A franciaországi Bretagne tartomány egyszerű, népviseletbe öltözött asszonyai, az óceánpart színei, a Bois d’Amour, vagyis a „Szerelem Erdeje” ihlették meg a 19. század végén Pont-Avenbe gyűlt, legkülönfélébb nemzetiségű festőket. Nabis-nak (ami óhéber nyelven „Próféták”-at jelent) hívták magukat. A kiállítás bevezetőtermében Robert Brough és Charles Cottet képein fehér főkötős asszonyokkal  találkozunk, akik – ahogy Brough festményének címe jelzi is – két világ határán, Nap és Hold, nappal és éjszaka között mozognak. A Nabis mozgalmának kezdeti fázisában született képek megszerettetik a szemlélővel az észak-francia tartományt, és kicsit a több száz évvel korábbi németalföldi festészetet, illetve a még korábbi, 14. századi gótikát is megidézik.

A Pont-Avenbe 1886-ban érkezett, egy hatfős családot maga mögött hagyó Paul Gauguin, és a fiatal Émile Bernard lettek a Nabis központi, iránymutató festőalakjai. Ők hozták létre a szintetizmus stílusát, ahol a tájképet élénk színekkel és – középkori üvegablakokra is emlékeztetve – erőteljes kontúrokkal ábrázolták (ez a cloisonnisme-nak nevezett technika). A kiállításon szereplő Gauguin-képek között találkozunk még részben az impresszionizmus ihlette alkotással, illetve már a szintetizmus jegyeit magán hordozó, Bretagne és Tahiti világát idéző festményekkel is.

A Nabis névadó festője, illetve teoretikusa, Paul Sérusier festményei is jelen vannak a Palazzon Roverellában. Az okker- és narancssárga színek uralta pont-aveni tájakon ő nemcsak az asszonyok csoportját jelenítette meg ritmikusan, de az egyes alakokat, azok arcát is kiemelte, például a Giovane donna bretone con brocca (Fiatal breton nő korsóval) című képen.

A Nabis alkotói közül – Gauguin mellett – kétségkívül Maurice Denis hatott leginkább a jövő, különösen az avantgárd festőire. Meggyőződése, miszerint a festészet egyik legfontosabb feladata a díszítés, a dekoráció, egyértelműen nyomon követhető a rovigói kiállításon szereplő számos alkotásán, elég csak a La Bella al crepuscolót (A Szépség alkonyatban) vagy a Magnificatot megemlíteni. Ez utóbbi jól szemlélteti a Nabis festőinek vonzalmát a misztikumhoz, a katolicizmus témáihoz. Denis másik nagyon fontos meglátása az volt, hogy egy kép, mielőtt bármilyen alakot vagy formát ábrázolna, leginkább különböző színek bizonyos rend szerinti, egymás melletti, egymásra ható csoportosulása. Valóban, a Magnificat vibráló színei beszippantják a nézőt. A festményt tarthatjuk akár már szecessziósnak is.

A kiállítás második részét a Nabis-hatásokat magukon viselő vagy azokból kiinduló olasz festőknek szentelték. Nem véletlen, hogy a sort egy velencei festővel, Gino Rossival kezdik. Az 1895-ben megalakult Velencei Biennále lehetőséget adott arra, hogy a helybeli festők megismerkedjenek a legújabb francia ötletekkel, mozgalmakkal. A velencei lagúna világának színei, természeti alakzatai is jól összehangolhatók a szintetizmus festészetének világával. Az Umberto Moggioli képein megjelenő buranói halászok alakjai is némileg a pont-avensi figurákat idézik meg, csak meghittebb, mediterrán hangulatban. De nemcsak az olajfestészet technikájával találkozunk ebben a szekcióban, hanem olyan kuriózumokkal is, mint például Teodoro Wolf Ferrarinak az üvegablak-ábrázolásai, közelítve ezzel a gótikát, az avantgárdba forduló huszadik század elejéhez.

Az „egyszerűség” jegyében alkotók témáikat nem feltétlenül csupán a természettől kölcsönözték. Ahogy a svájci Felix Vallotton vagy épp Marius Borgeaud, a századelő olasz avantgárd festészetének képviselői is szerették az „otthonokban”, illetve a belső terekben ábrázolni alakjaikat. Ezeken a képeken is a szintetizmus, az árnyéknélküliség újragondolt alkalmazását figyelhetjük meg, témáikban ugyanakkor a 19. század köszön vissza. A „reális” és a „szimbolikus” világ találkozik tehát a kiállításon bemutatott Felice Casorati, Mario Cavaglieri vagy Oscar Ghiglia festményein, melyek a szemlélőt egyszerre nyugtalanítják (épp hogy csak bizsergésnyire), indítják el egyfajta „felfedező” útra, a lélek mélyére, és egyszerre ringatnak bele abba a tudatba, hogy még mindig védenek minket a gyökereink. Mario Cavaglieri igen nagyméretű, szuggesztív képén, a Giulietta appoggiata al tavolón (Giulietta az asztalnak támaszkodva) már csak egyfajta illúzió a kényelem, a megpihenés lehetősége. A csípőnk már kifordul tőle, és a térdünket is inkább csak emelnénk, mint megnyugtatnánk, de a harsány, tengerpartot idéző színeket, valamint a Giuliettát körbevevő, alaposan megtervezett, egyedi tárgyakat még otthonosnak érezhetjük. Ahogy Oscar Giglia mágikus realizmusra előremutató, Ugo Ojettije előtt is még szinte teljes épségben pompázik a vázában a virágcsokor, és diadalt ül a virtuozitás.

Az I Nabis, Gauguin e la pittura italiana d’avanguardia (A Nabis, Gauguin és az olasz avantgárd festészet) című kiállítás az olaszországi rovigói Palazzo Roverellában tekinthető meg 2017. január 14-ig.