bezár
 

színház

2017. 04. 10.
Parádés haláltánc
Malkovich a Tavaszi Fesztiválon
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kétségtelen, hogy az idei Tavaszi Fesztivál egyik legjobban várt produkciója a John Malkovich nevével fémjeleztt Just Call Me God. Mégis meglepő, hogy a zenés színházi előadás különlegessége sokkal inkább a színészi játékból fakad, semmint a történet látszólagos mélységéből.

A Just Call Me God alapviszonyai ugyanis hiába mutatnak fel húsba vágó párhuzamokat a jelen valóságával, minden kérdés és gondolat, amely megfogalmazódik az előadásban, csupán a felszínt kapargatja. Igaz ugyan, hogy rendkívül elszántan. Ugyanakkor hiába értjük világosan a darab szimbolikáját, az alkotók beleragadnak a komédiázásba, a nézők pedig a nevetésre kényszerítő szürrealitásba. Így már a történelem és a diktátori berendezkedés körköréssége, a hatalommánia folytonossága, az istentudat pusztítót ereje is csak azokban a pillanatokban válik fajsúlyossá, amikor a sztereotípiák megszűnnek létezni, és láthatóvá válik a címkék alatt megbúvó ember.

Szkéné színház

A cselekmény középpontjában Satur Diman Cha (John Malkovich)  áll, a megbukott, rejtőzködő diktátor, aki mindentől megfosztva egyedül saját nemesnek vélt őrületében bízhat. Egy csoport katona, illetve két haditudósító bejut a palotájába, ám Diman Cha az utolsó pillanatig tartó fölényével likvidál mindenkit a merész újságírónőn (Sophie von Kessel) és egy mesterien orgonázó kommandóson kívül (Martin Haselböck). A szituáció feszültségét azonban rögvest megbontja, hogy a diktátor takarítőnőnek öltözve szorongatja kezében a pisztolyt. Ez a kezdőkép már tökéletesen le is írja mindazt, ami az előadást a továbbiakban jellemzi: abszurditás, fekete humor, parodisztikus gesztusok egymásra rétegződése – mélyfúrás nélkül.

jm2

Mindemellett aligha tagadhatjuk, hogy a Just Call Me God alaposan beletenyerelt nemcsak a magyar társadalom, hanem az egész világ rákfenéjének is a közepébe. A gondosan megteremtett fikció, az eltartás gesztusa is mintha csak azokat a kapcsolódási pontokat húzná alá, amelyek a történetet a valóság édestestvérévé avatják. A nézőpontok egymás mellett élése olyan veszélyérzetet és bizonytalanságot teremt meg, amely rendkívül ismerős lehet a ma számára, és ezt a képtelen, ugyanakkor már-már otthonos miliőt emeli a rendezés az összművészetiség rangjára. Michael Sturminger, aki íróként is jegyzi a darabot, egyszerre nyúl vissza a klasszikus sémákhoz, és ragadja meg a jelent a legmodernebb eszközökkel: az orgona zenéje, a szöveg és a folyamatos élő közvetítés együttese olyan izgalmas elgondolás, amely az aránytalanságok ellenére végig lélegeztetni tudja az előadást.

John Malkovich pedig fürdőzik ebben a kaotikusnak tűnő világban, profi karmesterként irányítja a történéseket, nagyformátumú alakításában nincs semmiféle véletlenszerűség, minden rezdülésnek súlya és oka van. Hol sorozatgyilkosnak látjuk, hol csábítónak, hol törékeny komédiásnak vagy éppen önnön sorsát és végzetét beteljesítő zsarnoknak, de bármit is ölt magára, abban a karakter megrázó parodisztikussága ellenére egy csepp hiteteltenség sincs. Túlzó gesztusai által kiválóan játszik a nézők érzelmeivel, amikor már azt hinnénk, hogy a mindent belengő irónia vezérfonalát egy percig sem engedi ki a kezéből, akkor következik egy-egy diktátori nagymonológ, és a MÜPA falai remegni kezdenek.

Azonban, ha a diktátor éppen nincs a színpadon, egészen olyan, mintha egyetlen gombbal kikapcsolták volna a varázst. Sophie von Kessel ugyanis hiába lehetne méltó társa Malkovich-nak, a szerepét gúzsba kötő sztereotípiák nem hagyják, hogy karaktere következetes, szép ívet járjon be. Mondatai, cselekedetei panelekből építkeznek, ám míg a férfi képes ezeket tűpontosan karikírozni, addig a riportnernek erre nem adatik meg a lehetőség. Már csak azért sem, mert viszonya az alapszituációhoz gyökeresen más, mint Satur Diman Chának, aki mintha már az első jelenettől fogva tudná, hogy ez életének utolsó nagy játszmája. Az újságírónő a mészárlás túlélőjeként az oldhatatlan tragikum képviselője, míg az irányítást végig a kezében tartó Diman Cha saját parádés haláltáncának koreográfusa. Végzetes helyzete ellenére lépéselőnyben van, talán ezért is szólít fel minket arra, hogy hívjuk egyszerűen Istennek. 

jm

A Just Call Me God voltaképpen John Malkovich brilliáns játszótere, a színházi élmény minden különlegessége az ő alakításából fakad. Éppen ezért nem tud az előadás több lenni, mint alaposan kidolgozott stílusbarvúr, hiába a téma minden kétséget kizáró érvényessége. Ám a nagy nevetés közepette arra azért mégis ráébredünk, hogy mindaz, amit a színpadon látunk, bármikor átveheti valóságunk helyét. Mert még most is pillanatok alatt meg lehet fosztani az embert mindattól, ami emberré teszi.

 

Michael Sturminger: Just Call Me God

 

John Malkovich, Sophie von Kessel - próza
Martin Haselböck - orgona
Franz Danksagmüller - elektronika

 

 

Rendező: Michael Sturminger

 

2017. április 4.  Művészetek Palotája

 

Fotó: Posztós János, Budapesti Tavaszi Fesztivál

nyomtat

Szerzők

-- Dézsi Fruzsina --


További írások a rovatból

Loupe Színházi Társulás: Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá
színház

Zemlényi Attila és kabai lóránt darabja Miskolcon

Más művészeti ágakról

gyerek

Nagyívű nemzetközi kiállítás nyílik a Deák17 Galériában
Händel: Alcina. Marc Minkowski felvétele


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés