A cyberpunk a posztapokaliptikus disztópiák mellett hajmeresztő technológiái ellenére a leginkább realista sci-fi alműfaj, minthogy az általában túlburjánzott megapoliszokban játszódó történetek fő helyszíneinek mintájául valóban létező nagyvárosok (Hongkong, Tokió, Peking, Szöul, Las Vegas, New York stb.) szolgáltak. A digitális korszak beköszöntével a disztopikus cyberpunkok kezdenek valósággá válni, hiszen az olyan klasszikusok, mint Fritz Lang Metropolisa, a Szárnyas fejvadász, a Robotzsaru, az Emlékmás vagy Rin Taro és Tezuka Osamu Metropolisa (mely Lang művének mangává, illetve animévé dolgozott verziója) mára már részben megvalósíthatóvá vált technikai túlzásokkal (például az androidok vagy a holografikus ábrázolás) élve jósolták meg az emberiség jövőjét.

A cyberpunkokban az emberi civilizáció nemzetei közti határvonalak elmosódnak, és a politikai hatalom egyre inkább a gazdasági hatalmat képviselő transznacionális vállalatbirodalmak kezébe kerül. Az emberek mindennapjaikat óriási, nyüzsgő megapoliszokban élik, melyek valós tereibe holografikus képek és más VR-technológiák révén benyomult a virtuális illúzióvilág. Ugyanakkor a felhőkarcolók által uralt vertikális városhierarchia aljához közeledve egyre elképesztőbb a nyomor, a tudományos-technikai fejlődés kizsákmányoltjai az utcán, ócska bódékban élnek és koszos gyorséttermekben dolgoznak napról napra. Az androidok pedig ennek a digitális társadalomnak szerves részei, akik nemcsak, hogy kitúrták az embereket a nagy precizitást igénylő vagy az embert megterhelő munkakörökből, de egyenesen öntudatra ébredtek, és reflektálnak saját, posztmodern társadalomban betöltött szerepükre.

A japán animék egyik fő témája éppen ez utóbbi: az érző, gondolkodó android problémája, mely többek között a japán társadalom szokásaiból, a japán karakterből vezethető le. A társadalmi érintkezésben és a professzionális életben máig szigorú viselkedésminták követésére kötelezett egyénekben állandó a konfliktus a belső vágyak és a külső normák között. Erről szólt tulajdonképpen Shirow Masamune mangája, és annak 1995-ös anime-verziója Oshii Mamorutól, a Páncélba zárt szellem is (melyet a rajongók az angol címváltozat rövidítésével egyszerűen csak GitS-ként emlegetnek).

A nyugati kultúrtörténeti és keresztény szimbólumokkal teli, ontológiai kérdésekkel foglalkozó (mit jelent létezni, mit jelent meghalni, mi a lélek stb.) GitS Japánban és az egész világban hatalmas rajongótábort duzzasztott maga körül, és egyik ékes bizonyítéka lett annak, hogy a rajzfilm egyáltalán nemcsak gyerekeknek való (sőt, Oshii Mamoru animéjét Japánban kifejezetten a felnőtteknek szóló műsorkategóriába, a seinenek közé sorolják). S miként a Páncélba zárt szellem nyugati sci-fikből is merített (a Metropolis mellett a Szárnyas fejvadász egy nyilvánvaló előzményfilmje Oshii művének), úgy a GitS is számos későbbi klasszikusra hatott. Például a Wachowski-testvérpár Mátrix-világa biztosan más lenne e japán cyberpunk-ballada nélkül.

E hosszú felvezetés azért kellett, hogy érzékeljük: hatalmas nyomás nehezedett Hollywoodra, illetve az anime élőszereplős adaptációját bevállaló DreamWorks stúdióra. Főleg, hogy eddig sem a távol-keleti horrorfilmek nyugati remake-jei, sem pedig animék élőszereplős adaptációi nem váltották be a hozzájuk fűzött nagy reményeket. Például a kiváló pszichothriller, a Death Note amennyire működött mangában és animében, 2006-os élőszereplős filmadaptációja annyira nevetségesre és gyengére sikeredett. S már a Páncélba zárt szellem első képeit látva sokan felháborodtak többek között azon, hogy a GitS rendfenntartó androidját nem egy japán színésznő, hanem a fehérbőrű hűvös szépség, Scarlett Johansson fogja eljátszani. Ez a műbalhé egyfelől azért volt felesleges, mert a japán animékre, így az eredeti GitS-re is jellemző a muko-kuseki ábrázolásmód, mely annyit tesz, hogy a japán sztori és karakterek ellenére a figurák kinézetre amúgy is nyugati emberek benyomását keltik (természetesen ennek komoly kulturális okai vannak). Másfelől pedig a Páncélba zárt szellem élőszereplős remake-jének sajnos éppen Scarlett Johansson, illetve a látványvilág az erőssége, a története és a beltartalma viszont már-már felháborítóan felszínesre, blockbuster-kompatibilisre sikeredett.

Az új Páncélba zárt szellem sztorija egyfelől kicsit más, mint az eredetié, ugyanakkor jellemzően arcátlanul lemásolja annak jeleneteit. Értékelendő persze az alkotók törekvése, hogy ne csak újraforgassák élőszereplős változatban az animét (mint azt kvázi a Disney tette a mozikban nemrég bemutatott A szépség és a szörnyeteg esetében az 1991-es rajzfilmmel), hanem valami újat, valami eredendően nyugati motívumot belevigyenek a lassú, filozofikus japán alapsztoriba. Az egyik fő fordulat például nagyon eredeti gondolat, mely megmagyarázza, milyen kapcsolat áll fenn az 1995-ös anime Motokoja és a mostani hollywoodi film Őrnagya között.

Ám ez nem feltétlenül vált a remake javára, mivel Hollywoodtól megszokott módon egy bosszúthrillerbe csomagolt tragikus románccá formálták az eredetit. Sőt az identitását kereső android története az élőszereplős változatban nagyon emlékeztet a kortárs szuperhősfilmekből megismert eredettörténetekre, hiszen az Őrnagy pályafutását születésétől és első bevetésétől követhetjük nyomon. Az eredeti sztori Bábjátékos nevű antagonistáját (direkt nem főgonoszt írok, mivel Motoko ellenfele korántsem volt gonosz) itt egy Kuze nevű titokzatos terrorista helyettesíti, akinek a Bábjátékoshoz hasonló motivációi is vannak, ám sokkal inkább a bosszú hajtja, nem az androidlét kérdései, mint az 1995-ös animében. Természetesen Kuzét kell elfognia az Őrnagynak és társának, Batounak. Közben persze kiderül, hogy nem feltétlenül az az ellenség, akit üldöznek. Ahogy a cyberpunkokban lenni szokott, a rendszer ellen támadónál sokkal veszélyesebb a rendszert irányító hatalmasság, akinek a kezében a technika és a tőke koncentrálódik.

A élőszereplős Páncélba zárt szellem ironikus módon sokkal inkább emlékeztet az eredeti anime nyugati forrásfilmjére, Ridley Scott klasszikusára, a Szárnyas fejvadászra, illetve, ha még cinikusabbak akarunk lenni, akkor Paul Verhoeven amúgy remek 1987-es akciófilmjét, a Robotzsarut is megemlítjük. A Kuze szerepére kiválasztott Michael Pitt kinézete meglehetősen „rutgerhaueres” lett (ugyebár Rutger Hauer játszotta a Szárnyas fejvadász android terroristavezérét), de maga a figura is inkább emlékeztet Ridley Scott művének cinikus-melankolikus antagonistájára, semmint az 1995-ös anime hűvös, racionális mesterséges intelligenciájára. Az Őrnagy pedig a robotzsaru maga. Hiába erőltetik a Páncélba zárt szellem alkotói az android maroknyi elmélkedős jelenetét, hiába roncsolják szét többször is a film alatt az Őrnagy testét a küzdelmek során, a hős nem válik drámai karakterré, megmarad sablonos, sérthetetlen akcióhős figurának.

Sőt, olyan érzésünk lehet az élőszereplős GitS-t nézve, mintha a film készítői szerették volna minél gyorsabban letudni a kötelező köröket, melyekkel a rajongókat be lehet csábítani a moziba, s minél előbb át lehessen nyargalni a látványos, lassított akciójelenetekre. Pedig jellemző, hogy az eredeti anime legemlékezetesebb képsorai azok, melyeken csak passzázsokat látunk. Az 1995-ös Páncélba zárt szellemben Kawai Kenji gyönyörű zenéjére bejárjuk a Hongkongra és Tokióra emlékeztető nagyvárost, szembesülünk azzal, milyen éles kontrasztok határozzák meg ezt a cyberpunk világot (neonfényes modern aszfaltdzsungel, csúcsfegyverekkel rohangáló rendőrök és terroristák, szemben a koszos városnegyedek tócsáiban úszó szeméttel, sikátorokban nyomorgó hajléktalanokkal). Oshii Mamoru hagyott minket, hogy elmerüljünk a GitS világában, hogy átérezzük, milyen kérdésekkel kell szembenéznie Motokónak.

Mint már utaltam rá, a Rupert Sanders által rendezett élőszereplős változat konkrét jeleneteket vesz át az animéből. Így a mostani Páncélba zárt szellemet kiválóan jellemzi a mesterkélt epizód, melyben az Őrnagy az egyik jelentős fordulatot követően kihajózik a tengerre, és szokása szerint lemerül a vízi élővilágba elmélkedni. Itt ugyanúgy csodálattal szemléli, megérinti a körülötte úszkáló halakat és medúzákat, mint az 1995-ös animében, ám Oshii rajzfilmjével szemben Rupert Sandersnél a hasonló jelenetnek annyira nincs túl sok tétje vagy magasabb rendű értelme, mivel az érintés problémájával már szembesült a főhősnő egy korábbi epizódban. Azaz a mélymerülés az élőszereplős változatban felszínes marad. Az animében természetesen súlya van ennek a Motoko lelki karakterét, belső drámáját jellemző jelenetsornak, mivel Oshii Mamoru kifejezetten az állatokkal mint hús-vér élőlényekkel érintkező Motokó képével mutatja be az érzést, hogy az android vágyik a halandó, tisztán biológiai, érzéki lét szépségeinek megtapasztalására. Oshiinál tehát a merülés fontos epizód, Rupert Sandersnél üres, levegőben lógó idézet az 1995-ös GitS-ből.

El kell ismerni persze, hogy voltak az animének is kicsit összecsapottabb részei, mint például a Bábjátékossal és a póktankkal folytatott harc. Oshii Mamoru filmjében annyira nem üt nagyot, mikor Motoko behatol a cselekmény végén a gyárépületbe, és szintetikus izmait szétrepesztve megpróbálja letépni a tank tetejét. Ezt a harcot nyilvánvalóan megismétli Rupert Sanders műve is, mely rövid küzdelem helyett az alkotók szándékai szerint a Páncélba zárt szellem drámai csúcspontja lenne. Ám ez a póktankos összecsapás is jól szemlélteti, hogy melyik műnek mi volt a fő célja. Az 1995-ös animében nem az akció volt a lényeg, nem a tank elleni küzdelemre koncentrált a GitS, hanem arra, ami utána következett: a Bábjátékos és Motoko közt zajló párbeszédre.

Rupert Sanders művében viszont nemcsak Kuze és az Őrnagy közti, de általában az összes dialógus rövid, felszínes és üres. Álfilozofikus, klisés párbeszédek jelennek meg a Páncélba zárt szellem remake-jében, melyek nemhogy a Szárnyas fejvadász minimalista, kissé ködös, de velős és ütős dialógusait nem közelítik meg, hanem egyenesen a Mátrix: Újratöltve és Forradalmak arcpirítóan modoros, nevetségesen sekélyes, de magasröptűnek szánt megnyilvánulásait idézik. Például az Őrnagy alakulatát vezető, a legendás japán rendező, Kitano Takeshi által játszott Daisuke egyik jelenetben az androidnak „gyönyörű” álbölcsességet mond arról, miért kell küzdeni, kitartani. Így sajnos a GitS-remake (ál)filozófia-gyűjteménye sokkal inkább emlékeztet egy műveltnek látszani akaró, üres okoskodásokat megosztó Facebook-felhasználó üzenőfalához, mintsem Shirow Masamune és Oshii Mamoru műveihez.

Átlagos, innen-onnan összelopkodott sztorielemekből építkező történet, felhígított GitS-hangulat és elcsépelt életbölcsességek – ezekből áll az élőszereplős Páncélba zárt szellem. Amiért Rupert Sanders műve mégis megérdemli, hogy ne húzzák le csuklóból a WC-n, az a vizualitás és a pusztán díszítőelemként feltűnő cyberpunk világ hangulata. Sajnos csak díszítőelemnek lehet nevezni a várost, mert Hollywood reszket a passzázs-jelenetektől, így tényleg csak a háttérben, mindenféle dialógusbeli reflexió nélkül, két akció között lopva láthatjuk, milyen egy futurisztikus megapolisz.

A Páncélba zárt szellemet Shanghai és Új-Zéland mellett a legjobb helyen, a Kelet és a Nyugat határvárosában, Hongkongban forgatták. Hongkong pedig már John Woo vagy Wong Kar-wai műveiben is az egyszerre lenyűgöző és félelmetes huszonegyedik századi káosz helyszíne – nem véletlenül volt már a Szárnyas fejvadász óriásvárosának is mintája az egykori angol gyarmat. Az 1995-ös GitS szinte alig tett hozzá valamit Hongkonghoz, illetve Tokióhoz (a mangának és az animének e két metropolisz szolgált mintául), éppen azért, mert önmagukban is futurisztikusak.

A Páncélba zárt szellem remake-je viszont természetesen megfejelte a posztmodern káoszt a virtuális valóság és a digitális technika a közeljövőben feltehetőleg megvalósuló túlzásaival. Életnagyságú (mi több: felhőkarcoló méretű) holografikus reklámok győzködik a város polgárait és a nyomornegyedek nincstelenjeit, hogy vegyenek meg egy terméket vagy sportoljanak. Tenyérbemászó dílerek kínálgatják a félig legális implantátumokat és új tudatokat, identitásokat ígérnek a gyalogosoknak. Itt nemcsak az Őrnagy androidagyába villanak be digitális látomások, a valóság és a fikció teljes mértékben összekeveredik, eltűnnek a fizikai és a virtuális tér, sőt a test határai is a megapoliszban. Nagy kár, hogy a bő másfél órás filmnek nincs kapacitása elidőzni e részleteknél, pedig sokkal érdekesebbek lennének, mint az elcsépelt akciójelenetek. Avagy Hollywood szerint inkább unatkozzunk másfél órát a sablonos látványfilmekre jellemző sztorin, mintsem, hogy ámuljunk kettőt a cyberpunk káosz epizódjain.

Mert amúgy az akciószekvenciákat nagyjából fél óra után elkezdjük unni, akármilyen megalománok is voltak a GitS készítői e téren. Illetve pontosabban csak a legelső összecsapást dolgozták ki igazán jól a Páncélba zárt szellem készítői, melyet már amúgy a filmelőzetesek is bemutattak (mikor az Őrnagy lassított felvételben áttör egy üvegablakon). És persze a későbbiekben is látványos, ahogy a főhősnő kaméleonöltözete révén láthatatlanná válik, majd hirtelen lecsap áldozatára. Azonban a későbbi küzdelmek fájdalmasan átlagosra sikeredtek. A Mátrix-filmekben sokkal hajmeresztőbb mutatványok voltak tíz éve, jóllehet, azokra is rá lehetett unni egy idő után (főleg az Újratöltve című ásítós, túlnyújtott epizódban). A finálé pedig annyira harmatgyenge blockbuster-filmekre jellemző effekthalmaz, hogy szabályosan meglepődtem, mikor realizáltam a párbeszédek és a további fejlemények alapján: ez volt a záró összecsapás.

Szóval a Páncélba zárt szellem remake-je nem méltó ahhoz, hogy egy lapon említsük az 1995-ös klasszikussal. Az 1995-ös GitS-nek is készültek egyébként rajzfilmes folytatásai, de már azokon is látszott, hogy az alkotók csak szenvedtek, nem voltak képesek megközelíteni az eredeti minőségét. Scarlett Johansson is csak üres látvány (mutogatják is az alkotók rendesen idomait feszülős dresszében, jóllehet, az eredeti explicit meztelenségétől azért reszketett Hollywood), karakterében semmi érdekes nincs. Lehetne azt mondani, hogy talán egy tehetségesebb rendezővel (Rupert Sanders eddigi munkái alapján nem az), vagy forgatókönyvíróval jobb is lehetett volna ez. De nem lehet ezzel takarózni. A Páncélba zárt szellem azért lett gyenge közepes alkotás, mert szimptómája annak, hogy Hollywood miért van esztétikai értelemben vett válságban már legalább húsz éve. Kicentizett filmformával, sztorival és sablonkarakterekkel ugyanis nem szabadna közelíteni nemcsak a GitS-hez, de semmilyen más történethez sem. Az egyre unalmasabb szuperhősfilmek mellett így a Páncélba zárt szellem remake-je is halk kiáltás Hollywood ötlettelensége miatt.

A cikkben szereplők képek: © 2016 Paramount Pictures. All Rights Reserved.

Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell)

Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, akciófilm, 106 perc, 2017.

Rendező: Rupert Sanders

Forgatókönyv: Jamie Moss

Operatőr: Jess Hall

Vágó: Neil Smith

Zene: Lorne Balfe, Clint Mansell

Producer: Ari Arad, Steven Paul

Színészek: Scarlett Johansson (Őrnagy), Pilou Asbæk (Batou), Michael Pitt (Kuze), Peter Ferdinando (Cutter), Kitano Takeshi (Daisuke Aramaki), Juliette Binoche (Dr. Ouelet)

Bemutató: 2017. március 30.

Forgalmazó: UIP-Dunafilm.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!