A mára klasszikussá vált Thelma és Louise című Ridley Scott-film a feminista filmkritika egyik kedvenc alkotása, minthogy benne a címszereplő nők kitörnek tradicionális nemi szerepeikből. Thelma és Louise még nem járnak sikerrel az új női identitás kiépítéséért folytatott küzdelemben, hiszen egy (amúgy jogos) erőszakos bűncselekmény miatt kényszerülnek rövid szabad életüket az országúton, menekülésben tölteni, illetve egy szakadékba hajtani szabadságukért. A konzervatív társadalom kritikája mellett Ridley Scott műve a Bechdel-teszten is átmegy, hiszen címszereplői bár sokat beszélnek a férfiakról, de látens leszbikus kapcsolatuk a másik nem tagjai nélkül is működőképes lenne, ha nem loholna nyomukban a rendőrség.

A száll a kakukk fészkére és Dino Risi klasszikus olasz road movie-komédiája, az Előzés mellett Paolo Virzì (Előtted az élet, Toszkán szépség, Esélylesők) legújabb filmje, az Őrült boldogság Ridley Scott drámáját idézi meg nemcsak történetében és karaktereiben, hanem direkten is egyik filmforgatási jelenetében, melyben az Előzésben látott autóhoz hasonlóban menekülést hajtanak végre a főhősnők, Beatrice és Donatella a Thelma és Louise címszereplőinek öltözetében. Azonban Ridley Scott művével szemben Beatrice és Donatella nem a halálba hajtanak, számukra van más alternatíva, főleg, hogy Donatella már túl van egy kvázi halálon és újjászületésen, inkább az élettel kellene barátságot kötnie. Így a Ridley Scott-filmidézet inkább ironikus pastiche, sőt paródia, mely nem meglepő az alapvetően komikus hangvételű Őrült boldogságtól, amely a jól ismert olasz szatíra eszközkészletével beszél egy korunkban nagyon jellemző, vakvágányra futott emberi életről.

Toscana gyönyörű tengerparti vidékén egy idillinek tűnő villa kertjében sétál Beatrice (Valeria Bruni Tedeschi) kalapban és elegáns nyári kosztümben, ahogy a felső tízezer tagjai általában. Osztja az észt a körülötte levő fura szerzeteknek, majd egy kék furgonba szállna be. Azonban egy férfihang kitessékeli onnan, s kiderül, hogy Beatrice nem luxusvillában, hanem egy pszichiátriai intézetben van, ahonnan nem távozhat szabadon. A narcisztikus és exhibicionista nő nemcsak „túl sok”, de kóros lopkodó és hazudozó is, ha nem utalják be a villába, talán egy börtönben ülne.

Miután durva kioktatást kap egyik ápolójától, Beatrice könnyekkel küszködve rogyna le a rendelőben, de ekkor új jövevény érkezik az intézetbe, aki az extrovertált, néha mániákus signora tökéletes ellentéte. A hallgatag és depressziós drogfüggő Donatella (Micaela Ramazzotti) újabb öngyilkossági kísérlete után kerül az intézménybe, ám Beatrice-nek szimpatikus lesz a fiatal nő, és a ravasz Beatrice magát orvosnak kiadva ki is kérdezi őt. Mint kiderül, Donatellától elvették gyermekét legelső öngyilkossági kísérlete után. Ezért Beatrice elhatározza, hogy bármi áron, de eljuttatja a megtört anyát kisfiához, nem mellesleg pedig saját „lovagjaihoz”, kattant szeretőjéhez és dörzsölt ügyvédjéhez is benéz.

Az Őrült boldogság akár a Don Quijote is lehetne, mert humora alapvetően arra épül, hogy a flúgos Beatrice miként veszi rá partnerét arra, hogy a „normális társadalomba” kiszabadulva abnormális tetteket hajtsanak végre. Melyek Cervantes regényének motívumaihoz hasonlóan nemcsak üres bohózatba illő poénok, hanem különböző társadalmi-nemi sztereotípiákat vesznek célba. Így például mikor egyik jelenetben Beatrice és Donatella beszállnak egy férfihez, világossá válik, az is, hogy egy átlag férfi miként viszonyul két, az út szélén felszedett nőhöz. Azaz megszokások, sémák lépnek működésbe, melyet a patriarchális társadalom kialakított az évszázadok során, és még a huszonegyedik században is jelen vannak. Avagy, ha egy nő lenge öltözetben sétál az országúton, akkor az biztos prostituált, de legalábbis bizonyára rávehető a szexre. Ezt gondolja a külső megjelenésében a maszkulinitás karikatúrájaként feltűnő férfi autóvezető (hawaii ing, macsós copf, napszemüveg) is, akin természetesen bosszút áll Beatrice és Donatella.

S általában jellemző egyébként az Őrült boldogságra, hogy Paolo Virzì Ridley Scottnál sokkal nagyobb mértékben el tud szakadni a ni ábrázolás konvencióitól. Persze Beatrice is vágyik egy férfire, de őrült szabadságvágya, szertelensége sokkal erősebb, mint a heteroszexuális kapcsolathoz való kötődése. Küldetése sem elsősorban az, hogy saját „szerelmét” megtalálja, hanem hogy Donatellát mint anyát jogosan a gyermekéhez juttassa annak ellenére, hogy a nő mit követett el a múltban fiával szemben is. Tehát Paolo Virzì művében sokkal önállóbbak és függetlenebbek, már csak a pszichés defektusok miatt is sokkal kevésbé konvencionálisak a női karakterek, mint a Thelma és Louise-ban. Éppen ezért képes az Őrült boldogság Scott művéhez képest autentikusabban beszélni a női problémákról, a csonka család, a független anyaság és a szexuális kiszolgáltatottság kérdéseiről.

S ha már Donatellát említjük, az ő történetében is általában jellemző, hogy a normálisnak tartott társadalom sokkal abszurdabb és veszélyesebb, mint a toszkánai pszichiátrián kezelt mániákus, depresszív, addiktív vagy antiszociális nők. Például gyermeke apja nem hajlandó felvállalni fiát, megalázó módon vág neki Donatellához néhány bankjegyet. Jóllehet, a nő rovásán is van bőven, hiszen függősége és kicsapongó élete alkalmatlanná tette az anyaszerepre, de az „apa” bűne nagyobbnak tűnik a későbbi öngyilkossági kísérlethez képest is, hiszen gyáva módon visszatáncolt a felelősségvállalástól.

Avagy a férfiasság ebben a kapcsolatban is csupán maszknak tűnik, mögötte a libidó kegyetlen, kiszámíthatatlan ereje feszül, mely nemcsak a nő, de a születendő gyermek életét is tönkre teheti, mint azt Donatella öngyilkossági kísérletéből láthatjuk. S a zabolázatlan férfilibidó nemcsak a depresszív fiatal anya múltjában, hanem Beatrice történetében is jelen van, az ügyvédfigurán keresztül, aki megpróbálja kihasználni exhibicionista női ügyfelét, de az természetesen kikosarazza. Az aktív, potens férfi szánalmas paródiái kerülnek támadás alá az Őrült boldogságban a szatíra eszközeivel – ahogy azt a legjobb olasz komédiákban (például Elcsábítva és elhagyatva) megszokhattuk.

A humor és a társadalomkritika mellett Paolo Virzì műve képes őszintén megható is lenni, többek között utolsó jelenetei egyikében. Így aki könnyed, humoros road movie-ra számít, csalódni fog, hiszen itt a néző arcára fagyhat a mosoly, és nevetés helyett a sírástól gyűlhetnek könnyek a szemébe.

Az Őrült boldogságnak egy nagy hibája van csupán: kissé túlnyújtott. Paolo Virzì a kétórás játékidőből bő fél órát szán a karakterek bemutatására, s csupán az utolsó fél órában tér rá Beatrice és Donatella küldetésének teljesítésére. Addig a bolyongásról és az őrültködésről, a furcsa találkozásokról szól a történet, ami nem annyira nagy baj, sokkal inkább probléma viszont, hogy néhol leül a cselekmény, illetve néhányszor úgy érezhetjük, egy helyben toporog az Őrült boldogság, és nem halad előre témáiban. Avagy lehetséges, hogy mindezt másfél órában is meg lehetett volna valósítani pár töltelékjelenet, illetve hosszúra (már-már unalmasra) nyújtott párbeszéd elhagyásával.

Amúgya film minőségi darab, ez nagyban köszönhető a két remek karaktert megformáló színésznőnek, Micaela Ramazzottinak (Donatella) és Valeria Bruni Tedeschinek (Beatrice). Mindketten dolgoztak már korábban Paolo Virzìvel, Ramazzottit a Toszkán szépségben, míg Tedeschit az Esélylesőkben láthatták a nézők. Valeria Bruni Tedeschinek hálás szerep jutott amúgy, s zseniálisan alkotja meg az őrült Beatrice-t, akiről nehéz eldönteni, hogy tényleg őrült, vagy kicsit rá is játszik, hogy elérje céljait. Ezt a kettősséget, ezt az átmenetet remekül ragadja meg Tedeschi.

Teljes ellentettje, a normálisnak és csendesnek tűnő Donatellát megformáló Ramazzotti sem kevésbé emlékezetes szerepében, hiszen egy olyan karaktert kellett felépítenie, aki kiszámíthatatlan, akiből bármikor előtörhet az (ön)destruktív démon, illetve a gyermeke és zsákutcába futott élete miatt felgyülemlett feszültség.

Paolo Virzì az Esélylesők után ismét egy összetett, társadalmi szempontból is fontos olasz komédiát hozott össze, melyben bár a speciálisan olasz problémák annyira nincsenek erősen jelen (Donatella múltja nincs teljes mértékben feltárva, de nyilvánvalóan szimptómája ő a helyüket nem találó, munkanélküli olasz fiataloknak), de a női sorsról és az anyaság kérdéséről autentikusan képes szólni. A zseniálistól kisebb-nagyobb hibái miatt elmarad, de a Thelma és Louise mellé állítva semmiképp sem szégyenkezhet ez az őrült komédiába oltott road movie.

Őrült boldogság (La pazza gioia)

Francia-olasz dráma, vígjáték, 118 perc, 2016.

Írta és rendezte: Paolo Virzì

Forgatókönyv: Francesca Archibugi, Paolo Virzì

Zene: Carlo Virzì

Operatőr: Vladan Radović

Producer: Marco Belardi

Szereplők: Micaela Ramazzotti (Donatella Morelli), Valeria Bruni Tedeschi (Beatrice), Valentina Carnelutti (Fiamma Zappa doktornő), Marco Messeri (Floriano Morelli), Tommaso Ragno (Giorgio Lorenzini doktor).

Bemutató: 2017. január 12.

Forgalmazó: Vertigo Media Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!