Farkas Gábor a program szerint Chopinen, Schumannon és Liszten át mutatta be, mit tud - s főként azt, hogy hogyan. Chopin impromptui (asz-dúr, op. 29; fisz-dúr, op. 36; gesz-dúr, op. 51 és cisz-moll, op. 66) lágyan szólalnak meg keze alatt, magabiztossága lenyűgöző - kottát nem használ, s egy-egy tétel közt épp annyi szünetet hagy, hogy ne múljon el még az előző hatása, de ne is hasítson belénk túl hamar a következő. Farkas elegáns zongorista: két, két és fél óra hosszan magára vonzza több száz ember tekintetét, lehetetlen nem figyelni rá - hangsúlyosan jelen van a zongora mögött, de egy-egy finom, visszafogottan látványos kézemelése, ha fél percig egy kézzel játszik, sem vonz több figyelmet a játszóra, mint a játékra.

Schumann Szimfonikus etűdjeinek (op. 13) interpretálásában könnyedén megtalálja a harmóniát: a keményebb és légiesebb részek úgy váltakoznak villámgyors ujjai alatt, hogy ha lehetne, mindvégig nem vennénk lélegzetet sem. Ám alázata és előadóművészetének kiválósága - melyet Kocsis Zoltán is méltatott vele dolgozván - Liszt h-moll szonátája révén mutatkozik meg igazán.

A szünet után, mikor a zongorista elfoglalta székét, s a terem is elcsendesült már, Farkas jó egy percig csendben van még - készül, megtölti feszültséggel a termet, s csak akkor kezd bele a szonátába, mikor úgy érzi, minden készen áll Liszt megszólaltatására és befogadására. Együtt él hangszere hangjaival - olyannyira, hogy a zárótétel után látszik, nem engedi őt a zongora, beletelik egy percbe, míg szabadul, meghajol és felzúg a taps.

Két ráadás még, s utána már csak simogatás a szívnek és léleknek Schubert F-moll Fantáziája (op. 103), mesteri négykezesben Vásáry Tamással. Simogatás nyilván Farkas lelkének is - de a miénknek vitathatatlanul.