Valószínűleg kevesen vitatkoznának azzal az állítással, hogyha a Színházak Éjszakáján valaki betévedt  a Radnóti Miklós Színházba, akkor lehetetlenség volt elszakadnia onnan. A teátrum a megszokottnál is nívósabb programokkal szögezte székhez nézőit, ügyelve arra, hogy mindenki megtalálja a maga helyét: a gyerekek belekóstolhattak az árnyszínházkészítés rejtelmeibe, az irodalomkedvelők klasszikusaink munkásságára pillanthattak rá egy egészen más oldalról, a nagyszínpadon pedig megszűnt a fal, amely elválasztotta a közönséget a művészektől.

Nem példátlan, hogy neves előadóművészeink összetalálkoznak költőóriásainkkal, ám Szávai Viktória Weöres Sándor verseivel lebontott mindenféle elképzelést arról, milyen is egy irodalmi est. A Lengyel Intézet vetítőtermében ugyanis nem pusztán páratlan érzékenységgel előadott szövegek hangzottak el: ösztönös játékosság keveredett  ősi tudással és alkotott olyan elegyet, amely csak kivételes pillanatokban tud megszületni. Mély, őszinte, vallomásos sorok követték egymást, miközben a fókuszban álló, nagybetűs Nővel együtt mi magunk is újabb és újabb korlátoktól szabadulhattunk meg. Még Weöres Sándor halandzsaverseinek zenei feldolgozásai is arra tanítanak minket, hogy merjük megélni a vágyainkat.

A nagyszínpadon zajló Most mutasd meg (mennyire ismered a Radnótit)! címmel meghirdetett vetélkedő egy pillanat alatt Pál András magánjátszóterévé vedlett, tegyük hozzá, hogy a közönség legnagyobb örömére. A színművész teleshoposokat megszégyenítő kreativitással prezentálta a verseny győzteseinek nyereményeit, továbbá azt is bebizonyította, hogy játszi könnyedséggel válhatna egy egész estés televíziós showműsor arcává. Miután színpadra szólította a roppant fantáziadúsan elnevezett csapatokat (egyes és kettes csapat), négy önkéntes jelentkezését kérte a közönség soraiból. A kezdeti szemérmeskedés hamar elmúlt, elvégre nem mindennap szerepelhet az ember a Radnóti Színház Színpadán, ráadásul ilyen elit társaságban: az egyes csapat törzstagjai Rusznák András és Schneider Zoltán, a kettesé pedig László Zsolt és Gazsó György voltak. Beindult hát a játék, a vetélkedés pedig óriási volt: az utolsó körökben egyre többet kockáztattak a versenyzők, duplapontokért rajzolták le az előadáscímeket, vagy éppen írták át teljesen a szabályokat. Ám minden kísérlet meddőnek bizonyult, amelyet az egyes csapat tett a vezetés megszerzésére – a kettesek fölényes győzelmén még a pontbíró megvesztegetése sem segített sokat.

A játék feszültségeinek levezetése után elkezdődhetett az ImPróba, amely a színház idei évadának októberi bemutatóját helyezte középpontjába. Az Iván, a rettenet improvizációs próbájának karmestere ifj. Vidnyánszky Attila volt, aki adhatott bármilyen instrukciót, nem tudta zavarba hozni színészeit. Volt itt minden: Petrik Andreának jól helyben kellett hagynia Rusznák Andrást, László Zsolt és Gyöngyösi Zoltán egymáson fekve igyekezett megbuherálni egy alig működőképes tévét, Pál Andrásnak pedig csak fel kellett lépnie a színpadra, és a közönség máris dőlt a nevetéstől. Negyvenöt perc vegytiszta szórakozás.

A nap legizgalmasabb programjának egyértelműen az Így írtok Ti ígérkezett, elvégre a nézők történelmi pillanatnak lehettek szemtanúi: Schneider Zoltán rendezőként debütált. Méghozzá igen bátor és progresszív rendezőként, hiszen arra vállalkozott, hogy mindösszesen másfél óra alatt színpadra ülteti a közönség mondataiból született, ebből adódóan kevésbé összefüggő kortárs drámát. Egy átlagos próbafolyamat hat héten keresztül zajlik – nos, az Elmagányosodás esetében minden "hétre" tizenöt perc jutott. Ám ez nem vett vissza a színészek lelkesedéséből, ahogyan az sem, hogy olyan karaktereket kellett megformálniuk, akikkel nem egyszerű azonosulni. Valljuk be, nehéz mit kezdeni az „Ostor ez a láb!”, az „Én egy kikreppelt polinóm vagyok egy teszkós zacskóban” és az „Anyád kurd íjas szektataggá lett balerina” mondatokkal. De egyikük sem esett kétségbe, még akkor sem, amikor a próba felnél kiderült, hogy Pál András valójában nőt játszik. A párkákat alakító Martin Mártának, Lovas Rozinak és Csomós Marinak ugyan kevésbé látványos, de igen összetett feladata volt: emberi életeket jelképező káposztaleveleket tépkedtek egy hatalmas fazékba, miközben kórusban jajgattak hol fájdalmasan, hol szemtelenül kéjesen – ez az igen érzékletes metaforakomplexum minden bizonnyal Schneider Zoltán rendezői pályafutásának csúcstalálmánya. Az egyre erősödő káoszban Kovács Márton, Gyulai Csaba és Rozs Tamás a zene eszközeivel próbált rendet teremteni, az idő azonban kevés volt ahhoz, hogy igazán kibontakozhassanak, a darab pedig túl dadaista, így a másfél órásra elhúzódó próbafolyamat miatt nem láthattuk a bemutatót. Egy dologban azonban teljesen biztosak lehetünk: bármit megnéznék, amit a Kaszás Attila-díjas színművész interpretál.

A 2016-os Színházak Éjszakája ismét remek lehetőség volt arra, hogy a nézők jobban megismerhessék kedvenc színházukat, közelebb kerüljenek az alkotófolyamathoz, vagy egyszerűen bepótolják mindazokat az élményeket, amelyek a nyári böjtidőszak miatt kimaradtak. A Radnóti Miklós Színház pedig megmutatta, hogy színvonalas, közvetlen és végtelenül szórakoztató társulattal rendelkezik, amelyik szerencsére pontosan tudja, hogy mikor nem kell magát túl komolyan venni.

Fotó: Gerencsér Anna