Tar Sándor krimijét színre vinni szinte a lehetetlenséggel határos, de Mikó Csaba feszes szövegkönyve, komoly átértelmezései és finoman eltolt fókuszai egy pillanat alatt kibogozzák a gordiuszi csomót. A gyors váltásokkal operáló mozaikos szerkezet végig bizonytalanságban tartja a nézőt, a kérdések összesűrűsödnek, és bár a válaszok elő-előbújnak, végül aztán saját igazságértéküket vonják kétségbe. Dramaturgiailag a legizgalmasabb, hogy miközben látunk egy pontosan elkülöníthető, nyilvánvalóan jó és rossz oldalt, addig ez a megkülönböztetés csak elméleti síkon működik: a bűn senkit sem hagy érintetlenül. Még Négerben is (aki fiatalsága révén az ártatlanság hordozója lehetne) megfogan az ölés gondolata, pusztán azért, hogy élni tudjon – a felszabadulás tehát halállal kezdődik. De ha a halál a kezdet, akkor lehet-e nyugodt a vég?

Az előadás legnagyobb erénye, hogy képes túllépni a krimi műfaján, miközben megőrzi annak egyetemes jellemvonásait: bűntény bűnténybe oltva, egymást magyarázó rejtélyek, visszás jogrend. Ám a gyilkos tettek mintha csupán a vázat jelentenék, Horváth Csaba ugyanis magát az embert helyezi a középpontba. Az embert, aki vagy nem képes átlépni saját határain, vagy éppen a totális eszme rabjaként önmagát aposztrofálja világméretű korlátozó erőként. A lélektani okok olyan természetesen tárulnak fel, hogy legnagyobb borzalommá a megértés válik: a felfoghatatlan felfogatóvá lesz, az iszonyat pedig az emberiség gerincével egyenlő.

Az egymást át- és átértelmező metafizikai vonulatok három központi figura köré csoportosulnak: Csiszáré az eszme, a hideg, vakká tett logika birodalma, Molnár a hús, a megtépázott emberiség testet öltője, Néger pedig a tisztaság várományosa, a megváltás lehetősége. A három pólus aztán elválaszthatatlanul összemosódik, és hiába tudjuk, hogy az elaljasodás birodalma Bátyóék pincepokla, a hétköznapok véres egymásutánja maga a purgatórium, nem találhatunk megnyugvást, hiányzik az ellenpont. Nincs semmi, amit ténylegesen azonosíthatnánk a mennyországgal, a kis erdei lak csak egy újabb sötét látomás, ahol az addig egymásnak feszülő erők összecsaphatnak, kiolthatják egymást. Éppen ezért a boldog végkifejlet is inkább csak mély önirónia, a happy end kódja feltörhetetlen.

Az előadás kiváló szerepkettőzésekkel dolgozik, a színészek éles váltásokkal, egyértelmű jelzésekkel húzzák alá, kit alakítanak éppen – annyi bizonyos, a karakterek édestestvérei a misztikusságnak. Nincs egydimenziós eszközfigura, itt tűpontos jelentésháló szövődik, a vezérfonal mellett mindenki ugyanolyan lényegi, elidegeníthetetlen összetevője az anyagnak. A kettőség legizgalmasabban talán Lovas Dániel alakításában artikulálódik, aki a többiekkel ellentétben nem testileg osztja meg önmagát, hanem mentális síkon. Hasadásos elmezavara képezi a történet alapszüzséjét: Csiszárként képtelen levedleni Nyúlszájúságát, Nyúlszájúként minden szavában ott motoszkál Csiszár öntudata. A színészi játék szép ívet rajzol az érzelmi és értelmi alkalmazkodás összeférhetetlenségének, az önfelemésztő küldetéstudatnak és skizofréniának.

Nyakó Júlia, Horkay Barna, Sipos György, Hommonai Katalin és Pallagi Melitta  fegyelmezett, lendületes alakítása nélkül a nagy egész azonnal repedezni kezdene, mégis Nagypál Gábor az első az egyenlők között. Teste minden kifejezőeszközének birtokában van, már egy félbehagyott mozdulattal képes áthangolni az események frekvenciáit. Mellette Spilák Lajos bemondója a legemlékezetesebb, szavai abszurd racionalizmussal – két ellentétes minőség remekül kiegészíti egymást – vonulnak végig a gyilkosságsorozaton, megszólalásai az előadás csúcspontjait jelentik.

Az alapvetően üres tér bonyolult struktúrával rendelkezik, egyes jelenetekben igazi labirintus, és amikor már-már úgy érezzük, hogy képesek lehetünk eligazodni a vadul burjánzó szövevényben, egyszerre nyomunkba ered az elveszettség érzése. Egyedül nem találhatunk ki, engednünk kell, hogy a rejtélyes karakterek kézen fogva vezessenek bennünket. Le kell bontatnunk magunkban mindenféle érvényes gondolkodásmódot és asszimilálóldnunk kell egy olyan közegbe, ahol a halál halált szül, az erőszak életre hívja a kegyetlenség százfejű szörnyetegét, és ahol ember már nem bízhat emberben. Borzongató, milyen könnyű ebbe beleilleszkednünk.

Nem túlzás azt állítani, hogy ebben az ürességben a színészek a mindenséget hozzák létre. Olyan aprólékosan kidolgozott miliő ez, amelyben a néző fogalma is megbomlik: a nézés aktusa megszűnik egyeduralkodóvá válni, nincs fal a játéktér és a székek között, a közönség értővé, átélővé vedlik át. Igaz ugyan, hogy végig objektív nézőpontból látunk rá az eseményekre, de az előadás elsöprő energiája nem engedi, hogy igazán kívülállónak érezhessük magunkat. A szöveg- és mozgásszínház tökéletes kombinációja egyszerre mozgatja meg a gondolati és az érzelmi síkot, ez a kettő pedig sajátos, a darabtól elidegeníthetetlen szimbólumrendszert aktivizál. Horváth Csaba remekül találta el az arányokat, a fizikai vonal markáns jelenléte nem nyomja el a történetet, sokkal inkább világra segíti annak maradéktalan kibontakozását. Ritka az olyan szép rétegzettség és egymásrautaltság, mint ami a Szürke galamb formanyelvét jellemzi.

A Stúdió K-ban tehát kapunk egy jókora szeletet abból, milyen is az igazi színház. Az, amelyik számít a néző nyitottságára, egyéni értelmezésére, és egy percig sem fél attól, hogy zavarba ejtően eleven és más legyen: eltolja magától a konvenciókat, megteremti a saját, élő hagyományát. A rendezői és színészi mestermunka vitathatatlan, ahogyan az is, hogy a Szürke galamb az idei évad egyik legösszetettebb előadása.

Mikó Csaba: Szürke galamb

Tar Sándor  regénye alapján 

Játsszák:

Homonnai Katalin

Horkay Barna

Lovas Dániel

Nagypál Gábor

Nyakó Júlia

Pallagi Melitta

Sipos György

Spilák Lajos

Zene: Spilák Lajos
Jelmez: Benedek Mari
Fény: Eőry Zoltán
Rendezőasszisztens: Tóth Réka Ágnes

Rendező: Horváth Csaba

Bemutató: 2017. január 20.

Stúdió K

Fotók: Schiller Kata