bezár
 

irodalom / gondolat

Útleírás és mese
Útleírás és mese
Kemény István 1980 és 2006 között írott verseit, Állástalan táncosnő címmel, szigorú kronológiai elrendezésben, egy kötetben, közel 500 oldalon foghatja kezében az olvasó. E gyűjteményes megjelentetést nem csupán az indokolja, hogy a költő idén ünnepelte 50. születésnapját, hanem az is, hogy mostanra egy fiatalabb költőgeneráció egyik legtöbbször emlegetett előképévé vált, s így Szijj Ferenc versválogatása, A nereidák délutánja után, újabb vezérfonal-jelentőségű életmű – legalábbis annak túlnyomó többsége – olvasható egyben.
Utó/előszó
Utó/előszó
Midőn ezt írtam... tél volt és csend, stb. Azért kezdem így, mert szolgálati bejelentéssel tartozom a nyájas olvasónak: nevezetesen, hogy ebben a rovatban most utoljára szólítom meg, s ha a lantot nem is, a partitúrát letészem. Korántsem hozom ezzel könnyű helyzetbe leendő utódomat, mivel minél sanyarúbb lesz (értsd: minél sanyarúbbá teszik) a magyar kultúra sorsa, annál nehezebb dolog lesz (igaz, egyben annál heroikusabb is) lapszemlét írni - már hogy tudniillik, jelenleg még az sem biztos, hogy lesz egyáltalán miről. Ezért is következnek alább e kissé rendhagyó sorok.
Nemzeti identitásunk kontextusa(i)
Nemzeti identitásunk kontextusa(i)
Az L. Simon László által szervezett Haza és haladás című konferenciát sok tekintetben nem lehet kontextusától megfosztva látni és érteni. Elsősorban azért nem, mert a konferencia célja is egy bizonyos kontextuskeresés és -találás volt, amennyiben az identitás, a nemzeti identitás, kultúra és közösség tematikája, illetve az ezekről való beszéd, ezen fogalmak újraértelmezése önkéntelenül és jellegéből fakadóan kontextust, kontextualizálást kíván.
Az örök arc
Az örök arc
Amikor meglátogattam Ottót és Jutkát a Homokvárban, hogy újra megnézzem a semmis kis ragasztásokat, a teapapírra írt, rajzolt verseket és a festői önarckép-sorozatot, mert azt mondtam, ezekről szeretnék írni, megint szóba került Hantai Simon, előkerült Hélène Cixous könyve, a nem ragasztott, de hajtogatott indigó, a kötény, a Rózsa-szín írás és a vakítóan fehér könyv lapjain előbukkanó levelek.
A másik hét te magad vagy
A másik hét te magad vagy
Tehát munkamódszert váltunk: ezentúl havi egy kiemelt folyóiratról beszélünk, a többiből pedig tallózunk. Így hát megújuló lapszemlénket az ábécésorban is élen álló, s mostanság amúgy is igen jó formában, egyenletesen jól teljesítő Alfölddel bikázzuk be.
Az áron alul adott anya
Az áron alul adott anya
"Akkor tehát folytassuk az ősznyitást", valami ilyesmivel gondoltam kezdeni, aztán az jutott eszembe, mennyire hiányoznak azok a gyönyörű, naiv évek, mikor még sajnáltam, hogy jön az ősz. Most meg élvezem, ahogy újra beindul az élet, ide-oda pattognak a mélek a gépen, innen oda és onnan ide kell rohangászni, lapzárták és zárthelyik mentén szerveződik a nap. Persze aztán amint mindez elkezdődik, már jön is a nyafogás, hogy nincs semmire idő, folyóiratot olvasni is csak lopva lehet. Márpedig Tom Sawyer óta tudjuk, hogy a lopott alma mindig finomabb. Most is csak biztos, ami biztos alapon ellenőrizzük, hogy picit azért nem kásás-e.
Szkanderezés Stallonéval avagy a túlságos magaslabdaság
Szkanderezés Stallonéval avagy a túlságos magaslabdaság
Most látom csak, hogy (ilyen se volt még) elfelejtettem bevezetőt írni. Persze, hogy elfelejtettem, hiszen fejben már hetek óta készen áll a közhely bejelentése: tudniillik, hogy ősz, hogy szeptember, hogy felpezsdülő irodalmi élet, hogy na akkor lássuk, most (úgymond) főszezonban ki mire képes. Hogy ez aztán az igazi megmérettetés. De ezt úgyis mind tudjuk, meg hát több értelme is lenne belecsapni a(z előttünk gőzölgő irodalmi) lecsóba. Minden kívánságunk így teljesüljön, már csapunk is.
John le Carré 80, Csapdával!
John le Carré 80, Csapdával!
A ma, szerdán nyolcvan esztendős John le Carré az a regényíró, aki hatvanas-hetvenes években írott kémtörténeteivel átrendezte a hidegháborús szembenállás irodalmát: a komoly irodalomban tilalom alá vont regény-típust művészi erényekkel és esztétikailag releváns jegyekkel ruházta föl. Az Agave Kiadó néhány év óta életműsorozattal áldoz a műfaj halhatatlan klasszikusának, így végre magyarul is olvasható a Smiley-trilógia, melynek utolsó darabja a Smiley's People (Smiley népe) Csapda címmel az elmúlt hetekben jelent meg.
...lenni boldogság
...lenni boldogság
Ha megkérdeznék tőlem (még jó, hogy nem teszi a többes számú általános alany), voltaképp miről is szólt az idei irodalmi nyár utolsó hónapja, avagy miről szólhat majd az elkövetkezendő időszak, bízvást arról beszélnék, milyen kevesen múlott, hogy e sorok helyett épp nem egy soron kívüli, búcsúztató lapszemlét írok a Jelenkorról. Erről szólna hát tényleg hátralevő (irodalmi) életünk ezentúl, a rémüldöző aggódásról, a megkülönböztetett figyelemről, hogy ez-e például (jelen esetben) a Holmi és a Műút utolsó száma? Így kell már mérnünk eztán a teljesítményt, hogy milyen búcsú lenne az éppen aktuális? Igyekszünk nem ilyen szemmel értékelni. Más kérdés, hogy valaha is menni fog-e még másképp.
Főzelékmód és tapasztó anyag
Főzelékmód és tapasztó anyag
A rendületlenül lelkes szemléző, mikor nyáron úgy ül padon, kocsmában vagy épp randevú előtt bárhol, hogy kezében – ha csak öt szabad (?!) perce is akad – folyóiratot böngész lelkesen, egyre inkább beigazolódni látja baljós sejtelmét, miszerint irodalmi ügyekről ejtvén szót valójában igazi(bb) magánéletét taglalja. Egyre biztosabban úgy sejti: nem is lapszemlét, hanem érzelmes énblogot vezet hónapról hónapra. S a sürgetésnek, hogy a felületes locsogás helyett végre már inkább a szívét önthesse ki, valahára engedve, be is fejezi a remegő izgalommal idebiggyesztett leadet.
4   5   6   7   8   9   10   11   12 
bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés