bezár
 

zene

2017. 02. 23.
Időkép és kór-rajz
Rhys Chatham (US) és Mohammad (MMMD) (GR) - 2017. február 11. Trafó
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Időkép és kór-rajz Kevés olyan fontos dolgot érzek az életemben, mint a kellő hagyományok ápolása melletti kísérletezést. Ezért volt olyan erős a vágy bennem a kísérleti zene iránt, hogy legyőztem a hideget és a távolságot, s vártam a Chatham-Mohammad-koncert kezdetét a Trafóban…

Amellett, hogy Chatham élettörténete maga a történelem, az keltette fel az érdeklődésemet, hogy arról beszél, „… hogyan tudnék egyszerre sok hangszert megszólaltatni? Hogyan tudnám ezt egyedül megcsinálni, hogy ne kelljen zenészek százainak a segítségét kérnem, minden alkalommal?” (Rhys Chatham, The Guardian) - mármint egy 400 elektromos gitárra komponált művel kapcsolatban. A Mohammad duó csak hab volt a tortán.

Szóval némi várakozás után megjelenik egy idősebb, kalapot viselő, ám mégsem “elegáns” férfi a színpadon, aki néhány keresetlen szót szól, a világ legnagyobb természetességével angolul, leül az asztal és a kütyüjei mögé, némi matatás után a kezébe vesz egy hangszert és belekezd a muzsikába.

Persze ez nem a legpontosabb megfogalmazás. Tudniillik a zene már korábban is szólt, egyfajta alapzöngést adva a teremnek, szóval Chatham egyszerűen lehalkította a zenét, beszélt néhány szót, majd újra kezdte azt, ami már eddig is szólt.

Talán én jártam itt régen, de emlékeim szerint a szervezők be szokták mutatni, vezetni a zenészeket. Amikor azt mondtam, hogy néhány keresetlen szót szólt, a világ legnagyobb természetességével angolul, akkor ez azt jelentette, hogy nem volt felkonferálás, és Chatham sem bemutatkozott vagy magáról beszélt, csupán szólt néhány keresetlen szót, mellesleg angolul, ahogyan otthon szokott.

Végül is, a visszajelzésekből ítélve mindenki beszéli ezt a nyelvet a Trafóban, legalábbis röhögnek a poénokon és felzúdul a tömeg amikor erre alkalma nyílik. Hogy valóban érti is, vagy csak jól teszi a dolgát és kellően udvarias, az jóformán mindegy. Ez esetben pedig teljesen mellékes volt, mivel Chatham úgy beszélt, mintha a szomszédos utcába ugrott volna át: örömmel, hogy végre hazánkban járhat, ahová régóta szeretett volna eljönni (hangos tetszés), hogy most szólóban előadja a muzsikáját (szórványos taps).

Ha jól emlékszem, trombitával kezdődött az egész. Mivel a trombitán lehet olyan hangokat kiadni, melyek teljesen úgy hangzanak, mintha valaki képtelen lenne rendesen megszólaltatni a hangszert. Elsősorban a billentyűzetet kell úgy lenyomni ehhez, hogy a levegő ne tudjon a rendeltetésszerű járaton áthaladni, hanem valami nyögésszerű izét adjon ki. Másrészt úgy kell fújni a fúvókát, hogy ez a különös hang megszólaljon: a hangzásával ellentétben korántsem egyszerű ilyen hangokat kiadni ezen a hangszeren.

Egyébként csak rövid “futamokat” játszik, melyek hosszabb késleltetéssel loopolva vannak: amit most játszik, az néhány ütem után újra megszólal, s ahogy a hangok újra és újra felcsendülve egymásra rétegződnek, mint jó viseletű felharmonikusok, egyre összetettebb hangzásokat alkotnak.

Eltekintve attól, hogy egy valóban hiteles személy adja elő, nem tűnik különösebben kísérletezőnek: úgy vélem a 70-es, legkésőbb a 80-as években íródhatott volna, vagyis a dilemmám az, hogy milyen jelentőséget lehet adni egy ősrégi, szakállas viccnek?

Egyébként, minden látszat ellenére rendkívül ügyesen bánik a hangokkal. Világosan érződik a feszültség, ahogy az újabb és újabb rétegek egymásra rakódnak, majd némi feloldás, amikor a régebbi rétegek lassan elhalnak, s némi utózengés után hangszert vált a zenész, ezúttal egy elektromos gitárt vesz a kezébe.

Nyilván az én fülemmel van valami baj, mert rögtön jelez, hogy a G-húr meg van ereszkedve. Aztán szép lassan rájövök, hogy akár figyelmetlenség, akár tudatos építkezés, ez már a zene része, és következetessége miatt érdemesebb alternatív hangolásnak nevezni. Tudniillik Chatham az üres húrokon játszik: összesen 6 hangot használ, amiben a G valamivel alacsonyabb a megszokottnál.

Persze lehet, hogy később egy-két húrt nem csak üresen szólaltatott meg, ezt már nehéz megítélni akkor, amikor az egymásra épülő rétegek egyre bonyolultabb hangzásokat hoznak létre (meg persze messze ülök, és az innen is látszik, hogy egy ponton mágnest használ a húrok megszólaltatására).

Talán szakmai ártalom, hogy a Gestalt elvek jutnak eszembe, jelesül a “jó forma”. Tudniillik amikor egy-egy futamot játszik, az sosincs pontosan a helyén, mindig képlékenyen viszonyul ahhoz, amit elvárnék. Aztán ahogyan az apró eltérések egymásra rakódnak, kiadják a “jó formát”. Talán ez az, ami a leginkább emlékeztet a 400 gitáros játékára.

Ahogyan a trombita esetében, a gitárrétegek is nagyon jó érzékkel rakódnak egymásra, érzékeltetve a fokozást, majd épülnek le, ahogy a régi loopok fokozatosan elhalnak (amikor már  nem akad utánpótlás). 

Majd következik, emlékeim szerint a fuvola. Nem akarom önmagamat ismételni: összességében 3 hangszeren tudott úgy játszani Chatham, mintha nem tudna játszani. És harmadszor ismétli meg azt a nagyszerű fokozást, amiben az egymásra rakódó rétegek oly sűrű hálózatot alkotnak, hogy abból csak egyes hangfoszlányok emelkednek ki, egyenletes lüktetéssel, mint minimál szőnyeg-zene, hogy ezután leépüljenek a rétegei, fokozatosan az enyészetnek adva át helyüket.

Annak ellenére, hogy nem sok technikai újdonságot hozott, meggyőződhettem róla, hogy ez az ember tényleg tudja azt, hogy mit és miért csinál. A hangok sokaságát tekintve kétlem, hogy hangról-hangra meg lett írva, mégis tökéletesen felépítette a műsorát.

Van azonban ebben némi, nem is kevés konceptualitás. Ugyanis az idő összezavarodik benne.

Valami olyan ez, mint a tükör-a-tükörben jelenség. Amikor egy tükörben meglátod a tükröt, amiben egy tükörből nézel a tükörbe. Tudniillik amikor az első futamot játssza, akkor azt úgy kell játszania, hogy tudja azt, hogy ez a réteg lesz néhány ütem múlva a zenei háttér. Majd amikor már a számtalanadik rétegre játszik rá, akkor is tisztában kell lennie azzal, hogy most fog elérni a csúcsra, ami után a leépítés következik. Amikor a rétegek szólnak, egyszerre kell gondolkodnia a jelenben és a jövőbeli kompozícióban, valamint a múltban, illetve abban a folyamatban, ahogyan a jelen múlttá enyészik. Ebben sántít a tükör hasonlat, mivel itt az egyes tükröződések vagy inkább rétegek az egymásra rétegződő időből állnak: a múlt, jelen és jövő granulátumai.

Ebben az értelemben pedig a 70-es évek muzsikája is megtalálta a helyét a mában, a hiteles közvetítésnek köszönhetően. Azt pedig elfelejtettem mondani, hogy (ahogyan nem kezdődött, úgy) nem ért véget: Chatham kissé lehalkította a zenét amikor levonult - és az szólt tovább, mint a terem alapzaja.

Nagyjából ez volt az, amit a címben időképnek neveztem, s a szünet után következett a kór-rajz. Ugyanakkor a legkevésbé sem szeretnék igazságtalan, és különösen nem megalapozatlan lenni. Ezért sietek hozzátenni, hogy ezúttal az én kór-rajzomról van szó.

Mivel most én szembesültem az idővel, ahogy egyre világosabbá vált előttem a választás: vagy végighallgatom a Mohammad együttes teljes műsorát és még legalább fél órát kell várakoznom a jócskán mínuszos hidegben esedékes járatra, vagy lemondok az együttes megítélésének jogáról és rövid úton hazajutok. Az én kór-rajzom, hogy az utóbbit választottam.

Tudniillik megjelent két csuklyás, különös mezbe bújtatott fiatal (már amennyire ezt a gúnya mögött meg lehetett ítélni), az egyik oldalon egy fej nélküli basszusgitárral, a másik oldalon pedig egy elektromos csellóval és elkezdett játszani.

Imádom a cselló hangját, az elektromos csellótól pedig megveszek. De ahogy az órámra pillantottam és jó negyed óra múlva még mindig csak azt hallottam, hogy két hangot váltakozva játszanak, jó hosszan kitartva, majd pontosan ugyanannyi idő múlva váltanak át a másik (vagy egyik) hangra, az felborzolta az idegeimet.

Bim-bam - már negyed óra eltelt - bim-bam - most járnak húsz percnél - bim-bam - mintha valamelyik dúdolna is - bim-bam - de nekem azonnal döntenem kell - bim-bam - és itt álltam fel.

Jó huszonöt perc után mintha éppen valami új hangzás épült volna bele a bim-bamba, és várhatóan jött még más is, talán az utolsó percekben kifejezetten izgalmasan… Ezt már nem tudhatom, hiszen én félig-meddig elégedetten dőltem hátra és suhantam haza.

Kétségtelen, hogy ebben a darabban is az időről volt szó. Még csak azzal sem áltatom magam, hogy újszerű módon, nekem legalábbis Morton Feldman jut eszembe (meg néhány Philip Glass muzsika, hogy a modernebb drónról ne is beszéljek vagy az éppen aktuális La Monte Young Well tuned pianojáról). Egyetlen csellón sem lehet ugyanazt a hangot vég nélkül ismételni, nincs két egyforma hang, és a kitartott hang a legizgalmasabb vállalkozás.  

A hangokat nem lehet úgy ismételni, hogy abba ne adódjon bele valami változás és kapcsolat. (Még Fraisse mutatott rá, hogy ha teljesen szabályos pulzusokat mutatnak be, a hallgatók akkor is négy, ritkábban három-negyedekre tagoltan hallják azt, a megfelelő intenzitásváltozásokat hozzáképzelve az egyébként teljesen egyforma pulzusokhoz.)

Ha a sajátos loopolás következtében egymásra rakódó idő-rétegeket tekintem Rhys muzsikájában, azt gondolom egyfajta makro-időről van szó (amit jól szemléltet a zenész életkora;-), szemben az utóbbi, Mohammad-féle mikro-struktúrával. Ehhez kellő hangulat és némi idő kell - vágom rá, ami kór-rajz.

Hát így jártam én az időutazással.

 

 

Áthangolás és elmélyülés: letűnt idők zenéinek megidézése a jelenkor nyelvén, épített hangszerekkel és pitagorászi hangolással.

 

A Mohammad, újabb nevén MMMD egy különleges görög duó, akik bőgőhöz és csellóhoz hasonló speciálisan épített hangszereken és élő elektronikán adják elő monolitikus, a basszusokat és szubbasszusokat középpontba állító zenéjüket, amely hangulatában leginkább egy vég nélküli ortodox imához áll a legközelebb, erős fizikai érzetekkel. Legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó lemezük 2013-ban a neves berlini PAN kiadónál jelent meg Som Sakrifis címmel.  A képi anyagaikban és videóikban gyakran felbukkan a ló, fekete fehérben, mintha Tarr Béla filmjeit akarnák megidézni, ráadásul tovább fokozódik a gyanú a magyar nyelvű számcímeiket olvasva, holott csak annyiról van szó, hogy szeretik a különleges hangzású nyelveket.

 

Rhys Chatham amerikai zeneszerző és multiinstrumentalista nagy múltja ellenére először fog fellépni Magyarországon. Zenéje az avantgárd minimalizmus és a new yorki no wave sajátos elegye. Egyik leghíresebb műve a négyszáz elektromos gitárra komponált A Crimson Grail című monumentalista ambientbe hajló darabja. Lemezeit többek között a brooklyni Northern Spy és a brüsszeli Sub Rosa adta ki, de a legendás Ninja Tune-nál is jelent meg anyaga. 

Fiatal korában Glenn Gould és La Monte Young hangszereinek hangolója, utóbbinak tanítványa is volt, majd ő lett az első zenei igazgatója a legendás manhattani The Kitchen alkotóműhelynek, mely sokáig a no wave központjának számított.  Közös zenekara volt Tony Conraddal, Glenn Brancával, Thurston Moore-ral, így gitárosként ez a kör és La Monte Young hatott rá a leginkább, mivel egy sajátos felhangokból származtatott hangolást használ hangszerén. Erősen effektezett trombitajátékára Don Cherry és Jon Hassell volt egyértelműen nagy hatással. A Trafóban tartandó koncertjén a 2016-ban megjelent Pythagorean Dream című legutóbbi lemezének anyagát adja elő szólóban.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Christof Kurzmann és Mats Gustaffson duója az Újbudán
Fischer Iván változata A Müpában
Sziget Fesztivál, 2019. augusztus 8.

Más művészeti ágakról

színház

Megtisztulás elvitelre Megtisztulás elvitelre
Ábel Stella Psyché-interpretációja. Monodráma, ami szó szerint a székhez szegez
A Švejk a Vidéki Színházak Fesztiválján
Todd Phillips: Joker


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés