Régóta figyelem Baráti Kristóf pályafutását, s ha először értetlenkedtem is az őt körülvevő hype miatt, hamarosan “kénytelen voltam” rájönni, hogy valóban olyan kiváló zenész, mint amennyire a személyét övező siker ezt sugallja, és - egyébként - embernek is meglehetősen kellemes. Mivel gyakran hallottam Várdai Istvánnal játszani, legutóbb épp azt írtam róluk, hogy míg utóbbinak ahhoz kell bemelegednie, hogy “pontosan” játsszon, Barátinak ahhoz van némi időre szüksége, hogy “elengedje” az egyenletes lebegésű temperálást.

Részben a zongorista hírneve, részben pedig a lehetőség vonzott a koncerten, hogy leellenőrizzem fentebbi kijelentésem érvényességét, szóval nagy örömmel és várakozások után érkeztem a Zeneakadémiára.

Ugyan a Zeneakadémia közönségén még kevésbé érződik a “válság”, mint amennyire ezen a Müpában megrémültem, a neves zenészek és a nagyszerűnek ígérkező műsor ellenére is volt még jócskán hely a nézőtéren, szóval nem lehetett azt mondani, hogy a csilláron is lógnak az emberek.

Felvonultak a muzsikusok a színpadra, és elkezdődött a műsor. Bevallom, nekem ilyenkor elég gyakran a hangzáshoz kell szoknom: újra szembesültem a Zeneakadémia Nagytermének különös akusztikájáva. Valószínűleg a termet borító burkolat, a sokszorosan megtörő felóletek, valamint az itt-ott megjelenő drapériának köszönhetően, a hangzás “fülledt”. Nem tudom ezt másként leírni: az egészen magas hangok (hamar) eltűnnek, a közép és a mély telt, illetve telített és egyenletes, a sokszoros visszaverődés miatt viszont belesüppedünk a térbe, az “arcunkba kapjuk” a muzsikát. Nagyobb zenekarok esetén ez kifejezetten hasznos tud lenni, ám most, egyetlen hegedű és zongora mellett a hangzás meglehetősen intim és kissé üres.

Van valami ráció abban, ahogy Bartók és Kurtág műveket egymás mellé avagy köré helyeznek, mert van a két szerző zsenialitásában valami közös. Ám arra már egy ideje rájöttem, hogy az “időszemléletükben” (legalábbis az itt játszott Kurtág-művek esetében, de egyébként úgy általában is) különbség van: Kurtág ugyanis szeret rendkívül rövid (és ennek következtében tömör) zenéket szerezni. Nyilván küzdök még az ő műveinek a befogadásával, de azt hiszem nem állok távol az “igazságtól”, ha azt mondom, hogy ezek nem fragmentumok, sokkal inkább gesztusok: egy-egy rendkívül mély emberi gesztus húzódik a néhány másodperces darabok mögött. Szerintem pont ezért olyan nehéz játszani őket: abba a néhány másodperbe sűsűsödik az összes energia, aminek a kialakulása más szerző - mondjuk Bartók - esetében negyed óra vagy húsz perc.

Minden lelkesedésem és bizakodásom dacára úgy érzem, hogy ez a koncert nem túl jól sikerült. Barátinak, mint hegedűsnek és Bavouzet-nek, mint zongoristának nem sikerült elhitetnie azt, hogy semmi problémát nem jelent az, ha egy mereven 12 egyenlő lépésre hangolt eszköz, valamint egy szabadon változtatható magasságú hangszer szól együtt. Nincs semmi kétségem, Bartók zongorista létére nagyon is tisztában volt a zongora korlátaival, és nagyon sok művében találhatunk mikrotonalitást. Ezúttal azonban nem a szigorúan pontos Baráti Kristófot hallottuk, ami vonósok között a becsületére vált volna: a zongorával inkább bizarrnak, mint mikrotonálisnak hangzott játéka, Bartók intenciók ide vagy oda.

Ahogy hiába volt egyébként tényleg kiváló Bavouzet zongorajátéka, azt az óriási mértékű sűrítést, amit a Kurtág-darab megkövetelt, nem tudta hihetően előadni. És ezt nem lebecsülésnek szánom: a feladat nem rá lett kiszabva.

A szünet után is Kurtág-darabot hallottunk, ezúttal a kompozíció előadása Baráti Kristófra hárult. Talán Gyuri bácsi más zenészek iránt érzett jóindulatának köszönhető, ezúttal a hegedűn előadott gesztus-sűrítmény egészen hihetően hangzott. Ahogy  a Bartók-szonáta is problémamentesre sikeredett.

A közönség pedig ünnepelt, ráadásul jogosan. Tudniillik nagyon is korrekt koncertet hallottunk. Egyedül maradtam csalódásommal, mivel én jobbat, valóban zseniális előadást vártam. 

A műsoron

2016. október 13., 19.30

Zeneakadémia — Nagyterem

Baráti Kristóf (hegedű) és Jean-Efflam Bavouzet (zongora) koncertje

        Bartók: Rapszódia hegedűre és zongorára, No. 1

        Kurtág: Játékok zongorára – válogatás

        Bartók: Rapszódia hegedűre és zongorára, No. 2

        Kurtág: Jelek, játékok és üzenetek – hegedűre

        Bartók: Szonáta hegedűre és zongorára, No. 1

Napjaink egyik legjelentősebb és legfoglalkoztatottabb francia zongoristáját, Jean-Efflam Bavouzet-t szoros és gyümölcsöző kapcsolat fűzi a magyar  zenei élethez. A Liszt- és Kossuth-díjas Baráti Kristóffal 2015-ben játszott első ízben, s úgy tűnik, hogy ez a találkozás igen inspiráló volt: a CAFe Budapest fesztiválon  újra együtt állnak színpadra, és a modern magyar zene lesz a közös nevező.

A Solti György által felfedezett, több nagy nemzetközi versenyen díjnyertes francia zongoraművész tavaly amerikai turnén vett részt, valamint fellépett Hongkong, Sydney, São Paulo és Luxemburg szimfonikus zenekaraival, a Francia Nemzeti Zenekarral és a BBC Filharmonikusokkal. Szólóestet adott a párizsi Louvre-ban és a londoni Wigmore Hallban. Hatalmas repertoárt játszik, korunk egyik legjelentősebb Ravel- és Debussy-előadójának tartják.