháború alatt az olasz megszállással Albániába került, majd pedig egészen 1949-ig ott tartott olasz állampolgárok leveleinek gyűjteménye adja, olyan intim leveleké, amelyek soha nem jutottak el címzettjeikhez, ugyanis alig pár éve találtak rájuk az ország állami levéltárában.

Ezzel az alapanyaggal és formai megoldással termékenyen állítható szembe Paci egy másik itt látható munkája, Az albániai történetek, amely szintén videómunka, de mindössze egyetlen televízió méretű képernyőn jelenik meg, továbbá a művész személye itt kevésbé helyezhető történeti és érzelmi distanciába. Az 1997-es videó elsőre kedves családi felvételnek, vagy lájkvadász Youtube-videónak tűnhet, amelyen egy 4-5 éves kislány mesél valamit. Pár mondat után azonban kiderül, hogy ez elbeszélt történet zavaros tanmese sötét erőkről és antropomorf állatszereplőkről – valójában a közelmúlt háborújának gyermeki interpretációja a művész lányának saját szavaival.

A beválogatott munkák közül meglepően sok mű foglalkozik egy elsőre kevésbé tragikusnak, sokkal inkább giccsesnek és abszurdnak ható jelenséggel, Tirana színesre festett homlokzatival – ilyenek többek között Anri Sala Dammi i colori, illetve Gentian Shkurti Színvak című munkája. Albánia jelenlegi miniszterelnöke, a képzőművész végzettségű Edi Rama, 2000-től tizenegy éven át volt a főváros, Tirana, polgármestere. Neve összeforrt az általa megálmodott „városfejlesztési” projekttel, amelynek keretében a város egyes épületeit hangulatjavító célzattal különböző tarka színkombinációkra mázoltatta. A kiállított videók tanulsága szerint ez ambivalens érzelmeket váltott ki a lakosságból, mivel őket nem vonták be a folyamatba; másfelől egyértelműen groteszk látvánnyá válik mindez azokon a felvételeken, ahol a romos állapotban lévő többi épület, az utak, hidak és jelzőlámpák egy képre kerülnek a néha irritálóan neonszínű, tatarozott házakkal.

Külön blokkot szenteltek a nemi és társadalmi egyenlőséggel – vagy épp annak hiányával – és a különböző identitásbeli kérdésekkel foglakozó műveknek. A Haveit művészkollektíva munkái, mint például a Használd a szád című performansz dokumentációja, a szexuális orientáció és nemi identitás témaköréhez kapcsolódó tabukat, intoleranciát és a konok tradíciókövetést mutatják be. A többnemzetiségű apró államok esetében különösen érdekes és örökké forró téma a nemzeti és gyakorta egyben a vallási és politikai identitás. Ezeknek érdekes felfoszlását, pontosabban globalizálódását mutatják azok a munkák, amelyek a jellemző névadási szokásokat járják körül, miszerint minden további nélkül adhatnak gyermeküknek a szülők idegen, külföldi nevet. Jelesül a Koszovó létrejöttében jelentős szerepet játszó britt miniszterelnök után számtalan gyermeket neveztek el Tonyblairnek.

A történelmi és társadalmi kérdéskörökkel szemben a kiállítás másik végpontjában a művész – a balkáni művészi – szakmai sikerének lehetősége áll, amelynek talán egyetlen útja a nyugatra való kitörés és a még jelenleg is érezhető Balkán trend meglovagolása. Ennek egyik kulcsdarabja a To be a künstler, you have to arbeiten feliratú sokszorosított print Dren Maliqitől, amelyből bárki magához vehet egy példányt a kiállításról.

Nagy általánosságban jó és erős műveket sikerült összeválogatni – a tér néhol üresebb, az esetek döntő többségében azonban inkább zsúfolt. A művel jelentős hányada videó, viszont ez kivételesen nem teszi monotonná és hosszúvá a kiállítást – egyfelől a változatos formai megoldások, másrészt a felhasználóbarát vetítési időtartamok miatt. Tagadhatatlan, hogy a kiállítás alapvetően olyan húzónevekre épít, mint Anri Sala és Adrian Paci, de emellett jut hely pár fiatalabb alkotónak, bár közülük is főleg olyanoknak, akik már elindultak a nyugat általi kanonizálás útján. Azt sajnos nem tudjuk meg, hogy mi az, ami nem fért bele a kiállításba, és csak feltételezhetjük, hogy ennél jóval több művész dolgozik Albániában és Koszovóban, vagy épp albániai és koszovói állampolgárként a világ más pontján.

Az A bálna, amely tengeralattjáró volt – Kortárs pozíciók Albániából és Koszovóból című kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban tekinthető meg 2016. szeptember 11-ig.

Fotók: Ludwig Múzeum