Tegnap megkaptam az új .308-as puskát, már hónapok

óta gyűjtöttem rá, kerestem, vártam rá.

Jártam gyakorolni, hogy pontosabban lőjek,

mert tudtam, csak egyetlen esélyem van.

Barátaim nincsenek, különben nem tudnék

mindig készen állni és várni, a megfelelő

pillanatban a szívre célozva meghúzni a ravaszt.

A preparáció művészetét még anyámtól tanultam,

a finom mozdulatok és a vegyszerek szaga,

amelyeket az ágyam alatt tartok, rá emlékeztetnek.

Tragikus hirtelenséggel vetett véget életének

egy kedd este, akkor nagyon éhes voltam.

Anyám nem tudott vadászni, hozzá jártak a vadászok,

néha bezárkóztak vele egy kicsi, sötét szobába.

Ilyenkor nem szerettem, később megtudtam,

hogy filmet hívtak elő, mert kliensei minden

oldalról lefotózták a friss tetemet, hogy meg tudják

neki mutatni az eredeti állapotot.

***

Tegnap érkeztem az országba, lóg a nyelvem

a kimerültségtől. Nagyon vigyázok, itt is nyugati

sztenderdek szerint élek, nem harapom át egy birka

torkát, még akkor se, ha béget. Pedig itt szabadon

kószálnak, amott mintha gyárba lennének zárva.

Állnak mozdulatlanul, én viszont folyamatosan

mozgásban vagyok, mint egy konfliktuskerülő,

határon átszökött alak. Egyetlen lövéssel

leterített.