A gyűlölet három fiatal: Vinz (Vincent Cassel), Hubert (Hubert Koundé) és Saïd (Saïd Taghmaoui) egy napját követi, miután egy barátjukat, Abdel Ichahat egy rendőri kihallgatás során eszméletlenre vertek. Hármójuk huszonnégy óráját követhetjük végig, amíg arra várnak, hogy Abdel magához tér-e a kórházban. Mint egy rossz viccben: egy zsidó, egy arab és egy fekete srác próbálja elütni az időt Párizs külső kerületében.

Délelőtt tíz óra 38 perckor kezd el ketyegni az óra; rendőrsor áll a város különböző pontjain, Saïd pedig az egyik rendőrautó hátuljára írja fel a „fuck the police” mondatot.

A film újra és újra kivetíti a pontos időt. Délután két órakor Vinz Hubert edzőtermében megmutatja a fegyvert, amit előző nap veszített el egy rendőr a tömegben. 

A fekete-fehér, helyenként dokumentarista-jellegű film a tüntetés képsoraival kezdődik: földön fekvő emberek, lángoló kocsik, könnygázzal a tömegbe lövő rendőrök, betört üvegek. A tüntetés utáni másnap feszült hangulatú: rendőrök az utcákon, összeszólalkozás a polgármesterrel és egy tévériporter, aki az előző nap eseményeiről akar információt szerezni. A látszat ellenére azonban A gyűlölet nem filmdrámának, hanem egy kevert műfajú vígjátéknak lett szánva. A rendező egy interjúban azt nyilatkozta, hogy A gyűlölet lényegében vígjáték, leszámítva az utolsó húsz másodpercet. Emellett a kilencvenes évek underground hip-hop szcénája is teret kap benne: breaket táncoló fiatalok és a lakótelep egyik ablakából üvölt a Sound of da police és Edith Piaf Non, je ne regrette rien mashupja. 

A lakótelepről indulva a három fiú bejárja a várost. A film egy addig filmeken keveset látott oldalát mutatja meg Párizsnak.

A végtelenségig romanticizált idill helyett Párizs külvárosi gettó-jellegű lepusztult, szegény negyedeit ismerhetjük meg: injekciós tűkkel teledobált park, koszos utcák, üres metró aluljárók, dílerek, bűnözők és neonácik.

Izgalmas adalék, hogy a filmben a rendező is feltűnik egy jelenet erejéig, egy skinhead szerepében. Pár évvel később kapta meg Kassovitz Nino szerepét az Amélie csodálatos életében, amely abszolút másik képet fest a francia fővárosról, mint A gyűlölet. 

Kassovitz olyan témákat hoz be és dolgoz fel, amelyek napjainkban ugyanúgy aktuálisak, mint harminc évvel ezelőtt, úgy, mint a rasszizmus, a rendőri erőszak és túlkapás, a munkanélküliség vagy éppen az a rendszer, amely ahelyett, hogy megvédené a polgárait, inkább szisztematikusan bántalmazza őket. Mindezek mellett azonban a film a humorról sem mond le: úgy mint, amikor Vinz levágja Said haját, de véletlen teljesen lenyírja egy foltban és aztán arról akarja meggyőzni a randira készülő Saïdot, hogy New Yorkban most mindenki így hordja a haját. A film másik jelenetében a három fiú megpróbál ellopni egy kocsit, majd mire sikerül beindítani, rájönnek, hogy igazából egyikük sem tud vezetni. Vinz, Saïd és Hubert nem csak egy társadalmi réteg reprezentációja.

A három karakteren keresztül gyomorszorítóan nyers, őszinte, de közben kaotikusan vicces képet kapunk a lakótelepi fiatalok életéről, arról a francia szociokulturális közegről, ahol a börtönben ülő családtagok, a verekedések, a lopások és a drogok a mindennapok részei. 

A gyűlölet váltakozva gyorsul fel, majd lassul le. Rengeteg minden történik egyetlen nap alatt: az állomáson töltött éjszaka, Hubert és Saïd letartóztatása, az Asterix nevű drogdíler, aki nem adja vissza a pénzt, amivel Saïdnak tartozik, a történet a felhőkarcolóból kizuhanó férfiról, és még egy kiállításmegnyitóra is betévednek, ahol minden kóstolót azonnal elfogyasztanak. Reggelre azonban a lakótelepre visszaérve bezárul a kör; ugyanoda érkezünk vissza, ahonnan előző nap elindultunk, mintha az eltelt idő meg sem történt volna; hirtelen megjelennek a rendőrök, reggel hat óra van és most Vinz fejéhez szorítják a fegyvert. 

Kassovitz másfél órás filmje kultikus és időtálló alkotás. A nyitó képsorok és a történet a felhőkarcolóból kizuhant férfiról mára a filmtörténet emblematikus nyitó jelenetévé vált; Vinz Taxisofőr jelenetét azóta több filmrendező is átvette a maga módján. A gyűlöletet azonban nem csak a történet miatt tartják jelentősnek. Kassovitz kis költségvetésből olyan experimentális filmet alkotott, amely sok szempontból mérföldkőnek tekinthető. Ennek egyik példája a zene teljes hiánya a filmben, melynek egyébként a költségvetés szabott gátat, ám ez mégis a film egyik formabontó eleme lett. Szintén megemlíthető a sok közeli kép és a negyedik fal lebontása; a szereplők újra és újra egyenesen a szemünkbe néznek, miközben halljuk Hubert hangját, ahogy elmeséli a felhőkarcolós történetet, és már tudjuk, hogy nem a zuhanás számít, hanem a földet érés. 

Képek: Criterion Collection