A hatvanas-hetvenes évek társadalmi és politikai szempontból is az Egyesült Államok történetének mélypontja. Jóllehet, az 1873-as gazdasági krízis vagy éppen az 1929-es nagy világválság is szürke fellegekként lebegtek Amerika felett, azonban a huszadik század közepén hiteltelenné váltak az alapvető amerikai erények és értékek, mivel az ezekre épített politikai rendszerbe és demokráciába vetett bizalom megrendült. Az egyik legnépszerűbb elnök, Franklin D. Roosevelt nevével összekapcsolt gazdasági, társadalmi és politikai konszenzus (New Deal) a hidegháborús szorongás által meghatározott ötvenes években kezdett el bomladozni, majd a hatvanas évek közepére végérvényesen idejemúlttá vált. Az illúzióvesztettség korszaka J. F. Kennedy elnök meggyilkolásával kezdődött, a vietnami háború eldurvulásával és az ellenkultúra reformmozgalmainak radikalizálódósával folytatódott, majd a Lyndon B. Johnson elnök hazugságait feltáró Pentagon-ügyiratok nyilvánosságra kerülésébe, a Richard Nixont megbuktató Watergate-botrányba és a dicstelen 1975-ös saigoni evakuációba torkollott. Az Egyesült Államok fennállásának 200. évfordulójára, 1976-ra gyakorlatilag beteg nagyhatalommá változott.

A szűk két évtizedes lejtmenetet követően nem csoda, hogy egy olyan elnök (Ronald Reagan) került hatalomra a nyolcvanas években, aki egyenesen Hollywoodból jött, és az Egyesült Államok társadalmát a hegemónia helyreállításának illúziójával és a siker hamis mámorával próbálta felrázni – többnyire eredményesen (Reagan mai napig a legnépszerűbb amerikai elnöknek számít). Ennek része volt, hogy az egykori színész elnök az ideológiakritikussá és pesszimista realistává vált Hollywoodot visszaterelje az álmok világába. A hidegháború kezdete óta tartó válságfolyamat gyűrűzését ugyanis a filmvilágban is lekövették, kiváltképp az egyik legfőbb amerikai érték, a család krízisének, széthullásának bemutatásával.

Reprezentáns filmek Douglas Sirk melodrámái (Amit megenged az ég, Szélbe írva, Látszatélet), melyekben a tipikus amerikai családok alapértékei megkérdőjeleződnek, a famíliák léte veszélybe kerül, esetlegesen egész családok hullanak szét (lásd a Szélbe írva ál-happy endjét). A hatvanas évek jellemző alkotásai a Diploma előtt és az Öt könnyű darab, melyek főhősei fellázadnak a patriarchális család intézménye ellen. A hetvenes-nyolcvanas évek határán áll Bob Fosse Mindhalálig zene című klasszikusa, melyben a család és a karrier széthullása között őrlődő főhős testileg-lelkileg is szétcsúszik. Ám a nyolcvanas éveknek már a konformista, a tradicionális családot dicsőítő filmek (A nagy borzongás Lawrence Kasdantól vagy a Meglógtam a Ferrarival John Huges-tól) a jellemző darabjai.

Az Egyesült Államok a Ronald Reagan-féle „tegyük naggyá ismét Amerikát!” politikai szlogen igézetében már a nyolcvanas évek óta próbálja elfelejteni és korrigálni a hatvanas-hetvenes éveket, de egyrészt a kortárs társadalmi-politikai folyamatok (új paranoiák: a terrorizmus, a lehallgatási botrány, Donald Trump hatalomra kerülése és bevándorló-ellenes intézkedései stb.) miatt ismét felsejlik az említett válságkorszak, másfelől pedig többek között az Amerikai pasztorál című film emlékeztet minket Amerika dicstelen évtizedeire. Az adaptációt Philip Roth 1997-es regényéből a rendezőként debütáló Ewan McGregor vezényelte le, és bár a brit színész bevallása szerint számára ez szerelemprojekt volt, sajnos a végeredmény nyilvánvaló érdemei ellenére közel sem sikerült makulátlanra.

Swede Levov, az Amerikai pasztorál főhőse a tipikus amerikai életutat járja be: a főiskola eminens sportolójából, persze édesapja hathatós közreműködésével a New Ark-i kesztyűkészítő gyár vezetőjévé lép elő. Feleségül veszi volt gimnazista szerelmét, a vidékről származó szépségkirálynőt, Dawnt, és születik egy Merry nevű lánya. A Levov-család pedig az amerikai kertvárosi idillben, teljes jólétben él.

Ezt a „pásztori idillt” (erre utal a film címe is ironikusan) zúzza szét a hatvanas évek káosza. Merry először gyermekkorában szembesül a korszak borzalmaival, mikor 1963-ban a dél-vietnami buddhista szerzetes, Thích Quảng Đức a kormány ellen tiltakozva felgyújtja magát Saigon egyik főutcáján. A lány kamasszá érve egyre tudatosabban közeledik az 1968 körüli tüntetésekhez és baloldali mozgalmakhoz, s ezzel együtt egyre élesebben bírálja szülei, az ötvenes évek „ok nélkül lázadó” baby-boom generációjának konformizmusát. Így Swede hiába követ el mindent, hogy újra megnyerje érte egykoron rajongó lányát. Merry egy nap, az 1967-68-as New Ark-i tüntetések és utcai harcok idején eltűnik a kertvárosi benzinkút elleni bombamerényletet követően, és csupán Merry társa, az arrogáns és titokzatos radikális mozgalmista lány, Rita nyomán értesül a családapa lánya hollétéről. Miközben Swede kétségbeesetten nyomoz eltűnt gyermeke után, észre sem veszi, hogy feleségével is nagy a baj, családja lassan darabokra hullik.

Az Amerikai pasztorál így alapvetően az úgynevezett „bajba jutott nő” thriller cselekménytípusra épül, melyet vegyít a családi melodrámák műfajelemeivel. Így Paul Schrader két klasszikusa, A taxisofőr és a Hardcore is eszünkbe juthat, melyek éppen az Amerikai pasztorál korszakában játszódnak, és ekkor is készültek (előbbi 1976-os, utóbbi 1979-es film). Mindkét műben egy, a konzervatív családjától szabadulni akaró, de fogságba kerülő tinédzserlány kiszabadítása körül bonyolódik a történet. S A taxisofőrben és a Hardcore-ban is a lányokat bűvkörükbe vonó csoportok a hatvanas évek ellenkultúrájával hozhatók összefüggésbe. Az ellenkultúra radikalizálódósáról, eszméinek bukásáról sokat elmond, hogy a Schrader történeteiben feltűnő hippiöltözetű figurák valójában csalók, akik szexuálisan kihasználják a fiatal, naiv lányokat. A taxisofőrben a Jodie Foster által alakított tini kommunában él egy stricivel, aki prostitúcióra kényszeríti, míg a Hardcore-ban keménypornó forgatására veszik rá a bedrogozott kamaszlányt. Az átvert, illúzióvesztett és megrontott fiatalokat pedig egy szimbolikus vagy tényleges, konzervatív értékeket valló apafigura próbálja megmenteni.

Ewan McGregor gyakorlatilag ezt a sztorit követi, így alapvetően nem volt nehéz dolga, hiszen mind a regény, mind pedig az említett filmes előzmények rendelkezésére álltak. Az Amerikai pasztorál pedig éppen ebben a legerősebb, hogy sikerül megidéznie a hatvanas-hetvenes évek ideológiai káoszát, és hitelesen mutatja be a rendszer megreformálásába vetett illúziók elillanását. Vagyis ha összevetjük Ewan McGregor alkotását a Paul Schrader-féle korabeli sztorikkal, az autentikus korrajzba nem köthetünk bele.

Azaz mint A taxisofőrnek vagy a Hardcore-nak, az Amerikai pasztorálnak is az a lényege, hogy Merryt, a tipikus lázadó, naiv tinilányt hatalmába keríti egy divatos ideológia. Csak éppen 1968 szelleme kísértette meg, ebben a forró évtizedben pedig tényleg úgy felkorbácsolódtak az indulatok Nyugaton és Keleten egyaránt, hogy valóban tömeges társadalmi megmozdulássá váltak az 1968-as diák- és munkástüntetések, melyekben lehetett hinni. Azonban Ewan McGregornak, illetve az alapasztori írójának, Philip Rothnak sem az volt a szándéka, hogy naivan ünnepeljék ’68 emlékét, hanem éppen a mozgalmak ambivalenciáját, valamint a kamaszos lázadó korszak veszélyeit igyekeztek kidomborítani.

Merry sztorija így rímel a mai őrületekre is, mint például az elmúlt hetekben felmerült, eleinte hoaxízű Kék Bálna internetes kihívásra, mely állítólag tinédzserek sokaságát késztette vadabbnál vadabb feladatok végrehajtására, végül kvázi öngyilkosságra. Természetesen 1968 sokkal több volt egy ilyen velejéig gonosz és üres versenynél, de az Oroszországból indult mozgalomban és az 1968-as ellenkultúra radikalizálódásában, majd pervertálódásában az a közös, hogy maguk is ideológiákká váltak, melyek az identitásukban még fejletlen egyéneket képesek manipulálni.

Merry sztorija is erre irányítja a figyelmet. Rita, a radikális baloldali aktivista észreveszi a szép fiatal lányban a manipulálhatót, és édesapja ellen hangolja, majd bűvkörébe vonja Merryt. Ám a cselekmény előrehaladtával nyilvánvalóvá válik, hogy Rita számára az ideológia csak ürügy a Merryhez hasonlók becserkészésére. Hiába pózol Swede előtt forradalmárként a harcias lány, még szexuális értelemben is megkörnyékezi az üzletember családapát. Rita tettei így nem forradalmiak, hanem üres, perverz akciók. Rita pusztán beszél a kapitalizmus megdöntéséről, csak szavakkal veti meg Swede-et, amúgy mint férfihoz, vonzódik a családapához. A szexuális ragadozó nő valószínűleg csak vágyai kiélése miatt, buliból és balhéból állt a mozgalmak élére.

Merryvel kapcsolatban erős szimbólum, hogy a lány gyerekkorától fogva dadog. A nővé érett, gyerekszínészként is tehetséges Dakota Fanning kiválóan megformálja ezt a törékeny, esetlen lányt, szinte érdekesebbé is válik a karakter, mint maga az Ewan McGregor által rutinból eljátszott apa. Dakota Fanning önmagában, külső megjelenésében, szőke hajával, lányos arcával is a naiv tinédzser benyomását kelti, de hogy minden egyes mondatát, szavát beszédhibája gátolja, még inkább elmélyíti ennek a figurának a sorstragédiáját. Hiszen a dadogás meggátolja a lányt abban, hogy határozott legyen a megjelenése, önkifejezése. Ő soha nem válhat olyan befolyásos aktivistává, mint Rita, akivel valószínűleg azért ment el Merry, mert példaképet látott benne. A beszédhibás Merry tökéletes metaforája az identitásukban bizonytalan, divatos eszmék bűvkörébe könnyen bekerülő kamaszlányoknak.

A cselekmény második fele pedig átvezet minket a nyolcvanas évekbe, a konformizmus és az önimádat, a társadalmi aktivizmus teljes visszaszorulásának korszakába. Ewan McGregor már az 1968-as események kezdetétől fogva ellentmondásosan mutatta be a reformtörekvéseket – ez Rita és Merry jelenetein kívül például abban is megnyilvánul, mikor a fekete tüntetők Swede gyárának ablakát dobják be, holott az üzletember vállalkozása arról híres, hogy előszeretettel alkalmaz afro-amerikaiakat. De az ellenkultúra és az egész ’68-as megmozdulás tragédiája a hetvenes évekbeli epizódokban összegződik. Nemcsak azáltal, hogy természetesen fény derül Merry sorsára, hollétére, mivel a sztori sajnos azért kiszámítható, főleg, ha ismerjük a fentebb előzményként emlegetett filmeket. Ewan McGregor komplex módon áll a kérdéskörhöz, és nem kívánja mentegetni a tradicionális családot, illetve a konformista attitűdöt sem ünnepli.

Kár, hogy a családi feszültségek bemutatása meglehetősen felületesre sikeredett. Amennyire hitelesen ábrázolja az Amerikai pasztorál az ideológiák bukását és hamisságát, annyira háttérbe szorul az otthon problémája. Pedig felmerülnek érdekes kérdések a patriarchális családdal kapcsolatban is. Dawn, a feleség tragédiája például izgalmas téma lehetett volna Merry radikalizálódása mellett. Dawn a konformista és hagyományos nőszerepbe kényszerített egyének mintapéldánya. Jellemző a cselekmény eleji epizód, melyben Swede szigorú édesapja megszabja, mik Dawn és fia házasságának anyagi és eszmei feltételei. Az erősen konzervatív atya meghatározza, hol esküdhetnek, hogyan viselkedhetnek és milyen vallásúnak kereszteljék a születendő gyermeket. Ez a konszenzus mintegy az ötvenes évek ellentmondásokkal teli, felszínen jóléti, amúgy korlátolt és konformista korszakának kiváló összegzése.

De sajnos később Dawn karaktere nem fejlődik tovább, ahogy e konszenzus kényszerítő hatása sem lesz olyan markáns. Sajnos az Amerikai pasztorál állatorvosi lova a könyvadaptációknak. Van egy remek regényalap, melyben a műfajból adódóan sok mindent ki lehet fejteni részletesen, ám ebből általában képtelenek a filmalkotók két órába összesűríteni egy remek filmsztorit. Érdemes lett volna Ewan McGregornak és a forgatókönyvírónak, John Romanónak is válogatnia inkább a regény cselekményei közül, mert így van egy kis pszichothriller, majd egy kis családi melodráma, de egyikhez túl komplex, másikhoz túl sekélyes az Amerikai pasztorál.

Az egykori szépségkirálynő, Dawn megnyilvánulásai, mentális problémái kifejtetlenek, zárványszerűek maradnak. Szó esik persze arról, hogy a nő szeretett volna saját farmot, meg még élni is egy kicsit, nem beleugrani a háziasszony és családanya szerepbe. Érdekesnek tűnt konfliktusa Merryvel is, hiszen míg Swede egy liberálisabb, a lánya álláspontjába belehelyezkedni képes karakter, addig Dawn egy sokkal egyszerűbb gondolkodású, konzervatívabb nő. Ezért az is izgalmas téma lehetett volna, miként távolodik el egymástól anya és lánya.

A Amerikai pasztorál legnagyobb problémája az, hogy az alkotók nem mertek határozott döntést hozni a film fő csapásirányával kapcsolatban. Izgalmas persze a Merry utáni kutatás, így lehetett volna ebből egyenes vonalú thrillert is készíteni. De ebbe bele-belerondítanak a sutácska családi melodráma jelenetei. Azaz Ewan McGregornak nem sikerült összerántania a publikus és privát sztoriszálat, a makro- és a mikrotörténelem gyakran tűnnek mesterségesen összepasszírozottnak. Ráadásul teljesen felesleges volt ezt a történetet flashback-keretbe, Nathan, Swede egykori csoporttársának és Jerry, Swede testvérének visszaemlékezésébe erőltetni, mert egyfelől enélkül is érthető lenne a sztori, másfelől pedig meglehetősen bugyuták és üresek Nathan, a narrátor elmélkedései Swede-ről és a családról.

A cselekmény lezárása pedig kifejezetten erőltetett és összecsapott. A zárójelenetben a hollywoodi filmek tipikus ideológiai problémája kerül elő: hiába a társadalomkritikus, sőt politikai téma, mindezt az Amerikai pasztorál semlegesíti azzal, hogy érthetetlen módon személyes síkra tereli a megoldást, szőnyeg alá seperve az igazi konfliktusokat.

Mindenesetre bizonyos szempontból fontos film Ewan McGregor műve, mert az utóbbi évek aktuálpolitikai történései miatt a teoretikusok joggal emlegetik újra a Watergate-botrányt és a hidegháborús pánikot, illetve a hatvanas-hetvenes évek történéseit. Az, hogy Donald Trump kampányszövegében Ronald Reagan „tegyük naggyá ismét Amerikát!” szlogenjét másolta le, csak megerősítette a társadalomtudósok állításait. Amerikában és a világon ismét eluralkodni látszik a káosz, és az emberek naivitását és félelmeit újfent radikális, populista csoportok használhatják ki hatalomszerzés céljából.

A cikkben szerepló képek a Mozinet oldaláról származnak!

Az Amerikai pasztorált a 24. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon is bemutatták április 10-én és 11-én.

Amerikai pasztorál (American Pastoral)

színes, feliratos amerikai dráma, thriller, 108 perc, 2016.

Rendezte: Ewan McGregor

Írta: Philip Roth

Forgatókönyv: John Romano

Operatőr: Martin Ruhe

Producer: Tom Rosenberg, Gary Lucchesi

Vágó: Melissa Kent

Zene: Alexandre Desplat

Szereplők: Ewan McGregor (Swede Levov), Jennifer Connely (Dawn Levov), Dakota Fanning (Merry Levov), Rupert Evans (Jerry Levov), Valorie Curry (Rita), David Strathairn (Nathan)

Bemutató: 2017. április 13.

Forgalmazó: Mozinet

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!